Kína, egy soknemzetiségű ország

Kína, bár etnikailag eléggé homogén, hiszen lakosságának 91,5 %-a han, vagyis kínai, egyúttal rengeteg (abszolút értelemben mintegy 120 millió) nem kínai otthona is. 

Az államalkotó hanok mellett Kína Taiwannal együtt értelmezett területén további 55 különböző etnikumot tartanak számon. Elismerésükre már a Kínai Népköztársaság időszakában került sor, a korábbi gyakorlat nem különösebben foglalkozott az egyes állampolgárok etnikai besorolásával. Igaz ugyan, hogy a császárság bukása után, 1911-ben megalakult Kínai Köztársaság a zűrzavaros idők függetlenedési törekvéseit leszerelendő, az új államot öt nemzetiség, a han, tibeti, mongol, ujgur és hui hazájának jelentette be, de az ötszínű lobogó létrehozásán túl lényeges változásokkal ez sem járt, különös tekintettel arra, hogy a jellemzően periférikus területeken élő nemzetiségek egy részének ügyeibe az adott helyzetben gyakorlatban – erőforrások hiányában – nem tudtak beleszólni. Így vált kvázi függetlenné Tibet is, noha nemzetközi elismerés hiányában jogilag Kína része maradt.

A hagyományos koncepció nem foglalkozott a birodalom alattvalóinak nemzetiségével, a helyzet a kommunisták megjelenésével változott meg, akik szovjet mintára hozzákezdtek az ország etnikai csoportjainak besorolásához, s az idilli társadalom kialakítása jegyében az egyes nemzetiségek jogainak névleges elismeréséhez. Ennek első lépéseként a polgárháború idején már kommunista kézre került Mandzsúriában, annak nyugati részén megalakították a Belső-Mongólia Nemzetiségi Autonóm Területet a mongol kisebbség számára.

A nemzetiségek feltérképezéséhez 1949-ben kezdtek hozzá tudományos alapon. Az egyes népek meghatározásának problémái hamar megjelentek, ugyanis sokszor az egyértelműen azonos nyelveket beszélő szomszédos falvak is külön identitással rendelkeztek. Az gyorsan világossá vált, hogy határokat kell húzni, különben a nemzetiségi képviselők nem férnek be az Országos Népi Gyűlés (parlament) épületébe.
A nemzetiségek besorolása sehol a világon nem egyszerű gyakorlat, s így a végeredmény Kínában is komoly (elsősorban tudományos, néhol a megállapításokkal elégedetlen nemzetiségek körében kézzel foghatóbb) vitákat szült. A mongolokat például minden további elkülönítés nélkül egy csoportba sorolták, ahogy a zhuangokat, Kína legnagyobb kisebbségét is. Utóbbiak Guangxi tartomány (később Guangxi Zhuang Nemzetiségi Autonóm Terület) vidéki részein éltek, s a hegyes-völgyes tájon sokszor falvanként merőben eltérő identitással rendelkeztek. Esetükben inkább az etnikai hovatartozás hiányáról lehetett szó, maga a koncepció nem létezett köreikben, nem gondolkoztak a faluközösségnél nagyobb egységekben, azzal pedig nem voltak tisztában, hogy nyelvük alapján a többi zhuanggal azonos családba tartoznak.
Egyes kisebb nemzetiségeket, például a mosuokat a naxi nemzetiséghez sorolták be, ami szintén vitatható.
Ugyancsak problematikus a hui nemzetiség kategóriája is. Önálló nyelvvel nem rendelkező, kínaiul beszélő, de muszlim vallású csoportól van szó. Az idősebbek a fejfedőik alapján felismerhetőek, de a fiatal generáció nem különböztethető meg a kínaiaktól. Származásukat illetően sok a vita, de a DNS-vizsgálatok szerint körülbelül 5-6 százalékukból anyai ágon kimutatható a nyugat-eurázsiai eredet. Feltehetően nyugatról érkezett elkínaiasodott muszlimok, de legalább ugyanennyi szól amellett, hogy szimplán muszlimra áttért kínaiakról van szó. Az igazság valahol a kettő között lehet. 

A taiwani őslakosok merőben elütnek a kínai nemzetiségektől. Ausztronéz eredetű emberek, akik a hanoknál jóval hamarabb, mintegy 8000 évvel ezelőtt kerültek a szigetre. Mostanra létszámuk félmilliósra tehető.
A szárazföldön is találni belőlük egy keveset, miután kis létszámú migráció lezajlott a szárazföldi Fujian tartomány irányába.
A Kínai Népköztársaság az őslakosokat külön megkülönböztetés nélkül a gaoshan (magashegyi) etnikumba sorolja, míg Taiwanon több mint egy tucat csoportjukat tartják számon. A gaoshan megnevezés is csak a szárazföldön bevett formula, Taiwanon a használata kerülendő, nem túlságosan pc.

