Az útról

A Qatar szállított minket ezúttal is, mint az esetek többségében. Az elégettségem velük szemben továbbra sem csökkent, s árban is egész jók, bár ezúttal az Aeroflot ajánlata kedvezőbb lett volna, de a fene sem akart olyan hosszan dekkolni Moszkvában, no meg a kettőnknek járó 60 kg-nyi feladható poggyászkapacitásra is szükség volt, ami az oroszoknál már nem jött volna össze.

Mivel fél délben indult a gép, így már előző nap a fővárosba jöttünk. Hasonló szitu esetén csak ajánlani tudom a Sunshine hotelt a Köki közvetlen közelében. Nagy adag cuccal is könnyedén megközelíthető, van lift és a színvonal is teljesen jó, különösen, hogy már 9000 pénzért kapni szobát. Szauna és jakuzzi is van. Ha rákerestek, a képek tükrözik a valóságot, maradéktalanul elégedett voltam vele.

Másnap kissé izgultam a csekkolásnál, mert a jegyvásárlásnál elkövettem egy apróbb malőrt. A hazautat követően végül regisztráltam a Qatar pontgyűjtős rendszerébe, s a második keresztnevemet ott véletlenül a middle name-hez írtam be. A sorrend így stimmelt, de ez utóbbi nevet aztán szépen lehagyta a mentés után, csak a részletekbe belekukkantva látszik. Ez még nem is lenne akkora gond, de amikor a vásárlásra sor került, magamnál csak becsekkoltam a felajánlott nevem, így aztán a jegyen csak egy keresztnévvel szerepeltem, s ezt csak két nappal indulás előtt vettem észre (magam sem tudom, minek ellenőrizgettem le a neveket is még egyszer, de megtettem).

Oké, ez elsőre nem tűnik egy nagy dolognak, de manapság már elég szőrös szívűek tudnak lenni a légiközlekedési szabályok, s tulajdonképpen csak a csekkolós alkalmazott jóindulatán múlt, hogy nem csinált belőle ügyet. Mivel a nevet módosítani nem lehet, így nagy kukacoskodás esetén lehetett volna törlés és új jegy vásárlása is a dologból, de szerencsére minden probléma nélkül kinyomtatta a beszállókártyákat.

A gép időben indult, de az út Doháig egyáltalán nem volt szórakoztató. A lehető leghülyébb utasok voltak a közelünkben – sajnálom, de még mindig azt kell mondjam, hogy nem szeretek magyarokkal tömött gépekkel repülni. A kínaiak is egy érdekes népség, de az ő kellemetlenkedésük sokkalta kevésbé zavaró.
Én a folyosón, férjem középen ült, míg egy honfitárs az ablaknál. Kinn szépen sütött a nap, így elég hamar lehúzták mindenütt az ablakon lévő elsötétítő műanyagot. A pasi azonban, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szó szerint ötpercenként felhúzta az övét és nézegetett kifelé egy 10-20 másodpercig.
12000 méter magasan repültünk, felhők között, így elképzelni sem tudom, mit ellenőrzött állandóan, talán hogy még mindig a levegőben vagyunk-e, de legszívesebben fejbe rúgtam volna. A kinézegetést még akkor sem hagyta abba, amikor filmet nézett vagy olvasott.

Mögöttünk, mindkét sorban foglalt helyet egy népesebb, 50-60 körüli kolónia, akik egy szót nem beszéltek idegen nyelven, magyarul viszont sokat és hangosan. Az csak szórakoztató volt, hogy egymásnak óbégattak arról, hogy mikor mit kérdez vagy mond nekik a sztyuárdesz a kiszolgálás során, az szintúgy, amikor mindegyik bárányt kért (a beef-et ennek értelmezték), majd elfogyasztás közben elemezgették, hogy milyen a hús. Az viszont már merőben kellemetlen, amikor egyikük, egy terjedelmesebb asszonyság beállt a folyosó közepére (csak úgy, mert álldogálni kívánt), s az ott töltött negyedóra alatt állandó jelleggel engem lökdösött a farával. Párszor visszalöktem, de ez nem szegte kedvét, de szerencsére jött egy turbulencia, s vissza kellett ülnie a helyére.
Ők is, ahogy állítólag a gép utasainak a nagy része egy Phuket-be tartó géphez csatlakoztak Dohában.

A felszolgált ellátmány egy része illetve Airbus A380-as Dohában

Dohába picit késtünk, de onnan már szerencsére megszűnt a nem kívánt társaság. A Burger King meglepő módon egészen értelmes áron operál, s a kínai Unionpay-es kártyával is gond nélkül lehet fizetni.

Doha és Guangzhou között menetrendszerűen az Airbus hatalmas A380-asa járhat, mert ezúttal is ezzel utaztunk. Kisebb fennakadás volt a menüben (nem egyezett semmi sem a kiosztott étlapon szereplő termékekkel), de ezen túl minden zökkenőmentes volt. Egészen az érkezésig.

Említettem már, hogy a xinjiangi tartózkodási engedélyem körül van valami kavarás. Elvileg megszűnt, de a gyakorlatban valamiért sípol nekik a rendszer határátkeléskor. Emiatt az utóbbi 3 alkalommal, amikor elhagytam Kínát vagy beléptem ide, kiemeltek további ellenőrzésre, aminek idejére elhelyeztek egy szobába. A procedúra 20-30 percet vett igénybe, s végül elnézéskérés közepette utamra bocsátottak. Ahogy ráláttam, minden alkalommal telefonálgattak, útlevelet fénymásoltak, de aztán minden rendben volt.
Most is hasonlóra számítottam, de azzal megleptek, hogy a lekapcsolásommal nem vártak az útlevélellenőrzésig, hanem már a gépre feljött egy hölgy engem keresve. Amíg el nem vitt, le sem engedtek senkit. Szerencsére a férjem is jöhetett velünk.
Most is a szokásos menet volt, de ezúttal a végén mondott biztatót is a pasi. Állítólag írt valami jelentést a főnökeinek, s ezentúl már nem lesz részem ebben az élményben. Ez majd kiderül. Most viszont még előnyünk is lett belőle, mert elsőként hagytuk el a gépet, plusz még a határellenőrzéses sort sem kellett kivárni.

Guangzhouból a reptérről aztán buszoztunk egyet Shenzhenig, ott szállodáztunk két napot, majd be is cuccoltunk a lakásba. Lényegében sima volt az egész.