-
Otthon újra
Tegnap lett áram újra, így ma tanítás után vissza is költöztünk. Az emlegetett híd oszlopai még mindig csak meg vannak támasztva, s nem is tartom kizártnak, hogy ez így is marad, amíg egy nagyobb vihar el nem pusztítja jobban. De majd kiderül.
Itthon lenni jó!
-
Korrupció
Ma a Szecsuánblog egy rendhagyó, fiktív elbeszéléssel jelentkezik. A történetben szereplő személyek és egyes valódi, hús-vér emberek közötti esetleges hasonlóság kizárólag a véletlen műve.
Történetünk főszereplője, legyen mondjuk Bebe, és házastársa egy délkelet-ázsiai trópusi üdülőváros kis belvárosi útjait szelik mostanában, mivel errefelé bérelnek szobát egy ideig. Bebe és kedves párja nagyon ügyes vezetők, bár nem rendelkeznek az adott országban hivatalosan elfogadott jogosítvánnyal. Az ország lakosságával ellentétben betartják a közlekedési szabályokat, még indexelni is szoktak, s Bebe még gyorshajtani sem (a házaspár másik fele olykor 50-nel is száguld a 40-es megengedett sebesség helyett, bár ezt üres utakon szokta végezni, s Bebétől ilyenkor is kap érte).
A helyszín belvárosában akadnak egyirányú utcák is, bár ezek nem teljesen egyértelműek, különösen, hogy egy természeti katasztrófa elvitte a táblák zömét. Az egyik este folyamán így szereplőink teljes jóhiszeműség mellett behajtottak egy ilyenbe, forgalommal szemben, s megtettek körülbelül 50 métert, mire ez tudatosult bennük, de addigra már le is intette őket a rend két őre. Mivel forgalommal szemben hajtani errefelé semmilyen úton nem számít rendkívülinek, s ezt a helyiek akár a sáv kellős közepén sem szégyellik űzni, így nem csak őket, hanem gyakorlatilag a sáv teljes forgalmát. A népek csak gyűltek.
Bebéék ki lettek okosítva előzőleg. Hogy például ne értsenek angolul, mivel ez az egyetlen nyelv, amit esetleg az egyenruhások még valamilyen szinten képesek előadni. Mivel nem tudnak az emberrel szót érteni, elengedik. Azt is mondták, hogy öt év alatt egyszer láttak rendőrt, s a külföldieket pláne nem szokták cseszegetni.
Szereplőink követték ugyan az utasításokat, de a zsaruk már fejlettebbek, mint régen, google translate-tel is fel voltak szerelkezve. Helyszíni bírságról hallani sem akartak, mindenáron az őrsre szerették volna vinni delikvenseinket. Ők ezt nem annyira szerették volna, de nem voltak elég ügyesek, túl feltűnően akartak fizetni, így a közönség miatt ez nem jött össze.
Az eset a szálláshoz közel történt, így Bebéék felugrottak pénzért, de a rendőrség közben elvitte a motort. Ettől Bebe kissé kiállhatatlan lett, de szerencsére egy segítőkész ismerős ajánlotta, hogy nézzenek meg egy helyet. Ez már este 11 felé történt.A rendőrség épületében csak két ember volt, az egyik pizsamában, s egy kis fülkében az ágya is látszott. A motorról érdeklődve nagyon előzékenyek lettek, s némi fordítóprogramos asszisztenciával meg is indult a kommunikáció. Kérdezték, van-e érvényes jogosítvány, amiről kiderült, nincs. Kérdezték, a motorhoz vannak-e papírok, amiről meg az, hogy vannak, de nem vitték magukkal. Ez mind nem is volt baj.
Közölték, hogy jogosítvány hiányában egy hét után adják vissza a járművet, s igen súlyos pénzbírságot is kell fizetni, kb. 30 ezer forintnyi helyi pénzt.
