Veve, a migráns migránsoktató

Első két ír hónapom munkával is telik, bár kétségtelenül nem kell megerőltetnem magam, mivel csak heti négy alkalommal tanítok a helyi művelődési házban.

Tanítványaim kelet-közép-európai bevándorlók (plusz két pakisztáni nő), akik gyakorlatilag semmit nem beszélnek angolul, de valahogy idekeveredtek a szigetre. Számukra az oktatás ingyenes, ennek megfelelően jellemzően nem is nagyon törik össze magukat, hogy valami energiát fektessenek a dologba az órák idején túl, gyakran még ott sem.

Bár az órabérem szerencsére nem a helyi minimálbér, hanem egy egészen barátságos összeg, mivel csak heti 12 órám van, így vagyonokat nem keresek. Ez az óraszám sem maradna meg, ha távlatokban gondolkodnék itt, mivel általában nem szerveznek ennyit, csak most a korábbi (ír) tanárnő időskori elhalálozása miatt egy háromnegyed évig nem volt tanerő, s némiképp felgyülemlettek a feladatok.

Maga a tanítás erős kihívás. A diákokkal semmiféle közös nyelvet nem beszélünk, ráadásul egy cseh sráctól és a paki csajoktól eltekintve teljesen alulmotiváltak, így mostanra nagyjából szétszakadt az egész. A három eminens, akik két különböző csoportban vannak, jól halad, míg a többiekkel még szinte mindig ugyanott tartunk, mint az elején.
Szerencsére a korábbi, engem nem érintő tapasztalatok sem voltak mások, s erre fel is hívták a figyelmem, úgyhogy nem aggódok emiatt.

Mindenestre így, hogy jövő hónapban megürül a házunk és költözünk, ez a munka is meg fog szűnni. Egyelőre csak férjemnek van kilátásban új, immár castlebar-i melója, én elképzelhető, hogy egy darabig háztartásbeli leszek. Hasonló pozíciót biztosan nem csípek majd meg, de azért reméljük, valami majd akad. Ha nem, az sem izgatna annyira máskülönben, de most az eléggé kiürült pénztárcám miatt egy kicsit kevésbé érzem magam komfortosan. De igazából nem lesz gond, csak szeretek picit túlbiztosítani mindent.