Adaptáció

Mikor augusztus végén idekeveredtem, s elkezdtem áldásos munkámat a helyi diáksággal vegyülve, kissé sokkolt a rengeteg ismeretlen arc. Abban a hitben voltam, hogy majd felírom a neveiket, s szép lassan – ahogy az órákon együttműködünk – meg is jegyzem őket.

Akkor még persze nem tudtam, hogy több mint 1000 tanítványom lesz. A névlistával sem megyek sokra – amely az osztálytermek nagy részébben amúgy ott az asztalon -, mivel minden héten máshol ülnek. Ez nem teljesen önkényesen zajlik így, az osztályfőnök helyezi át őket másik padba, annak érdekében, hogy nagyjából kiegyenlítetten jussanak közelebb a táblához, s egyikük szeme se menjen tönkre.

Az európaiakra jellemző egyébként is, hogy minden kínait ugyanolyannak látnak. Mivel a vonások gyökeresen különböznek a hazaitól, elsősorban ezek tűnnek fel, az általános jegyek. Persze ha elég időt töltünk ázsiaiak közt, az agyunk is idomul, s teljesen jól elkülöníthetővé válnak az egyes indivíduumok.

Kiskamasz koromtól kezdve kínaiak körül sertepertéltem, úgyhogy ez a része nekem nem jelent gondot. Ennek ellenére nagyon tanácstalan voltam az itteniekkel szemben. Ha rámköszönt egy kölyök, sose tudtam, hogy a diákom-e, a nevüket meg pláne nem. Kicsit akkor nyugodtam meg, amikor kiderült, hogy a hosszú évek óta itt tanító kínai kollégák se tudják.

Mostanra sokat javult a helyzet. Az osztálytermeket kapásból megtalálom, még azt is tudom, melyik nap melyik osztályokkal van órám és hogy még jobbat mondjak, egy-egy osztály hallatán néhány arcot is képes vagyok társítani a csoporthoz.
Van már vagy 10 diákom, akinek a nevét is tudom, meg van Monkey, akinek csak a saját választású angol nevét, ami Monkey.

S ami a legjobb, úgy cirka 100 diákról még azt is meg tudom állapítani, hogy tanítom őket.
Lássátok be, ez nem mindennapi fejlődés. Az adaptáció mesterfoka.