A többi külföldiről
Nagy a suli, így aztán sok a külföldi oktató is. A Taiwanról, a szeparatista szigetországból alkalmazott szaktanároktól eltekintve nyugatról szám szerint nyolcan vagyunk.
Mindenkibe belefutottam már a kampuszon kb. 1-2 ízben, illetve ott voltak a könyvtári kávézós összejövetelen is. Két alkalommal ügyintézni szállítottak minket központilag, elsőként az orvosi vizsgálatokhoz, másodjára a tartózkodási engedélyt megigényelni, s ekkor is velünk volt két illetve három közülük. A gépjárműbe többen nem fértünk volna el, így két részletben hurcibáltak minket, plusz gondolom így tudták a legoptimálisabban kivitelezni azt is, hogy lehetőség szerint minél kevesebbünknek maradjon el a procedúra miatt órája.
Akik régebb óta olvasnak már, tudhatják, hogy nem kimondottan erős bennem az érzés, hogy vegyüljek a helyi expatokkal, így erre nem is került sor idén. Fengjieben az egész járás területén én voltam az egyedüli külföldi, így ott esély sem volt rá, Xianningben pedig ketten voltunk a suliban, így ott kikerülhetetlen volt, bár Javier kellemes alak volt, szóval ezzel nem is volt gond.
Itt, mivel nagy területen vagyunk, nem kell egymást kerülgetnünk, plusz elegen vagyunk ahhoz is, hogy személyem érintettsége nélkül külföldi társasághoz juthassanak a többiek. Kapóra jön a családos mivoltom is, így senki nem is nagyon szorgalmazza a kontaktust, különösen, hogy férjem szinte egyáltalán nem beszél angolul. Ők meg valszeg németül nem.
A kollégák amúgy tanítani vannak itt, amit jól jelez, hogy egy kínai amerikai és egy fekete nő is van köztük. A fennmaradó rész europid jellegeket mutat, s amennyire tudom, rajtam kívül mindenki amerikai.
Az orvosi vizsgálatra szállításkor Travis, az egyik srác (egyedül az ő nevét tudom), az afroamerikai hölgy és a kínai lány volt velünk. Az előző kettővel nincs gond, mint kiderült, egy suliba jártak, bár korábban nem ismerték egymást. A kollegina angolja tipikusan déli, s minden második mondata „yeah, whatever”, ami kicsit vicces volt egy idő után.
Travis és az afroamerikai földije a tartózkodási engedély igénylése idején
A kínai hölgyike viszont a nagyon idegesítőek közé tartozik. Elsőre azt hittem, itteni tanár, bár az furcsa volt, hogy nincs akcentusa. Szerencsére hamar csatlakoztak hozzánk a többiek, mert a hölgy legfőbb ismérve, hogy be nem áll a szája. Durván végigpofázta az egész utat, aztán a kórházban, miután kissé szétszóródtunk (több vizsgálat volt, különböző szobákban, s ezek sorrendje tetszőleges volt, a sorok függvényében, ennek köszönhetően az utolsó, tüdőszűréses sorba eltérő helyekre álltunk be), a sorban mellette álló, legkülönbözőbb vadidegen figurákat szórakoztatta a szövegeivel. Ha külföldiek voltak, angolul, ha ezek udvariasan elkoptak mellőle, a helyi kínaiakat kínaiul. Egy ponton nekiállt rendezkedni is, mert valami nem tetszett neki a sorokkal kapcsolatban, meg emlegetett valamit, hogy valahol ezt nem így csinálták. A harsány, szófoshatnékos hölgyet szerencsére ekkor láttam először és utoljára is.
Rajtuk kívül van még egy legalább 120 kg-ot nyomó leány, egy szőkített ötven fölötti pasas és még két fiatalabb legény. A testesebb, amúgy egy kiadós fogyást követően feltehetően vonzóvá varázsolható, mert szép arcú hölggyel kapcsolatban volt egy diákomnak egy története. Még az első, bemutatkozó órán mesélte, hogy amikor megtudta, külföldi tanárt kaptak idén, azt gondolta, biztosan a kövér amerikai csajszi jut majd nekik és nem volt túl lelkes, aztán megjelentem én és most öröm és boldogság. Csak valamivel viccesebben és kevésbé polkorrekten megfogalmazva.
Kollégáim közül csak egyikük, a festett pasi lakik itt a lakóparkban. Hogy pontosan hol, azt nem tudom, de neki szintén itt a családja állítólag, de őket sem láttam még.
A többiek, amennyire a két közös szállítás közben elcsípett szavaikból felfogtam, valamelyik kollégiumban laknak, erre vonatkozó infómorzsa volt például, hogy éjjelre felgyorsul a net náluk, miután a diákok leszállnak a wifiről. Nálunk nincs ilyen gond, saját vonalunk van.
Szóval idén becsben vagyok tartva. Érdemes volt férjhez menni.