Diktatúra a mindennapokban
Egy másik blogon akadt egy kisebb vita a kínai berendezkedést illetően, javarészt passzívan szemléltem, de tanulságos volt. Bár érzékeny terület, s nem akarom feleslegesen szítani a feszültséget, úgy érzem, megérdemel egy posztot.
Kívül, a távoli Európában többnyire két vélemény ütközik, elsősorban az egyes személyek világnézetétől, politikai hovatartozásától függően. A liberálisok általában a poklok poklának szeretik látni-láttatni a rendszert, olyan országnak, ahol a lakosság nonstop szenved az elnyomástól, s ahol a hivatalnokok szemráncolása elég a kivégzéshez, bebörtönzéshez. A rendpártiak ezzel szemben – bár többségében nem tagadják a fenti fantazmagóriát – többé-kevésbé követendő példaként tekintenek az óriásra, mivel az elképzelés szerint a diktatúra teszi Kínát erőssé, s lehetővé a nagymértékű gyarapodást. Még olykor azt is hozzáteszik, bár ez lenne odahaza is, hisz’ ez esetben a libsik is hamar helyre lennének téve.
Jómagam – bár liberális nézeteket vallok – nem tudok igazán azonosulni említett elvtársaimmal. A Kínát övező tudatlanság eszmerendszertől függetlenül szedi az áldozatait. Aki még nem járt Kínában, általában nem fogja fel, hogy a mindennapok szintjén ez az állam teljesen szabad.
Nem akarok hamis képet festeni, sem kisebbíteni azok megpróbáltatásait, akikkel elbánt a hatalom. Kétségtelenül vannak veszélyes foglalatosságok. Nem tanácsos nyíltan fellépni a vezetés ellen, ahogy az sem túl hasznos, ha egy, a kormányzat által betiltott felekezet vagy szekta tagságát gyarapítjuk. De ép ésszel könnyedén felmérhető, hogy az állampolgárok elsöprő többsége nem kerül ilyen helyzetbe, s eképpen nincs is mitől tartania. (Hogy úgy mondjam, házhoz kell menni a pofonért, máskülönben nincs nagyobb esélye a vegzálásnak, mint nyugaton.) A mindennapokban azt érezhetnék legfeljebb, hogy nem jön be a fészbúk meg a youtube, de ezek eleve nem is voltak piacvezető oldalak ideát, így nagy törést nem okoz az életükben.
A lakosság elvétve foglalkozik politikával, a demokratikus rendszernek ideát nincs hagyománya. Dél-Korea és Tajvan is kemény (nem 1-2) évtizedeket töltött diktatúrában, mire átléptek a polgári demokrácia szintjére. Az eltelt pár ezer évben megszokták, hogy az országot érintő döntésekbe nincs beleszólásuk, s amíg a dolgok rendben mennek, nem is valószínű a zúgolódás.
A dolgok márpedig sokkalta inkább rendben mennek, mint valaha. Lehet persze beszélni környezetszennyezésről, éhbérekről, más árnyoldalakról – ezek a kritikák nem is nélkülöznek minden valóságalapot, ugyanakkor be kell látni, hogy az életszínvonal lassan 35 éve töretlenül emelkedik. Nem is kicsit. Annak idején nem ettek rendesen, sokszor voltak éhínségek, ma meg fél Kína használja az internetet, s egyre eredményesebben haladnak a magasabb hozzáadott értéket igénylő termékek gyártása felé. Amíg a saját bőrükön érzik a fejlődést, addig kevésbé izgatja a fantáziájukat egy olyan ködös, igazából nem is értett fogalom, mint a nyugati típusú politikai berendezkedés.
Nem is biztos, hogy erre lenne szükségük. A diaszpóra által lakott Szingapúr is keményen rendpárti, mindazonáltal nem kevésbé sikeres, mint az anyaország. Bár ez szigorúan szubjektív – noha sinológus körökben elég elterjedt – vélemény, a kínai fejlődés kívánatos útja ebbe, a helyiek lelkületéhez közelebb álló irányba vezet.
8 hozzászólás
Tuvalu
Tudom hogy nincsen olyan, hogy mi lett volna ha…
De mégis gyakran megfordul a fejemben, hogy mennyire volt evidens hogy 1988-ban Kína története abba a mederbe kerül, amibe, és nem abba, amibe a Szovjetunió. Én úgy érzem, hogy ezekben igenis döntő szerepet játszott a két elit konkrét döntése. Ha például a Tienanmen tér idején a kínai vezetés enged, és egy közép-kelet európai vagy szovjet történelem következett volna be, akkor lehetséges, hogy most egy évi 2-3%os növekedésű oligarcha berendezésű demokráciájuk lenne. És arról értekezne a sok politológus, hogy ez mennyire törvényszerű volt, hogy így alakul.
De ez persze fordítva is igaz, amikor a kínai néplélekről ír valaki, akkor utólagosan magyarázza a tényeket. Mert például az 1910-es kínai császárság „néplelke” mégis mennyire egyértelműsíti az 1950-es kommunista kínai néplelket, vagy a mait? Hogy tekintélyelvű? És a két világháború közti haduras Kína, rendes központi kormányzat nélkül akkor hogy jön a képbe?
Úgyhogy én inkább azt hiszem itt nem a néplélekről van szó, hanem a struktúrák lassú változtathatóságáról. Például egy cári rendszer átalakítható kommunistába, aztán oligarchikus féldemokráciába, meg persze átalakítható piacgazdaságos kommunizmusba is. De egy német vagy japán váltáshoz feltétlenül szükség volt egy kapitulációra, és külső erők által felépített rendszerre.
