Dr. Veve Changshában
Jöjjön tehát a nap összefoglalója. Szerencsére minden zökkenőmentesen ment.
A szállás egy egész kellemes hotelben került lefoglalásra, s további pozitívum, hogy a konferencia is ugyanitt, a legfelső, 22. emeleten zajlott. Így aztán nem kellett messzire menni, s amikor épp nem volt rám szükség, vissza is mehettem a szobámba ejtőzni.
A szálláshelyen még nyugati reggeli is volt, ami tényleg nem általános, bár azt hozzá kell tenni, hogy elég korlátozottan kell ezt elképzelni. Akadt szeletelt kenyér és egy kenyérpirító, s emellett volt egy általam meghatározhatatlan ízű lekvár is, s ennyiben ki is merült. Bár a szobában lévő szállodai füzetecske szerint akad gabonapehely is, ilyet nem láttam.
Panaszra azért nincs ok, a kínai rész kifejezetten változatos volt, s bőven akadtak gyümölcsök meg mindenféle egyéb, reggelire alkalmas élelmek is. Főztek-sütöttek frissen tésztákat, tojást is, s persze temérdek főtt kaja meg kínai kifőtt tésztafélék is voltak. És még valami egészen nemzetközies ízű krémes, mazsolás süti is.
Reggeli után nem sokkal a konferenciaterembe mentem, ahol aztán egy óra eltelt azzal, hogy röviden beszélt 1-2 ember. Közben nekem szólt a tolmácsom, merthogy volt az is, egy egészen ügyes helyi egyetemista, hogy túl hosszú az előadásom, nincs elég idő, s meg kéne vágni. Időm volt, s laptopom is, így amíg a többiek beszélgettek, le is csökkentettem az anyagot 44-ről 20 oldalra.
Egy fél órás szünet jött, majd én következtem. Közben változott a helyzet is, s kiderült, hogy sok időnk van, ezért aztán maradt az eredeti szöveg. Szerencsére nem arra mentettem rá a módosítottat.
A beszéd szépen lement, mostanra már teljesen magabiztos vagyok ilyenkor a színpadon, s a legkevésbé sem izgulok. Voltak a vendégek között válogatott kínai professzorok is, ők egészen érdeklődőnek tűntek, s oda is figyeltek, de a többség természetesen unta az egészet.
Egyszer még vissza kellett menni a többiekkel együtt. Szépen sorba álltunk, kaptunk oklevelet, majd csináltak egy halom fotót.
Még ezelőtt, de már a beszédem után adtam egy interjút is a terem sarkában, ahol leginkább a konferenciáról kellett regélnem röviden. Elmondtam, hogy a terméketlenség egy nagyon súlyos probléma a nyugati világban, különösen most, hogy a szülő nők életkora erősen megnőtt, de a trendek változásával már Kínában is egyre inkább oda kell rá figyelni. S mivel a gyermekek száma korlátozott errefelé, még fontosabb, hogy megadjuk a családoknak az engedélyezett mennyiségű utódot, blablabla, s hogy elhangozzon a lényeg is, még benyaltam egyet a rendezvénynek azzal, hogy megemlítettem, az ehhez hasonló rendezvények segítenek, hogy megoldást találhassunk.
Dr. Veve, amint nyilatkozik – a blogoszférában fenntartott felismerhetetlenségét megőrizve
Miután a többiek is befejezték a pofázást, s a kitüntetésünket is megkaptuk, ebédeltetés jött. Erről majd külön posztban.
Délutánra a rendezvényt szponzoráló kórházba mentünk, amely egy termékenységi klinika öt emeleten, színvonalas megjelenéssel, de nem giccsbe hajlóval. Valódi, érdemi munka folyhat benne.
Ott a másik öt kínai doktornővel együtt kaptunk fehér köpenyt, majd kettesével szétosztottak minket, s 1-1 szobába kerültünk, ahová jöttek sorban a valódi páciensek. Közben a kamerával felszerelkezett stáb igyekezett marketingcélokra hasznosítható anyagokat megörökíteni.
