Egykepolitika
Az utóbbi hetekben-hónapokban több beszámoló is megjelent a kínai (s amennyire az Index alapján rálátásom van, részben a hazai) sajtóban az egykerendszer lazításáról.
Mint minden ilyen nagyságrendű állami beavatkozásnak, ennek, a népesedés visszaszorításának céljával bevezetett szabályozásnak is akadtak nem kívánt mellékhatásai szép számmal, s a mai, kínai viszonyok között meglehetősen liberális és nyitott légkörben szinte természetes, hogy a kritikája is egyre inkább elfogadott.
Ez a családszabályozási politika Mao halála – mely a kulturális forradalom végét, s a közállapotok normalizálását hozta magával – után került kidolgozásra. Ezt megelőzően érdemben nem foglalkoztak a helyzettel, mi több, Mao egyenesen kívánatosnak is tartotta a népesség növekedését, az ország erejét növelendő. Még jelszó is akadt: az embernek két keze, de csak egy szája van.
Mivel a népegészségügyi mutatók a kommunista rendszer bekövetkeztével folyamatos javulást mutattak, ugyanakkor a gyermekvállalási kedv csak lassan csökkent, ez egyenes úton vezetett odáig, hogy a nyolcvanas évek elején megtartott népszámlálás már kicsivel több mint egymilliárd embert talált az ország területén.
A kínai vezetés 1977-ben lépett, s egyre szigorúbb normákat határozott meg, míg végül rövid úton eljutottak a drákói megszorításig. A rendelkezés értelmében a városi családokban csak egy gyermeket vállalhattak, míg a mezőgazdasági területek egy részén két gyermek volt a limit. A szabályozás a nemzetiségekre lényegesen lazábban vonatkozott, ezt jól jelzi, hogy az elmúlt 30 évben arányuk Kína lakosságán belül növekedett is.
Az egy gyermek nem mindenhol volt szigorúan véve. Egyes fejletlenebb vidékeken engedélyezték második gyermek vállalását, nemtől függetlenül, míg a vidéki országrészek nagy részén csak akkor, ha az elsőszülött lány. Ugyancsak születhetett még egy gyermek, ha első meghalt, vagy komoly betegséggel, esetleg fogyatékossággal bírt.
Speciális helyzet volt a már elvált emberek újabb házassága is. Ilyenkor is jöhetett egy gyerek, ha a házastársak valamelyikének korábban még nem volt.
Akkor is lehetett két utód, ha mindkét szülő egyke, vagy külföldről hazatérő kínai állampolgár. Azok a Kínán kívül született gyerekek sem növelték hivatalosan a leszármazottak számát, akik rendelkeztek másik állampolgársággal.
A nemzetiségek nagy része városokban két, vidéken három gyerek vállalására volt jogosult, míg a tibetiek gyermekvállalását egyáltalán nem korlátozták.
A családtervezés – bár messzemenően szembement a kínai hagyományokkal, s ezáltal, főleg kezdetben, erős ellenállást szült – összességében sikeresnek mondható utat járt be. Segítségével legalább kétszázmillióval kevesebb ma Kína lakossága, mint nélküle lenne. Tekintve az országban végbement hatalmas fejlődést, mai szemmel nézve már egyáltalán nem biztos, hogy a helyzet kezelhetetlen lenne nélküle, de a bevezetéskor erre még nem lehetett alapozni.
Természetesen nem mindenki tartotta be az előírt limitet. Ez főleg az állami alkalmazottak esetében jelenthetett komoly problémákat. A többiek számára többnyire pénzbüntetéssel honorálták a helyzetet, de ahogy jobbá váltak a lakosság anyagi lehetőségei, egyre többen engedhették meg maguknak, hogy kifizessék – az amúgy meglehetősen tetemes – bírságot.
A büntetéseken felül (az olykor tagadhatatlanul megtörtént túlkapások, kényszerabortuszok, stb. mellett) az extra gyereket vállalók számos állami szolgáltatást lényegesen drágábban vehetnek igénybe. Az egészségügy, az oktatás területén mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk a renitens szülőknek.
Bár a lakosság fertilitási rátája igen meredeken zuhanni kezdett, s így a további túlnépesedés veszélye elmúlt, 1979 óta nagyban torzult a kínai lakosság nemi összetétele.
