Helyzetjelentés Koboldföldéről

Igen, kicsit unom már, hogy ez a téma megint, de tartok tőle, hogy néhány hónapig, de akár fél évig is kitart ez az állapot, így jobb, ha hozzászokunk. De hogy változatosabb legyen a helyzet, ezúttal nem az európai kataklizmáról elmélkedem, inkább csak arról írok, felénk miképpen zajlik az élet.

(A nem érintett téma esélye ma sokkal kisebb, mint a legutóbbi bejegyzés idején volt. Időközben szerencsére mindenhol bezárták az iskolákat, sok felé a határokat, s ha ki is várták, amíg 6500 napi új esetük lett, végül talján barátaink a mellőzhető munkahelyeket is. A lakosság még így is aránylag szabadon kóvályoghat a város másik végében lévő, szimpatikusabb szupermarketig, de valószínűleg túl sok jelentősége már ennek sincs a csizmára emlékeztető ország helyzete szempontjából.)

Írország egy aprócska földdarab, kb. 70 ezer km2-es területtel, vagyis nagyjából Magyarország háromnegyedének megfelelő méretű. Ezen csaknem ötmillió ember él, ami szintén nem egy hatalmas szám. Speciális helyzete, hogy a sziget északkeleti csücske, Észak-Írország (további cirka 14000 km2 és majdnem kétmillió lakos) a mai napig brit uralom alatt áll. Ennek megváltoztatása érdekében a nem olyan távoli közelmúltig erőszakos eszközökben sem szegény ellenállási mozgalom küzdött (talán nem ismeretlen csengésű az IRA neve), amely a brit főszigeten sem volt rest robbantgatni. Függetlenség nem lett, de sikerült békét kötni (ún. nagypénteki egyezmény). Ennek létfontosságú eleme, hogy nincs ír belhatár, a népek szabadon járnak-kelnek. Emiatt akadt meg a Brexit folyamata is többször, s emiatt is van az, hogy a járvány kezelése is felemásra sikerült.
Nálunk elég hamar bezárták az oktatási intézményeket, bevezették az Európa-szerte szokásos intézkedéseket, a brit Észak-Írországban viszont, hála a nyájimmunitásról szőtt, idővel kukázott ötleteiknek, nem kapkodtak. S bár külföldről már csak karantén után lehet belépni az országba, ebbe természetesen nem számít bele Észak-Írország. Nehéz megmondani, hogy a fertőzés honnan jelent meg, valószínűleg bőven hoztak belőle a nyaraló írek, de az első diagnosztizált esetek a sziget északi, brit felén történtek.

Írország egésze a brit korona elnyomása alatt volt több mint háromszáz éven át. Uralmuk alatt a helyiek nem sok pozitív dolgot tapasztalhattak, az abszolút negatív csúcspont a burgonyavész alatti angol hozzáállás volt, amikor szándékosan hagyták éhezni az íreket, a brit piacra szánt termékeket pedig zavartalanul elszállították.
A földesúri osztály a megszállók közül került ki, s ösztönözték az anyaországból származó betelepülést is. Az újonnan érkezett protestánsok mellett a hagyományosan katolikus írek egy kis részét is sikerült az anglikán egyház alá terelni, s ez a felekezeti különbség felelős az Északon erős brit érzelmekért. Az ír függetlenség idején az anglikánok alkották Észak-Írország lakóinak nagyobbik felét, így került sor a sziget felosztására. Azóta az etnikai viszonyok változtak, a hagyományosan szaporább katolikusok létszámban már felülmúlják a protestánsokat, így egyre reálisabb annak az esélye - különösen a Brexit mellett -, hogy egyesüljön az ország, a nagypénteki egyezmény lehetőséget is ad egy ilyen témájú népszavazás kiírására.

Mostanra már egészen szép számaink vannak. A Köztársaságban 900 feletti fertőzött ismert, míg a teljes szigeten már ezer feletti ez az érték. A halalálozás ugyanakkor alacsony: nálunk 4, északon két beteg hunyt el.
Hogy ennyien vannak, az annak is köszönhető, hogy a kormányzat a szűrések mellett kötelezte el magát. Már kb. két hete bárkit tesztelnek, aki köhög vagy 38 fok feletti láza van. Legalábbis ez az elmélet, de azért az ellátórendszer kapacitása itt is véges. Most épp prioritásos teszteket jelentettek be az egészségügy dolgozói részére (közülük került ki a fertőzöttek ötöde), mivel a vizsgálatok 4-5 napos csúszásban vannak, jelenleg negyvenezernél többen várnak tesztre. Vagyis egészen más nagyságrendek vannak ezen a téren a magyarországi gyakorlathoz képest.

Nálunk, Mayoban egyelőre 10 alatti az esetszám. Ők mondjuk jó eséllyel itt, Castlebarban lehetnek, tekintve, hogy ez a legnagyobb település.

Várnak egy nagyobb ellátmányt is Kínából, mivel itt is hiány van védőfelszerelésből. (Még jó, hogy Kína már összeszedte magát annyira, hogy most ellássa a világot ezekből.)

Ami a hétköznapokat illeti, arról én személy szerint nem sokat tudok mondani, mert nem megyek sehová. Itt ugyan nincs kijárási tilalom, de az én átlagos életvitelem is ugyanilyen, gyakorlatilag mindig itthon vagyok. Bevásárolni is online szoktam, ott most volt egy kis fennakadás, a liszt egy bő hétig hiánycikk volt, kézfertőtlenítő és gazdaságos wcpapír meg még most sincs. Szeretek ritkán, sok dolgot venni, így itthon mindig van minden. Az emlegetett papírt csak a hírek miatt csekkoltam, amúgy eszembe sem jutott, mert nincs fogyóban. A liszt hiánya némiképp frusztrált, mert magam sütöm a kenyeret, s így heti másfél kiló elfogy. Valójában így sem volt vészhelyzet, mert tegnap kezdtem meg az utolsó tíz kiló liszt egyik kétkilós darabját. Az azért így is idegesítő volt, hogy kb. négyszer kellett módosítanom a legutóbbi, épp a hisztéria csúcsára eső rendelésem, mert mindent elhordtak. Mostanra csillapodni látszik ez a helyzet.

A tengerimalacok elesége terén sem volt probléma, még februárban hoztak 30 kg szénát, amiből vagy 20 még megvan, s tápból is van itthon vagy 10 kiló. Koronavírustól függetlenül.

Férjem továbbra is dolgozik, s mivel az élelmiszeriparban tevékenykedik, így sanszos, hogy a céget, mint stratégiai jelentőségű objektumot, a végsőkig működtetik még óriási gebasz esetén is.
Ami akár lehet is. Az itteni országos fődoki szerint akár a napi kétezer új esetet is elérhetjük (ami azért elég durván hangzik, még akkor is, ha zömmel másutt felderítetlen páciensekről is lenne szó), mielőtt csökkenésnek indul a trend. Én azért többre értékeltem volna, ha inkább időben lezárják a szigetet. Hát, ez van. Egyszer majd csak véget ér.