Itt már kissé inogni kezdett a lábam alatt a talaj, de ott volt a jól felhasználható kifogásom, hogy nem beszélek kínaiul. A tolmácsom ugyan ügyes volt, de az ő orvosi angolja (az enyémről nem is beszélve, hehe) is hagyott maga után kivetnivalókat, így konkrét tanácsadást tőlem nem nagyon várhattak el. Ettől függetlenül valamit illett produkálni, így végül egy pácienssel elbeszélgettem. Mutatta a kis kínai papírjait, amit természetesen nem értettem, de annyi kiderült, hogy a férjét kivizsgálták, vele semmi gond. A hölgy laboreredményei is rendben voltak. A tünetei alapján végül abban maradtunk, hogy (a szerencsére már előzőleg neki javasolt) vizsgálatokat mindenképp végeztesse el, hogy kiderüljön, a petevezetékei átjárhatóak-e.
Az egyik kínai kollegina valódi pácienssel konzultálva (fenn), a tolmácsom (lenn).
Miután rólam leforgatták a szükséges anyagot, a hozzánk betévedő többi beteggel már a másik, valódi doktornő foglalkozott. Közben a tolmácsom nagyjából fordította, amit beszélgettek a páciensekkel, ami meg nem ment neki, azt zömmel magam is megértettem. Az többek között kiderült az ott töltött bő másfél óra alatt, hogy egészen meglepő mennyiségben kerültek vissza a gyermekvállalási piacra a negyvenes anyukák, akiknek annak idején csak egy gyereket engedélyezett az állam.
Most, hogy szabad a kettő, sokuk megszülné a másodikat is, s ezzel bőséges piacot jelentenek a termékenységgel foglalkozó orvosoknak.
A helyzetük egyébként némiképp furcsa, pontosan nem tudom, kik lehetnek ők. Az való igaz, hogy városokban lényegesen szigorúbban vették a második gyerek kérdését, s náluk jobban a pénztárcába kellett nyúlni, amennyiben megszegték a szabályozást. Viszont ideát az efféle klinikák sem olcsók. Azt gondolnám, ha megengedhetik maguknak azt, hogy költséges kezeléseket fizessenek ki most azért, hogy összejöjjön a második lurkó, úgy feltehetően azt is ki tudták volna fizetni, ha engedély nélkül szülik meg akkor, amikor ez még kevesebb terhet rótt volna a szervezetükre.
Akárhogy is, a jelek szerint, ha a fiatalok körében nem is túl valószínű, hogy tömegesen ki fogják használni a kétgyermekes limitet, a már kissé idősödő, egy generációval előttük lévő anyák között sokan szeretnének élni a lehetőséggel így az utolsó esélyeket is megragadva.
A kolleginák nagyon lelkesek voltak velem, állandóan közösen akartak fotózkodni. A szakmaiságom megkérdőjelezése sem merült fel, büszkén meséltek az általuk elért kimagasló eredményekről. Az egyik kórházból el akarták kérni az elérhetőségemet is, hogy tudjunk konzultálni bizonyos esetekről, csak akkor hőköltek vissza, amikor kiderült, hogy kommunikációs probléma állna fenn.
Összességében ez egy érdekes nap volt. Doktorkodóst játszani jó.
13 hozzászólás
sellőlány
Engem többször kivert volna a víz, az biztos. 😀 Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ezek a nyugatiakat közvetítő cégek hogy mernek ennyire ingoványos területeket bevállalni, ahol főképp az egyénen múlik, hogy miképp vágja ki magát egy ilyen kényes szituból. Nagyon bizarr, de azért az pozitív, hogy legalább élvezed ezt a szerepet.
Liping
@sellőlány: Most a hapsi ott sem volt, aki szervezni szokta ezeket a doktoros munkákat nekem, így a helyszínen végig a legendámnak megfelelően kellett viselkedni mindenkivel. Gondolom, mivel az előző esetekben jól teljesítettem, így be merte vállalni, hogy most is boldogulok.
Ami engem illet, személy szerint tetszik az efféle kihívás, másképp elég uncsi lenne egy-egy ilyen esemény. Felmenni a színpadra, felolvasni egy akármilyen szöveget, meg mosolyogni, fotózkodni, az egész snassz, semmi nincs benne. A kórházi jelenetek jelentik az izgalmasabb részt, ha akadnak, ilyenkor egy jó kis játéknak fogom fel, ahol valahogy boldogulni kell.
