Napi szösszenet – kicsapongó gondolatok

Letelt az új félév első munkahete. Meglehetős nyugiban telnek a napok, igazán érdekes dolgok nem történnek.
Az egyik órámat elcseréltük az egyik kollégával, neki jelentősen jobb így, nekem meg igazán sokat nem zavar bele az életembe, így is illeszkedik az órarendbe.

A tanári kantin asztalait kicserélték, amit felettébb jól tettek. Ráadásul szereltek rájuk egy-egy forgó bigyót, így a táplálékokhoz való egyszerűbb hozzáférést tekintve ez mindenképp kedvező.

Az utcánkban a kisboltok is elkezdték árulni a maxos Pepsit, ez a cukorbevitelem csökkentése szempontjából hatátozottan szimpatikus cselekedet nagyban könnyíti az életemet. Odahaza már jópár éve nem tömök a fejembe cukrot. Ez nem valamiféle reformkonyha következménye, pusztán szívesebben csökkentem a kalóriabevételem, mintsem hogy lemozogjam a fölösleget. (Magyarán szólva egy lusta dög vagyok.) Így aztán az édesítőszer sokat segít rajtam, na meg a cukormentes üdítők, miután kólából nem igazán vagyok mértéktartónak nevezhető.

Ideát viszont nem találtam édesítőszert sehol. Se itt, se Chongqingban, de még a sanyai Nyár Áruházban a Corner’s Deli-ban sem, pedig ott tényleg mindenféle nyugati cuccból kielégítő választék állt rendelkezésre. Jobb híján a kávémat cukorral szórom, ez van.

Ma benn voltam a bankban délután, ki akartam venni ezer yuant a számlámról, de az automata valamiért nem üzemelt. Mentem is a pulthoz, de irat nem volt nálam, így nem tudtak segíteni. Visszamenni már nem volt idő, mert pont a beérkezésem után engedték le a rácsokat. Vázoltam a helyzetet, hogy legutóbb sem kértek iratot, ezért is nem hoztam, erre a nő a pult mögött a saját pénzéből akart adni 500 yuant, azzal, hogy másnap bemegyek. Ehhez azért nem volt pofám, úgyhogy inkább használtam a másik közeli, de nem bankos ATM-et.

Néha vannak előnyei a hosszú orrú létnek…