Liping
@Tuvalu: A 80-as évek végi Kína és a SZU nem volt összehasonlítható. Addigra Kína már egy évtizedes sikeres reformon volt túl, pörgő, szárnyaló gazdasággal, mialatt a Szovjetúnió a gazdasági összeomlás szélén állt.
Másrészt a kínai diáklázadás méreteiben nem volt nagy, nem öltött országos méreteket, az elfojtás eldöntése volt a nagyobb kihívás mint annak konkrét kivitelezése.
A kínai rendszer a stabilitásra törekedett lényegében egész történelme alatt. Amikor a vezetés meggyengült, mint például a hadurak vezette időszakokban, az a lakosság számára rendszerint megpróbáltatásokkal teli éveket jelentett.
Természetesen átalakítható Kína is demokráciába is, Tajvanon is sikerült, de amennyire én tapasztaltam a kínaiak zöme nem igazán érti, mi lenne ebben a jó.
Tuvalu
Egyetértek, hogy az elfojtás eldöntése volt a legnagyobb nehézség. De akár dönthettek volna másképp is, és akkor dominószerűen másképp is alakulhatott volna. És akkor mást magyaráznánk úgy, hogy „csak így történhetett”.
Az meg eléggé evidencia hogy minden rendszer a stabilitásra törekszik. De Kína aktuális politikai vezetésének helyzete történelmi távlatból pont azt mutatja, mennyire könnyen borul fel az uralmon levő elit helyzete, gondolok itt a Mingek pár év alatt bekövetkező összeomlására, vagy akár a kommunista fordulatra a második világháború alatt és után, vagy a császárság összeomlására (bár ezt én is csak harmadik példának írom, mert szerintem az már tényleg egy több évtizeden át zajló haláltusa volt, nem pedig hirtelen változás).
Na de mindegy is, mert amúgy a posztoddal nemcsak, hogy egyetértek, hanem kifejezetten jó volt tanulni belőle meglátásokat, csak valahogy evvel a néplélekes (helyi lelkületes) dologgal nem vagyok kibékülve, mert mindig utólagos magyarázathoz használják. Vagy esetleg bárki a kínai néplélekből meg tudja mondani, hogy milyen lesz Kína politikailag vagy gazdaságilag 20 év múlva?
Liping
@Tuvalu: Leginkább azért nem zavarták le azonnal, mert elég nagy nemzetközi figyelmet kapott a dolog. Meg persze előre azt sem lehetett tudni, hogy kitartanak és maguktól nem mennek haza.
De a vezetésben egyedül Zhao Ziyang mutatott komolyabb szimpátiát az ügyükben, így eleve esélytelen volt. Nem állt érdekükben másképp dönteni, tényleges fenyegetés meg nem volt.
A kommunisták hatalomátvétele nem volt hirtelen esemény, fokozatosan billent feléjük a mérleg nyelve. Sokak szerint ebben legalább annyi szerepe volt a Guomindang viselkedésének is, maguk alatt vágták a fát.
A néplélekre adj valami jobban kifejező szinonimát és kicserélem. Magam is gondolkodtam rajta, de végülis ez lett. Talán a mentalitás jobb, de érzem, hogy keresek egy kifejezést, csak nem sikerül előcsalni.
Ahmet
@Liping:
Azt hiszem, hogy ez a néplélek nagyjából rendben van. Arról nem lehet beszélni, hogy egy kínai ilyen, vagy olyan, ahogy arról se, hogy egy magyar ilyen, vagy olyan. Mégis pontosan tudjuk, hogy „a magyarok” teljesen mások, mint „az amerikaiak”, vagy „a kínaiak”.
Sokszor gondolkodtam ezen és arra jutottam, hogy igazából a néplélek kicsit olyan, mint a sajátunk, csak nagyban. A saját döntéseinket és viselkedésünket a tapasztalataink, élményeink határozzák meg. Érdekes, de ez egy ország szintjén is működik történelmi távlatokban.
Számomra teljesen hihetetlen, hogy kulturális forradalom, és több évtizedes agymosás után is állandóan előbukkan az ősi Kína.
A petárdák, a tűzijáték, a kalligráfia és még ezer apróság. De abban se változtak, hogy régen volt a császár, mint valami elvont fogalom, most van a Párt. Kína olyan elbaszottul nagy, hogy Peking kb. annyira reális egy chengduinak, mint nekünk Brüsszel.
Az, hogy a történelem során változott a rendszer, buktak uralkodók, jöttek újak, olyan nagyon nem a kis emberen múlott. Mint ahogy a császáron se sok múlott, legfeljebb személye összetartotta a birodalmat.
rudai gyerek
@Liping: Én úgy gondolom, hogy egy esetlegesen bekövetkező demokratizálódási folyamat csak nagyon-nagyon lassan következhet be. Talán évtizedek alatt. És – amint te is írtad – amíg gazdaságilag jól mennek a dolgok, nem fog komoly ellenzéke kialakulni a vezetésnek.
Ahmet
@rudai gyerek: Szerintem ez már folyamatban van. Nagyon lassan csinálják. Azt hiszem tanultak a nagy ugrásból. Nyilván a politikai elitet úgyse lehet kitúrni a helyéből, akkor meg nem mindegy?
rudai gyerek
@Ahmet: Az biztos, hogy nem fogják elkapkodni.
Viszont „lökést” adhat a folyamatnak a globalizáció.