Meg hát, ha őszinték akarunk lenni, nekem sok félnivalóm nincs. Ha esetleg el is hasalok, nem magamat hozom kellemetlen helyzetbe, s maximum annyiban ér hátrány, hogy később talán nem kapok ilyen munkát, de magyarázkodnia az emlegetett embernek kell. Szóval így tétje nem nagyon van, s az egész egy jó kis szerepjáték, amit személy szerint bírok.
sellőlány
@Liping: Igen, amíg játék szintjén megy ez a dolog, addig egy belevaló alkatnak akár még szórakoztató is lehet egy ilyen szerep (most eszembe jutott a Tehetséges Mr. Ripley). 😉 De ha az ember tényleg belegondol abba, hogy miről van szó, akkor ez azért elég meredek. Értem persze, hogy egy befektetésekkel kapcsolatos prezi jóval unalmasabb, de ártani senkinek sem árt. Kíváncsi lennék, hogy amiért még nem buktál le, az csak az ázsiai önáltatásnak vagy a mérhetetlen tapintatosságnak köszönhető? Mert számomra érthetetlen, hogy egyetlen szervezőnek vagy orvosnak se jutott még eszébe, hogy a szakmai múltadnak utánanézzen vagy kérdezzen. Abba már bele de gondolok, mi lenne, ha kapnál egy helyi egyetemen egy tanári állásra megbízást vagy egy orvosi teambe meghívást valami bonyolult eset feltárására, esetleg műtéti demonstrációjára. Egy közgazdászt vagy elemzőt, esetleg borszakértőt vagy történészt még én is eljátszanék. De egy igazi klinikán, egy igazi beteg problémái előtt (pedig ebbe a témába, mint említettem, még valamennyire bele is látok), simán kiesnék a szerepemből. Mindenesetre nagyon tanulságosak és elgondolkoztatóak ezek az utak és tapasztalatok.
Liping
@sellőlány: Amire ilyenkor igazából kellek, arra tökéletesen alkalmas vagyok. Nincs szükségük valódi szakemberre vagy szaktudásra, csak egy külföldire, aki miatt pl. nemzetközinek lehetett hívni ezt a konferenciát.
A betegek problémáit sem velem akarták megoldani, csak azért volt a kórházas móka, hogy abból reklámanyagot gyárthassanak, megmutatva, hogy milyen menő hely ez, ahová még külföldi szakemberek is eljárnak kezelni a pácienseket.
Ezeket a feladatokat egy szerepét jól hozó akárkinek ugyanolyan remekül abszolválni lehet, mint egy igazi orvosnak. És sérelem sem ér senkit.
Nyilván, ha kapnék a fentiekben felsorolt ajánlatokat, azok alól valamilyen indokkal ki lehetne bújni. És nem is tartozna a feladatomhoz, hogy ezeket elfogadjam. (Amúgy, ha csak nézni kéne okosan, látni, hogy helyben miképp végeznek ilyesmit, egy akármilyen műtétet szívesen megnéznék. Sosem láttam ilyesmit, érdekes lehet.)
sellőlány
@Liping: Persze, értem én, hogy mi a szereped, és hogy nem kerülhetsz igazán éles helyzetekbe. Egyszerűen csak a látszatkeltés az, ami nem fair azokkal szemben, akik ezt egy pillanatra is elhiszik. Nekem csak etikailag van problémám ezzel a dologgal főleg, ha egy ilyen súlyos problémával küzdő ember őszintén odalépne hozzám a papírjaival, hogy mondjak bármi olyat, ami számára reménykeltő vagy segítő lehet. De ez alkati kérdés, ha erre ott kereslet van, akkor végül is mindegy, mit gondol erről a világ másik oldalán egy ember. Itt is eladják a mágneses takarót a nyugdíjasoknak azzal, hogy minden betegséget meggyógyít és semmilyen érdek- vagy fogyasztóvédelmi hatóság nem lép fel az ilyen cégek ellen.
Liping
@sellőlány: Ha az én szerepemre gondolsz az ügyben, a lelkiismeretemet nem nyomasztja a dolog. Nyilván nem mondanék ilyen helyzetben semmi olyat, aminek következménye lehet.