Sok más kelet-ázsiai országhoz hasonlóan a szülők ugyanis a fiúgyermekeket preferálják. Ők viszik tovább a család nevét, s vidéken a földeken is nagyobb hasznukat veszik, mint a lányoknak.
Miután a korlátozásokat bevezették, jelentősen több fiúgyermek született, mint lány, s emiatt a férfiak egy részének nem jut pár. Főleg a mostani 20-35 közötti korosztály az érintett, a fejlődéssel párhuzamosan az arányok mára jelentős javulást mutatnak.
Komoly probléma az is, hogy mivel Kínában nincs kiépített társadalombiztosítás, a kevesebb utódra arányaiban több felmenő támogatásának terhe hárul.
A gyermekvállalás terén alkalmazott kvóta miatt érthetően nagyon megugrott Kínában az abortuszok száma. A lakosság - különösen falun - nem lett egyik napról a másikra felvilágosult, s nem álltak át hirtelen a modern fogamzásgátló termékek használatára.
Az országban egyébként is tabuként kezelték a szexualitást, az oktatásban sem kap helyet a védekezés bemutatása.
El lehet képzelni, hogy mindez mekkora terhet rakott az erre egyáltalán nem felkészített egészségügyi rendszerre.
A bevezetés idején különösen szegényes infrastruktúra arra kényszerítette az orvosokat, hogy sokszor spártai körülmények közt, erre a célra alkalmatlan helyszíneken szüntessék meg a nem kívánt terhességeket.
Az így rendkívül tapasztalttá vált személyzet nagyon hamar komoly sikereket ért el, s a nyolcvanas évek közepe óta az ország elképesztően jó mutatókkal rendelkezik e téren. Rendkívül olcsón, s kimagaslóan alacsony arányban fellépő szövődmények mellett működnek.
A fenti problémák miatt már hosszú ideje komoly vita tárgya a családtervezési politika további lazítása. Novemberben arról döntöttek, hogy a jövőben már azok a párok is vállalhatnak szabadon két gyermeket, akik közül legalább az egyikük egyke.
Hogy a rendszer meddig marad, vagy milyen további lazítás várható, az nehéz kérdés. Az eredménye cáfolhatatlan, ahogy az általa generált problémák is. Mindazonáltal az is tény, hogy a kínai társadalom is átalakult, az elmúlt évtizedek változásai nem hagyták érintetlenül. Erősen kétlem, hogy a korlátlan gyermekvállalás engedélyezése visszahozná a hatvanas évek népesedési mutatóit.
A jelenlegi lakosságszám kezelhető. Ha az egy nőre jutó, jelenleg már 1.4-re csökkent gyerekszám fel is kúszna a szinten tartáshoz szükséges értékre, Kínába már nem jönne vissza az éhezés, viszont a társadalom csak nyerhetne az egészséges korfával és nemi arányokkal.
5 hozzászólás
virágelvtárs
Vannak ilyen apró mellékágak, például ha a már gyerekes anya örökre elkötteti magát, a gyereknek ingyen lehet az oktatás.
Az abortuszról a pár hónappal ezelőtti sztori jutott eszembe, egy csaj 4 fickót vitt magával az eseményre, mert nem tudta ki a ludas. Egy vezette a kocsit, egy fizetett, egy sorban állt, egy a váróban izzadt. Szép.
David Bowman
Bunyesz társadalom, megérdemli, hogy szopjon. Az ind is.
Liping
@David Bowman: köszönöm a magasröptű hozzászólást.
grovian
Érdekesség még, hogy a Tier 1 városokban, de főleg Sanghajban, sokkal nagyobb arányban tartják meg a lánygyermekeket a szülök, mint vidéken.
Errefelé a nők is egyre jobban (bár még mindig messze a férfiakétól) fizető melókat találnak és a szülők elhiszik, hogy ez elég lesz az eltartásukra mikor öregek lesznek.
Üditó látni a sok talpraesett, vállalkozó nőt errefelé. Korábban főleg házaspárok vállalkoztak, de egyre több a női tulaj. Pl: majd az összes tánciskola női kézben van (és az nagyon komoly szervezési meló). A többiek sajnos be kell érjék valami alacsony rangú irodai munkával a legjobb esetben is 🙁
David Bowman
@Liping: Mit lehetett volna ezen cifrázni?