Bebe itt már kezdett ráérezni a játék ízére, különösen, hogy jókedélyűek voltak a közszolgák, s még cigarettával is kínálták a párt. Gyorsan felvetette, hogy nem lehetne-e most fizetni bírságot. Természetesen lehetett, s valami furcsa okból kifolyólag ez még kevesebbe is került volna, mint az egy hét utáni. Csupán 17000 ft-nyi összeg.Sajnos a helyszínen ennek még a fele sem volt a fiataloknál, így jelezték, hogy esetleg reggel jönnének vissza, mert most csak ennyi van. Szerencsére ez sem volt gond. A jóemberek segítőkészek voltak, nem szerették volna, ha feleslegesen fordulnak, így inkább kevesebbel is beérték. Reggel már jó eséllyel másik kollégákra hárult volna a feladat, s őket sem akarták extra feladatokkal terhelni.
Így végül mindenféle papír bemutatása nélkül, még személyazonosságot sem csekkolva kiadták a járművet kb. 8500 forintnyi pénz ellenében. Bár jogosítványa nem volt a párnak, minden további nélkül hagyták, hogy elvezessék a motorjukat, de azért a bukósisak használatára (mely amúgy ott volt már a kézben) még előzékenyen felhívták a figyelmet.Így lett Bebééknek újra motorja és így működik a korrupció a vadkeleten.
-
Itt a viet hadsereg
Vietnám hadserege kemény évtizedeket tudhat maga mögött. A kezdetben még nem teljesen reguláris erők harcoltak a franciák ellen, majd később, már Észak-Vietnám hivatásos hadseregeként a déli Vietkonggal kiegészülve az USA és a déliek csapatai ellen küzdöttek, sikeresen.
1978-ban, immár az egyesült Vietnámi Szocialista Köztársaság haderejeként Pol Pot kambodzsai rezsimje ellen indítottak offenzívát, s rá egy évvel később azt ezt megtorlandó kínai támadást is megállították.Azóta némi déltengeri, Kínával folytatott korlátozott haditengerészeti csörtétől eltekintve (ezekben már alulmaradtak) szerencsére nem kellett élesben igénybe venni a katonaságot, de ilyen múlt után talán nem véletlen, hogy még ma is közel félmilliós az állomány, amivel a kilencedik helyet csípik meg a világranglistán. Ha a tartalékosokkal együtt vizsgáljuk meg a listát, úgy már öt és félmilliós a fegyverbe fogható honfi, amivel már a két Korea után ők kerülnek a dobogó harmadik fokára.
Ha már ennyi katona van, érthető, hogy katasztrófák idején ők sem maradnak ki a jóból. Állítólag közel ötvenezren érkeztek meg a régióba, elsősorban nem Nha Trangba, hanem a környező vidékre, ahol nagyobb volt a pusztítás és helyenként komoly áradások is rontottak a helyzeten.
Azért ide is jutott pár fiatalember, akik a kidőlt fák eltakarításában segédkeznek. -
A Damrey-tájfun után 2.
Előzmény: A Damrey-tájfun után
Mivel áramunk továbbra sincs, s víz is csak jó eséllyel a tartály erejéig, így ma bejelentkeztünk egy olcsó hotelbe (kevesebb, mint 3000 forint éjszakánként). A belváros egy részén már van áram, de Nha Trang nagy részén továbbra sincs semmi.
Aránylag ügyesen haladnak a helyreállítással, de a szigeteken értelemszerűen még nem csináltak semmit. Ma idefelé lőttünk pár képet. Beljebb érve már egyre nehezebb volt lencsevégre kapni látványosabb dolgokat, a főút mára már csaknem makulátlan.
Képek lejjebb.
-
A Damrey-tájfun után
Az éjjel és hajnalban csúnya vihar volt itt. Bár Nha Trangot rendszerint elkerülik a tájfunok, ez most elég rendesen telibe kapta a várost. Volt már részem kisebb tájfunokhoz Shenzhenben, de azok nem különösebben hagytak nyomot, csak egy kisebb esővel jártak együtt.
