Válságkezelés
Most már egy éve, hogy az egész glóbuszt megbénító pandémia megjelent Kínában. Amíg csak helyi problémának tűnt, az ország kapott hideget-meleget, de főleg rengeteg negatív kritikát, s kéretlen tanácsot a probléma kezelésével kapcsolatban.
Azt nem lehet tagadni, hogy az első helyi intézkedés, a negatív hírek szőnyeg alá söprése, nem bizonyult túl hatásosnak, de amint kipattant az ügy a regionális szervek ellenőrzése alól, a vezetés azonnal és drasztikusat lépett. Wuhan és több hubeii járás karantén alá vonása, az ország életének teljes(!) megbénítása több mint egy hónapra olyan reakció volt, amit a külvilág vagy teljesen indokolatlannak tartott, vagy a helyzetet ítélte a bevallottnál sokkal rosszabbnak. Elvégre némi influenza miért váltana ki aránytalan, túlzó hatósági fellépést. Talán még megvan, hogy néhány tucat millió áldozatot is vizionáltak egyesek.
Ma már jól látszik, hogy ez cselekvés túlbiztosításként szolgált. A vírusról szinte semmilyen információ nem állt még rendelkezésre, a kormány pedig nem mert kockáztatni. Előttük lebegett a SARS mortalitása. A lépések, bár sokkalta inkább ad hoc módon születtek, mintsem valami precízen kalkulált tervezés eredményeként, meghozták az eredményt. A terjedés gyakorlatilag megszűnt, s az új eseteket szinte kivétel nélkül már a hazatérő kínaiak okozták, illetve kis ideig, Kína lezárásáig még a felbukkanó külföldiek is.
Bár a kezdeti reakciót inkább szülte a pánik, azóta annál tudatosabb a hatóság hozzáállássa. Ha valahol esetek bukkannak fel, a teljes környéket karantén alá vonják, az érintett lakosságot letesztelik, s mivel a terjedés mértéke nagyon alacsony, a kontaktkutatás is működő opció. Qingdaoban alig néhány nap alatt teszteltek le ötmillió lakost, amikor a helyzet úgy kívánta, s hasonlóképp fojtották el csírájában a xinjiangi (felthetően kazahsztáni vagy kirgizisztáni eredetű) eseteket is.
A nyugati média sokáig ugrott minden újabb covidos hírre, s állandóan a kínai második hullámot vízionálták. A helyzet azonban az, hogy Kínában ez elmaradt. Mivel az ország lényegében azóta is hermetikusan el van zárva a külvilágtól – lehet szerezni esszenciális külföldi munkaerő számára vízumot, de nagyon macerás, a lezárás előtt bejutott nyugatiak engedélyeit hosszabbítgatják, s nem mellesleg a munkahelyek licitálnak rájuk -, az új gócok kialakulásának pedig azonnal és hatékonyan elejét veszik, a vírus gyakorlatilag eltűnt.
Ez idővel a nyugati sajtómunkások számára is nyilvánvalóvá vált, s bár látszólag nehezen sikerült megemészteni, hogy Kína megússza, végül jobb híján az ottani vakcinák adtak még némi támadási alapot.
Napi 10-20 esetet diagnosztizálnak az első hullám lecsengése – március második fele – óta, ez a szám csak elvétve mozdult ki egy-egy góc felfedezése idején. Egy pekingi kitörés produkált 100 feletti napi értékeket, mely számmal maradéktalanul elégedett lenne bármelyik nyugati állam.
A gyors reagálás legszebb példája a kashgári terjedés megfékezése volt. Az azonnali lezárás, tesztelés és kontaktkutatás meghozta az eredményt, a lappangási idő lejárta óta egy új esetet sem találtak a területen.
Az élet már lassan fél éve visszaállt a normális kerékvágásba. A kórházakban, tömegközlekedési eszközökön maszkot kell hordani, illetve ezek látogatása, használata egy online app igénybevétele mellett történik (ez régiónként eltérő). A tantermekben már nincs maszkviselés, az iskolákban szűrik a lázas diákokat vagy személyzetet.
A kezdeti megszorításoknak hála a gazdaság is lényegesen kevésbé sínylette meg a járványt, az előrejelzések azt mutatják, hogy az ország enyhe növekménnyel (1-3%) zárja az évet.
Nyugaton ezt sosem fogják beismerni, de egyértelmű, hogy ez a modell diadalmaskodott. Csak hát itt úgy gondolták, nekünk menni fog a vírus kordában tartása a gazdaság működtetése mellett is. Szerencsére már elkezdődött az oltás.