Ha a kórházéra, hogy mennyire etikus adott esetben pusztán reklámként külföldi, vagy épp helyi elismert, de amúgy a valóságban ott nem praktizáló szakemberekkel extra felhajtást generálni az intézményük számára, az egy másik kérdés. Ezek a helyek fizetősek, s bár időnként programokon, pályázatokon keresztül van rá mód, hogy egyes kezeléseket vagy a térítés egy részét visszatérítse az állam, alapesetben elég mélyen a zsebbe kell nyúlni. Az intézményeknek érdeke, hogy legyenek pácienseik, hiszen abból élnek meg. Kérdés, hogy ezeket a eseményeket miképp kommunikálják le, amire nincs rálátásom.
sellőlány
@Liping: Elsősorban a kórház szerepére-felelősségére (illetve a konferencia szervezőére) gondoltam, és amit először írtam is, a látszatkeltésre. (A személyes lelkiismeret inkább alkati kérdés.) Nyilván, mi európaiak másképp vagyunk összerakva. Amikor egy nemzetközi szinten elismert belgyógyász professzor ismerősömnek említettem ezt a Kínában bevett gyakorlatot, nem akarta elhinni, hogy ilyen tényleg létezik. De ezek szerint akkor eddig még őt se hívták meg soha Kínába előadni (pedig folyton úton van és előadásokat tart világszerte). Hanem helyette valószínűleg inkább valami kézközeli „professzort’.
Liping
@sellőlány: Ennek leginkább két oka lehet. Egyrészt az engem szervező emberke ebben az iparágban dolgozik, s az efféle stikliktől eltekintve feltehetően megfelelően végzi a feladatát és így semmi okuk az intézményeknek kételkedni benne. Gondolom ilyen esetekben ő szervezheti a helyi orvosokat is be, akik valóban szakemberek.
A másik pedig, hogy az intézményeket, konferenciákat nem érdekli mélységében a szaktudásom, hiszen nekik csak egy arc kell. A tudásra nem tartanak konkrétan igényt, így aztán nem is tűnhet fontosnak, hogy bárminek is utánanézzenek. No meg ott az áthidalhatatlan nyelvi akadály is, ami nagyjából mindent megold.
sellőlány
@Liping: Azért a nyelvi akadályokon most jól nevettem. 🙂 Ha sejtenék, hogy ez se igaz… 😉
Liping
@sellőlány: 😀
Miután este beraktak a hotelbe, érdeklődtem, hogy másnap mi lesz, mégis mikorra legyek készen. A fejes hölgy és a két hosztesz sem beszélt angolul. Már nagyon fáradt voltam, de kénytelen voltam végigállni az ajtóban azt a 10 percet, amíg valahogy elmagyarázzák, h mikor megyünk és mikor van reggeli. Néha már nagyon közel voltak hozzá, de valamit mindig elrontottak és muszáj volt értetlenkednem.
Az ott és akkor nem volt túl kellemes. 🙂
sellőlány
@Liping: 😀
Főgebra
@Liping:
Már tavaly óta vajúdok, mert határozottan nem szeretnék állást foglalni, ugyanakkor az orromat piszkálja a dolog! Ezért csak annyit mondanék, érdemes annak utánanézni, mit is jelent „valakit tévedésbe ejt, tévedésben tart”.
Valamint:
– a másik fél nem elégségesen tájékozott a valóságos helyzetről, illetve arról eltérő illúziója van;
-aktívan cselekszik azért, hogy ez az eltérő illúzió létrejöjjön (amit nevezhetünk szándékos félrevezetésnek is);
– a félrevezető illúzió következtében érdemtelen előnyre tesz szert.
Liping
@Főgebra: Lehet ezen moralizálni, s ha pusztán a tényeket nézzük, akkor persze, nem egy kifejezetten őszinteségen alapuló munka az ilyen, ezen nincs és nem is lehet mit szépíteni.
A magam részéről azt gondolom, hogy amíg tényleges sérelmet nem okozok vele senkinek, addig a dologgal kapcsolatban nincsenek aggályaim. És ha olyan jellegű ajánlatot kapnék, azt nem is fogadnám el.
Mivel ezekben a helyzetekben a gyakorlatban tényleg tökmindegy, hogy én, te vagy akár a legjobb szaktekintélyek jelennének-e meg, nem hiszem, hogy bárkit is sérelem érne. Plusz, a rendszerben lévő tekintélyes méretű réseket nem én alakítottam ki, de ha már ott vannak, s megtalálnak ezek az ajánlatok, szerintem butaság lenne nem élnem velük.