A Damrey bennünk szerencsére nem tett kárt és a házunk is tökéletesen helyt állt. Reggelre ugyan volt pár felmosóvödörnyi víz a szobákban, de ennek oka nem a beázás, hanem az ajtók alatti rések, ahol a 160 km/h-s szél befújta a csapadékot. Kaptunk pár pálmaágat is az erkélyekre, udvarokba, s az egyik kisebb fánkat is betolta a szél az ablak feletti tető alá.
Más, kevésbé masszív házak jártak rosszabbul is. A szomszéd kerítésének egy része kidőlt és a hullámpala tetejű gazdasági melléképületét is kissé szétszedte a vihar. A szigeteken is kidőlt néhány fa és egy-két bádogviskó oldala/teteje is hiányzik, de itt a legnagyobb kár az első és a második sziget közti hidat érte, kidőltek a vezetékeket tartó oszlopok. Ebből az is kitalálható, hogy nincs áram.
De ez nem csak itt nincs, egyelőre egész Nha Trang el van sötétülve, leszámítva a főút generátorokkal ellátott luxusszállodáit. A városban mindenütt kicsavart fák, leszakadt cégtáblák jelzik a történteket.
Óriási, 10 méteres törzsek vannak gyökerestől kifordulva, vezetékekre zuhanva. Egyik-másik irodaépület ablakai is kitörtek, s hasonló híreket kapni a nha trangi egyetemről is.
Áram híján gyakorlatilag majdnem minden zárva, egyik bevásárlóközpont sem üzemel. Mobilnetem van ugyan, s egyelőre még 81%-osan feltöltött akkumulátorom is, de ez nem fog örökké tartani. Elnézve a belvárosi helyzetet, szerintem még ott is két-három nap az elektromosság visszaállítása, nálunk még minimum egy hét. De ne legyen igazam.
Öröm az ürömben, hogy ez az utóbbi cirka 30 év legnagyobb vihara a környéken, így jó eséllyel soha nem látunk több hasonlót, vagy legalábbis nem sűrűn. Emellett a szél rengeteg kókuszdiót is lesodort, így a helyiekhez hasonlóan férjem is kiment gyűjteni közel egy tucatnyit.
Sajnos képeket most nem tudok adni, mert nem is fotóztam az akksi beosztására való tekintettel, de ha már lesz áram, adok közre válogatást.
Ha úgy egy hétig nem jelentkezem, az teljesen normális.
-
Vízdíj
Ma megjött az első számlánk. 8 köbméternyi vízért kell fizetnünk cirka 600 forintot. Otthon ez egy köbméterre se elég… Kíváncsian várom az árammal kapcsolatos papírost.
-
Időjárás
Mostanában elég vacak időnk volt, ami sajnos az esős évszakra való tekintettel még egy darabig feltehetően fenn is marad. Jött egy kisebb ciklon, amitől két napig folyamatosan ömlött a csapadék (a hőmérséklet nem alacsony így sem, a leghidegebb hajnalon volt 23 fok), s holnapra jön egy még nagyobb.
Ez utóbbi hatására 100 km/h-s szelekkel kell számolni, s közel 200 mm esőre. A hajók már mind bemenekültek a tengerről. Reméljük, azért túléljük, s viharmentes időben azért nincs olyan rossz idő sem, tegnap konkrétan majdnem megsültünk, olyan szinten sütött a nap.
-
Az első vietnámi munkanapok
A héten megkezdtem nha trangi angoltanári karrieremet az Ischool nevű magánintézményben. Ez egy középiskola, amelyben a diákok a vietnámi iskolarendszer miatt már egy kissé fiatalabbak, mint otthon. A kínaival sem egyezik meg, mivel ott hat, itt pedig öt év az általános iskola.
A középsuli alsó tagozata itt négy, míg a felső 3 év, így összességében ugyanúgy 12 évet ölel fel az alap- és középszintű oktatás, mint nyugaton vagy épp Kínában.
