Csapongások a nyelvekről

Igen pihent az agyam jelenleg, szóval előre is mentegetőzésre szorulok a bejegyzés kuszasága miatt. Már hajnali fél négy van és nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Nem fogok már, mert három óra múlva kelnék amúgy is, hogy a reggeli órámra beérjek az egyetemre.

Az alvás hiányát az okozta, hogy még tegnap este elkezdtem olvasni egy könyvet, ezt folytattam ma kevés megszakítással egész nap, aztán végül már nem akartam abbahagyni a vége előtt, így csak az éjszaka közepére fejeztem be.
Régen sűrűn olvastam, gyermek- és kamaszkoromban 1-2 naponta végeztem egy könyvvel, de aztán ez a lendület jelentősen megtört, s mostanság évi 10 körüli mennyiségre apadt a szám. Most viszont rákaptam az ebook-okra, s az utóbbi két hétben ez már a hatodik könyvecske, amin végigfutottam. Egy kivételével észak-koreai disszidensek memoárjai voltak – ez mondjuk a jelen írás szempontjából lényegtelen. Az már inkább az, hogy kivétel nélkül angol nyelvű kiadványok voltak.

Ezektől a mostani esetektől eltekintve összesen talán három angol nyelvű könyvet olvastam el életemben, egyiket sem mostanában. Arra tisztán emlékszem, hogy egyik sem volt könnyű. Lényegesen kisebb szókincsem volt akkoriban és nagyban rontotta az élményt, hogy állandóan szótárazgatnom kellett. Az sem segített sokat, hogy az írott nyelv rendszerint kifinomultabb a beszéltnél.
Most gördülékenyen zajlott az egész, s csak a legutolsó könyv utolsó harmada felé – már némiképp fáradtan – kezdtem el azon gondolkodni, hogy nem fordítok le semmit. Ezen nem lepődtem meg, mert beszéd közben is automatikus a dolog, viszont miután ez valahogy felötlött bennem, s odafigyeltem rá, még percekig minden egyes olvasott mondat ott visszhangzott a fejemben magyarra fordítva, nehezen tudtam kikapcsolni. Mint amikor az ember a légzésére fókuszál, s ezzel akaratlanul is lehetetlenné teszi, hogy spontán történjen.
Mostanra is maradt amúgy még bőven ismeretlen szó a szövegekben, szóval még van hova fejlődnöm, bár kikeresni őket nem volt kedvem, a cselekmény követését meg nem akadályozták. Ha többször is felbukkant néhány, előbb-utóbb a jelentés is összeállt.

Van egy érdekes része az angoltudásomnak, ahol viszont tényleg nem engedelmeskedik az agyam úgy, ahogy kéne. Bár triviális téma, a mai napig meggyűlik a bajom a számokkal. Természetesen ismerem őket és hezitálás nélkül felolvasok/kifejezek bármilyen értéket ezen a nyelven, s a meg is értem őket, ha mástól hallom, azonban amikor telefonszámot, azonosítókat diktálnak (angolul esetleg egyáltalán nem értő olvasóimra tekintettel: ez a lehető legegyszerűbb eset, még csak össze sem vonjuk a karaktereket, mint pl. a magyarban, egyszerűen 0 és 9 közötti számok hangzanak el sorban, egyesével), valamiért iszonyat erősen koncentrálnom kell, hogy ne hibázzak a leírásukkal. Nem tudom megindokolni, hogy mi lehet ennek az oka, de tisztában vagyok vele régóta. Az egész odáig fajul, hogy ha egy kínai adja meg a számát, vagy egy diákom az iskolai azonosítóját, hiába folyik egészen eddig a pontig angolul a társalgás, itt mindig kínaira váltok, s ha kitartóan angolul folytatják, akkor legalábbis visszaolvasom a teljes számsort kínaiul megerősítés végett. (Nem alaptalanul, olykor tényleg van hiba.) Kínaiul az egész ugyanolyan magától értetődő, mint magyarul, csak angolul, hallgatóként van meg ez a defekt.

Idén a nyelvhasználati szokásaim is nagyban változtak. Mivel most nem egyedül vagyok itt, az időm domináns részében magyarul beszélek. A diákjaim is jobbak, így órán szinte egyáltalán nem nyilvánulok meg kínaiul. Ez így most nagyjából azt eredményezi, hogy szinte csak akkor használom a kínait, ha vásárolok vagy ügyet intézek. Talán ennek is tudható be, hogy az itteni nyelvjárást egyáltalán nem ismerem, bár belejátszik az is, hogy errefelé még a helyiek is csak elvétve használják azt, mindenki a putonghuat nyomja, ellenben mondjuk Fengjievel, ahol még azok is kevertek a beszédjükbe helyi szavakat, akik amúgy a hivatalos köznyelven nyilvánultak meg, s rendszeresen felcseréltek bizonyos hangokat is.
Ez egyúttal azt is eredményezte, hogy mostanra megint a standard nyelvet beszélem, ami persze nem baj egyáltalán.

Itt, Wuhanban szembesültem először azzal, hogy azok az emberek, akik tisztában vannak a tanulmányaimmal, például az itteni asszisztens, magától értetődőnek veszik, hogy mindent megértek, s az első perctől kezdve, hezitálás nélkül kínaiul szólnak hozzám, de nem a lebutított formában, nem lassan, tisztán beszélve, hanem teljesen normálisan, esetleg hadarva. Ez nagyon meglepett, s amikor Jiahui, az asszisztens első alkalommal így tett, egy pár másodpercbe beletellett, mire felocsúdtam a meglepetésemből. A tipikus reakció általában mindig az volt (még akkor is, ha amúgy beszéltem már hozzájuk, esetenként nem is egyszer, nem is röviden), hogy úgy szóltak hozzám, mint egy értelmi fogyatékoshoz, s komoly heteknek, esetleg hónapoknak kellett eltelnie, mire levetkőzték ezt, s valahogy képesek voltak elhinni, hogy akkor is meg fogom érteni őket, ha természetesen szólalnak meg. Itt viszont nem az asszisztensem volt az egyetlen, aki azonnal normál társalgási hangon fordult hozzám, s ez elég üdítő.

No, de a csapongásokból elég is mostanra, mert már egy órája pötyögök. Legközelebb majd igyekszem összeszedettebb lenni.