Egy év tanulsága – 2.

Ez a majdnem egy év rám sem volt hatás nélkül, sok dolgot másképp teszek, látok, érzek most, mint mielőtt elvállaltam ezt a munkát. Mondhatni, Fengjie kissé megváltoztatott.

A teljesen triviálisnak mondható dolgokon felül, amelyek ha tetszik, ha nem, megváltoztak az életemben – itt arra gondolok, hogy a helyi lehetőségek sok szempontból szűkebbek vagy másmilyenek, mint otthon -, a karakterem sem vészelte át konzervált állapotban ezt az időt.

Korábban sosem szerettem sok ember előtt beszélni, határozottan feszélyezett az ilyen szituáció. Itt kapásból bedobtak a mély vízbe, s ma már elárulom, hogy az első néhány óra alatt erősen izgultam, olykor talán kissé remegtem is.
Miután azért az alá- és fölérendeltségi viszony itt még elég egyértelmű az osztályteremben, így már csak emiatt is könnyebb volt magabiztosabbá válni. Kb. 2 hét után már beállt teljesen ez az állapot, s mostanra kevés természetesebb dolgot tudok elképzelni annál, mint hogy bemegyek 80 ember elé, s leadom az anyagot. Mitöbb, még jól is érzem magam ebben a szerepben, az egész nagyon adja magát.

Az itteni munka el is kényelmesített. Nem mondhatnám, hogy odahaza bele kellett volna rokkannom az aktuális munkakörömbe, de kétségtelenül ott kellett lenni, s az átlag földi halandókhoz hasonlóan alig volt szabadidőm. Ez persze felnőttkorban természetes, kevés szerencsés esettől eltekintve ez a dolgok rendje.
Itt viszont sikerült azok közé a kevés szerencsések közé kerülnöm, s gyakorlatilag nulla terhelés mellett (heti 14×40 perc) kényelmes, megbecsült életet élveznem. Talán nem kövez meg senki, ha elárulom, ezek után igazán nagy késztetést nem érzek arra, hogy visszamásszak a mókuskerékbe.

Változott a hazához való hozzáállásom is. Egy korábbi bejegyzésben már említettem, hogy mindig is messze állt tőlem a nacionalizmus, s a magyarságom sem kelt bennem semmiféle büszkeséget, csupán egy tény, ennek ellenére sosem vágytam rá, hogy elhagyjam az országot huzamosabb időre, vagy hogy esetleg máshol telepedjek le. Olyan amilyen, de az enyém, valahogy így voltam vele.
Az itteni 10 hónap alatt furcsa módon azonban egyáltalán nem jelentkezett semmiféle honvágyam, mitöbb, egyáltalán nem kelt bennem jó érzéseket, hogy haza kell menni. Család, kedves, barátok és az étel egy része hiányzik, de maga az ország kicsit sem. Hogy miért van így, ezt nem tudom megmondani, s lehet hogy több idő, vagy esetleges itteni kellemetlen tapasztalatok esetén nem így éreznék, de most ez a helyzet.

Hogy kevésbé komoly dolgokról is szóljak, felszedtem pár berögződést is. Kánikulában esernyővel lófrálok, rendszeresen eszek levest, már megeszem és bírom a kínai virsliket is, pedig eleinte borzalmasnak tűntek, hogy csak párat említsek.
Aztán vannak nyelvi beütések is, amikről képtelen vagyok leszokni, akármilyen nyelven is fejezem ki magam. Ha valamire helyeslek, bólogatok, arra már csak az „en” jön a számra, kérdésnél meg benyögök egy „a„-t, ami elég vicces, ha épp a családdal skypolok.
A helyi dialektusban használt yaode-ről (másutt haode) és moni-ról (másutt shenme) meg már ne is beszéljünk, persze Xianningben is folyamatosan korrigálnom kellett őket, mert elsőre csak a szecsuáni verzió gurult ki a torkomon.

Hiába, Fengjie azért hagyott nyomokat.