Nekem egy hetedikes és egy nyolcadikos osztályom van, mindegyikükkel heti három óra (darabja 45 perc). Jól követhető könyvük van, amihez van tanári kézikönyv is, így nem igazán kell agyalnom semmin, ami számomra meglehetősen ideális.
A kölykök angolja elég gyatra, de jobb, mint Kínában. Ezt valószínűleg nem lehet a helyi pedagógusok javára írni, gyanúm szerint a viet nyelv fonetikája egy kicsit kevésbé nehezíti meg nekik a dolgot, mint az északi óriásországban. Az akcentusuk még szokatlan, s időnként nehezen értem őket, de ez majd kialakul.A diákok egy részét persze hidegen hagyja az óra, de legalább jobbára csöndben alszanak. Ez engem személy szerint nem kifejezetten zavar, csodát tenni nem tudok és nincs is ilyen küldetéstudatom. Az iskola oktatási programjának vezetője, egy Francis nevű, kissé idegesítő figura persze órák után azért mondja az ötleteit, hogy milyen úton-módon kéne őket aktivizálni. Például az egyik leckében említettek egy múzeumot Hanoiban, ő állítólag személyesen is látta, s szerinte milyen fantasztikus lenne, ha beraktam volna egy fél perces videót a helyről.
Talán az is belejátszik, hogy minimum két és fél évtizeddel frissebbek az emlékeim a diákéveimről, talán csak lusta vagyok, de nem feltétlenül gondolom, hogy kifejezetten értékelték volna az erőfeszítést. Ahogy abban sem nagyon értek egyet, hogy gyakorlati szempontból bármiféle előrelépéssel járna, ha alvás helyett leírogatnák az új szavakat, de ő a főnök, így aztán ráhagyom, amit beszél. Nickhez képest, akit most helyettesítek, szerintem még így is nagyságrendekkel jobb tanerőt kaptak a személyemben.A középsuli mellett ugyanott működik egy esti nyelvsuli is, ahol külsős diákok is vannak, cirka 10 fős létszámban. Volt egy demóm hétfőn, ami bejött nekik, így kaptam két keddi órát is, tehát összesen heti 2 duplát.
Ezek a kölykök valamivel jobbak, de egy részüket persze szintén hidegen hagyja, hogy mi történik. Akit nem, az viszont szépen tud fejlődni. Az anyag náluk is adott, könyv, nem nehéz munka.Az iskola legidegesítőbb pontja (Francis mellett, aki ugyan jó szándékú, de rengeteget és nagyon unalmasan beszél, amit sokszor már alig bírok követni, mert egyáltalán nem érdekel) a dress code. Valamiért Vietnámban a tanároknak szépen kell felöltözni. A férfiak ingben, nyakkendőben, s a nők is kosztümben, vagy valami hasonlóban. Ez nagyon nem fogamra való, de jobb híján kibírom. Szerencsére kilátásban van egy ovi is, ott remélhetően nem ilyesmiben kell majd parolázni.
Végül néhány kép a suliról, suliban.
-
Bővülő család
Nem, még mindig nem kaptam kedvet a gyermekvállaláshoz, s ez a helyzet már kétlem is, hogy a jövőben változni fog.
Noha a gyerekekhez tartósan, életvitelszerűen nem nagyon van türelmem, a kisállatok egy másik kérdés. Korábban bő tíz évig foglalkoztam tengerimalacokkal, de ennek sajnos már elég régen vége szakadt. Mindig is incselkedtem a gondolattal, hogy valamikor újrakezdjem, mert iszonyat imádom ezeket a kis legelésző rágcsálókat. Mivel Kínában ehhez nem igazán voltak alkalmas körülmények, nem is éltem ki ez irányú vonzalmaimat. Itt viszont bőven van helyünk, s a klímának hála egész évben fű is, így végül engedtem a csábításnak.
