Ritka, mint a fehér ember

Kínában, noha kétségtelenül nagy változásokat hozott a nyitás ezen a téren is, a mai napig egészen elenyésző számban élnek külföldiek. Ennek a rendkívül heterogén csoportnak a nagy része ráadásul kelet-ázsiai (ha a szintén kínai, de valamilyen szinten nem teljesen belföldként kezelt Hongkong és Macau hosszabb-rövidebb ideig az anyaországban szerencsét próbáló lakosait kivonjuk a képletből, akkor főleg koreaiakról beszélhetünk), így az europid alakok a mai napig ritkaságszámba mennek.
A különbségek persze regionálisan nagyban eltérnek. Amíg vidéken egyáltalán nem, vagy párszázezres városonként 2-3 világos bőrű fordul elő, addig azért Shanghaiban vagy Kantonban lényegesen kevésbé keltünk feltűnést.

A fentieknek köszönhetően a kínaiak zöme még sosem látott külföldit, legfeljebb a televízióban, így ha mégis belénk botlanak, hatalmas a bennük rejlő kíváncsiság. Megérthető ez, élményszámba megy számukra. A leplezni egyáltalán nem próbált bámuláson vagy a boldog-boldogtalan által lenyomott hellózáson túl mástól ilyenkor sem kell tartani, bár az tény, hogy ehhez hozzászokni nem egyszerű.
Idefele jövet, átszállásra várva a chongqingi reptéren hárman is megállítottak egy közös fotó erejéig, s ez egyáltalán nem szokatlan.

Tavalyi élőhelyemen, Fengjieben egy szem külföldiként elég érdekes volt a szituáció. Tényleg olyan lehet, mint ahogy a hírességekkel bánnak odaát. A kényelmetlenségen túl azért hízelgő is volt. Imádták, hogy énekelek nekik (nem mintha akkora élményt nyújtottam volna szegények füleinek), agyba-főbe dícsérték a külsőm (annak ellenére, hogy legjobb esetben is átlagosnak osztályoznám magam), s ez utóbbit nem udvariasságból, mert olyanok is tették ezt egymás közt, akik nem tudták, hogy értem a nyelvet.

Fengjieben ez egy tipikus reakció volt, ha a külföldi felbukkant

Itt Xianningben állítólag velem együtt négy nyugati szokott előfordulni (az itteni kolléga még nem ért ide, s egy másik oktatási intézményben is foglalkoztatnak még kettőt), úgyhogy az különlegességem kevésbé lesz érezhető. Vagy legalábbis így gondoltam. Még egy hete sem vagyok itt, a kampuszon is alig látott valaki, de pár napja, amikor kimentem a városba, a buszon ott tárgyalták előttem, hogy Magyarországról jöttem. A hírek terjedésének üteme engem is meglepett.

Hát, hiába, itt még mindig kuriózum a waiguoren.