Az etnikai kategóriák meghatározása mellett az egyes állampolgárok nemzetiségének megállapítása is kérdéseket vetett fel. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején sokuk nem rendelkezett önálló identitással vagy teljes mértékben beolvadtak a han masszába. A mandzsuk a gyakorlatban már akkoriban is megkülönböztethetetlenek voltak a kínaiaktól. A nyelvüket aktívan használó, vagy a kínai tömegektől eltérő vallást gyakorló kisebbségek könnyen felismerhetőek voltak, de sokszor jobb híján a családfát vették alapul. Ha az apai felmenő (vagy egyes matrilineáris társadalmak esetén az anya) családneve valamely nemzetiséghez tartozónak gondolt volt, úgy a család nemzetiségivé vált. Helyenként komplett falvak szakadtak etnikailag ketté ezen a módon, dacára annak, hogy korábban mindenki hannak gondolta magát.

Ahol nagyobb mennyiségben találtak nemzetiségeket, ott nemzetiségi autonóm vidékeket hoztak létre, a közigazgatás legkülönbözőbb szintjein akadnak erre példák: a nagy, öt tartományi szintű nemzetiségi autonóm terület mellett vannak nemzetiségi autonóm prefektúrák, járások, városok is.
Bár a rendszer jellege miatt tényleges autonómiáról nem nagyon beszélhetünk, az autonómnak mondott vidékeken többnyire hivatalossá tették a han mellett az adott nemzetiség nyelvét is, s megszervezték a nemzetiségi oktatást is.

Az apró népekkel teli, délnyugati Yunnan tartomány. A képen számokkal jelölt régiók a tartomány prefektúráit, prefektúra-jogú városait jelzik, a színek pedig az egyes régiók területén létrehozott különféle szintű autonóm régiókat. Csíkozás esetén több nemzetiség is autonóm státusszal bír egy-egy területen.

Az 1954-es első modern népszámlálás 39 kisebbséget ismert el, az 1964-ben megtartott második cenzus idejére számukat 54-re növelték. Utolsóként, 1979-ben a jinuo etnikummal bővült a lista.

Az államalkotó hanok mellett Kína legnagyobb (legalább ötmilliós létszámmal rendelkező) nemzetiségei ma a következőek: 
– zhuang (17 millió fő),
– hui (10,6 millió fő),
– mandzsu (10,4 millió fő),
– ujgur (10,1 millió fő),
– miao (9,5 millió fő),
– yi (8,7 millió fő),
– tujia (8,4 millió fő),
– tibeti (6,3 millió fő),
– mongol (6 millió fő).

A belső-területek elzártabb részeitől eltekintve a nemzetiségek zömmel a perifériákon fordulnak elő. Északkelet-Kínában mandzsuk, koreaiak, mongolok, evenek, de még oroszok is, északon mongolok és huiok, északnyugaton ujgurok, kazahok, kirgizek, tádzsikok, huiok, délnyugaton tibetiek, Yunnanban rengeteg apró nemzetiség, Guangxiban pedig a zhuangok. Sokuk, különösen az elzárt területeken élő apró etnikumok nem rendelkeztek saját írásbeliséggel, nyelveik írott formájának megalkotására is a Népköztársaság megalakulása után került sor (jellemzően latinbetűs formában).
A nemzetiségek aránya a lakosságon belül folyamatosan nő. Ennek oka, hogy rájuk sokkal kevésbé szigorúan vonatkoztak a gyermekvállalás terén életbe léptetett korlátozások. Városokban kettő, vidéken három gyermeket is vállalhattak, egyes kevésbé fejlett területeken akár többet is, a tibetiek gyermekvállalását pedig egyáltalán nem limitálták.

Ahol sok nép él együtt, ott jellemzőek a konfliktusok is, s ebben Kína sem kivétel. Tibet 1950-es újraannektálása nem tette a kínaiakat népszerűbbé a helyiek körében, s megmozdulások a mai napig előfordulhatnak – nem véletlen, hogy Tibet ma az egyetlen kínai terület (1-2 katonai szempontból érzékenyebb járástól, így például a kínai nukleáris bázisok vagy az űrközpont helyétől eltekintve), ahol a külföldiek szabad mozgását korlátozzák. Az etnikailag jelenleg is csaknem homogén Tibet ezzel együtt is kevesebb problémát szül, mint a hagyományosan harciasabb ujgurok Xinjiangban. A szeparatizmus időnként terrorcselekményeket is eredményez, jellemzően helyben, a kínai magterülettől távol.
A mongolok kevés konfliktust generálnak, bár kétségtelen, hogy olykor az egyes személyeket ért, hanok által elszenvedett sérelmek komoly etnikai feszültségeket képesek kiváltani.

A belső területeken, vagy délen élő kisebbségek helyzete más. Önálló államisággal soha nem rendelkeztek, jellemzően etnikai öntudatuk sem volt, s  a hanokkal szemben hátrányos megkülönböztetést nem szenvedtek el. A gyermekvállalás terén élvezett előjogaik, az egyre inkább fejlődő, nemzetiségi területekre irányuló turizmus és kormányzati fejlesztések miatt ők sokkal inkább nyertesi a rendszernek, s egzotikumként élvezett státuszuk miatt aligha elégedetlenkednek.

A nyelvben, szokásokban és/vagy öltözködésben, de olykor arcél tekintetében is igencsak eltérő, sokszínű etnikumok képei magyarázatokkal a galériában.

A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!