Anélkül, hogy nagyon ilyen irányba vinném a blogot, azt a laikusok számára el kell mondjam, hogy ezek az állatok cirka 6-8 évig élnek, s tartásuk nem kicsi felelősség. Érző, szociális lények, s a megfelelő egyedek beszerzése még otthon sem annyira egyszerű, itt meg pláne. A keverékek génállománya sokszor problémás, mivel a kereskedésekben, hozzá nem értő hobbiszaporítóknál gyakori a beltenyészet, s a túl korai vemhességek is. Kínában, ha hébe-hóba láttam tengerimalacot, kivétel nélkül borzalmas körülmények között sínylődtek, s rendkívül alultápláltak voltak. Ezek után Vietnámban sem számítottam jobb helyzetre.
Pedigrés, tenyésztett állatok esetén is vannak bibik, az ő genetikájuk a sok azonos allél miatt valamivel egysíkúbb, mint egy egészséges keveréké, de kevesebb az egészségügyi probléma, s ellenőrizhető a családfa.
Vietnámban feltehetően nincsenek normális tenyésztők, így Ausztráliában vagy Szingapúrban kezdtem el gondolkodni. Utóbbiban találtam is néhány szimpatikusnak tűnő szakembert, s nekem tetsző kölyköket is. Az élet azonban közbeszólt. Nha Trang-i felfedezőtúráink egyikén belefutottunk egy állatkereskedésbe, ahol malacok is voltak. Szegényeken nagyon megesett a szívem, így három kislányt muszáj volt kimentenem. Szívfacsaróan kicsi helyen voltak, nemenként nem különválogatva, rácsos padlójú ketrecben (ez utóbbi nagyon nem nekik való, tönkreteszi a lábaikat). Az étel sem volt megfelelő, s túl sokat sem kaphattak, mert nagyon soványak is voltak.
Szóval hazahoztuk őket, s a lépcső alatti egykori haltartó helyre kerültek. Mostanra egész szépen be is rendezkedtem náluk, s kezdenek barátkozni is. A legkisebb sajnos majdnem biztosan vemhes, ami nagyon nem jó hír, de még reménykedem, hogy tévedek. A másik kettő talán megúszta, rajtuk semmi jel, de ha az elmúlt néhány napban estek meg, még bő egy hónapig ez sem kizárható.
A szomorú előéletük ellenére most jól vannak, életükben először futkároznak, s láthatóan boldogok. Ha nem rejtenek meglepetést, én is maradéktalanul az leszek, ha mégis, majd megoldjuk, csak ne legyen komplikáció.
És ha már ennyit ömlengtem, jöjjön egy jó adag kép is.
________________________________________________________
Bár imádom ezeket a jószágokat, tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki érez hasonlóképp. Szerencsére megvannak a hasonló fanatikusoknak szóló fórumok, így ki tudom élni a megosztási hajlamaimat is, ha elkap a hév. A Szecsuánblog nem fog átmenni gügyögésbe, s életük minden egyes rezdülésével sem akarok itt boldogítani senkit. Azt azért nem garantálom, hogy hébe-hóba nem hallotok a velük kapcsolatos fejleményekről, de igyekszem visszafogni magam.
-
Gasztro: piaci ebéd
Restellkedve vallom be, hogy a viet gasztronómia örömeit még nem nagyon tapasztaltam meg. Részben, mert még mindig igyekszem fogyni (a javulás látványos, de pici még van), így eleve nem sokat eszem, részben mert a normális ízű bagettekkel még azóta sem tudok betelni. A már megénekelt phở mellett csak egyszer ettünk helyit, a város központi piaca mellett.
A kifejezetten nem drasztikus áron (tojástól, egyéb kiegészítőktől függően 33-45000 đồngért) vesztegetett borda nagyon is jó választásnak bizonyult, ínycsiklandó, édes ízzel. Ha teleettem magam bagettekkel, egész biztosan terem itt is még számomra babér.