• Oh yeah!

    Írországba étkezésem előtt nem igazán gondolkodtam el a helyiek nyelvi szokásain. Azt tudtam, hogy angolul beszélnek, bár a kormányzat kínkeservesen küzd a mostanra anyanyelvi szinten gyakorlatilag kipusztult, de bennszülött gael nyelv megmentése érdekében – nem igazán nagy sikerrel.

     

    Hallottam még azt is, hogy az itt beszélt angol nyelvtanilag meglehetősen egyszerű, s nem is okvetlenül követi a brit királyi udvar etikettjét, de azért személyes felbukkanás kellett ahhoz, hogy valamennyire rálátásom nyilhasson a valós helyzetre.

     

    Elöljáróban azt fontos leszögezni, hogy az ország egy erősen isten háta mögötti szegletében vagyok, s simán elképzelhető, hogy az itteniek nem úgy beszélnek, mint mondjuk Dublin iskolázott krémje.

     

     

    No, de kezdjünk is hozzá. Először is, szerencsére érthető, amit mondanak. Bár valóban van akcentusuk, egyik-másiknak egészen súlyos mértékű, azért ki lehet hámozni, még ha esetleg néha vissza is kell kérdezni. És az is kétségtelen, hogy a helyi könyvtáros majdnem BBC-angolt beszél, míg a farmerek nem okvetlenül.

    Szóval az akcentus nem akkora gond, ellenben a beszélt nyelv szókincse, ahogy arra számítani is lehetett, erősen brit eredetű, így aztán az amerikai angolon szocializálódva sok dolgon el kell gondolkodni, hogy vajon mit jelentenek. (Szerencsémre tarkítja az életutam néhány brit sorozat élménye is, így ha nem is ezeket a szavakat jutna eszembe magamtól használni, azért jobbára megértem őket.) Súlyosbító tényező ellenben, hogy azért a brittől is elütő saját kifejezésekkel is színesítik a nyelvet, pl. a toilet helyett a jacks-et használják.

     

    Egy pár napig gondban voltam a köszönéssel is. Találkozáskor boldog-boldogtalan ezerrel howareyou-zik, ami önmagában még nem annyira furcsa, s az sem lep meg, hogy ténylegesen senkit nem érdekel a válasz, de a korábbi tapasztalataim alapján ilyenkor azért illik végigcsinálni a rituálét. Hát, itt elég hamar feltűnt, hogy a válaszra nem tartanak igényt, s valójában ez a howdoyoudo funkciójában működik.

    Miután ez így kb. három nap után leesett, s élesben tesztelve is bevált, azóta bőszen használom én is, immár nem kilógva a sorból.

     

     

    A helyi angol egy másik érdekes gyöngyszeme az oh yeah. Az ablakunk alatt telefonált meglehetősen nagy hangerővel egy lokális egyed, s furcsálltam, hogy gyakorlatilag minden második mondata oh yeah volt.

    Aztán feltűnt, hogy nem egyedülálló jelenség, itt nálunk és a környéken legalábbis ez majdnem mindenki esetében így működik. Értelme nem nagyon van, csak kb. mindenhová berakják tölteléknek. Elmentem a boltba, óje. Vettem két kenyeret, óje.

    Galwayben aztán még az is kiderült, hogy ha nekimész valakinek, azt is simán el lehet intézni egy oh yeah-vel. 

     

    Mivel még csak két hónapja vagyok itt, s a helyiekkel való érintkezésem is meglehetősen korlátozott, így egészen biztosan csak a felszínt kapargatom, de ahogy telik az idő, majd gyűjtöm a tapasztalatokat, s itt is beszámolok róluk. Óje.

     

  • Veve, a migráns migránsoktató

    Első két ír hónapom munkával is telik, bár kétségtelenül nem kell megerőltetnem magam, mivel csak heti négy alkalommal tanítok a helyi művelődési házban.

     

    Tanítványaim kelet-közép-európai bevándorlók (plusz két pakisztáni nő), akik gyakorlatilag semmit nem beszélnek angolul, de valahogy idekeveredtek a szigetre. Számukra az oktatás ingyenes, ennek megfelelően jellemzően nem is nagyon törik össze magukat, hogy valami energiát fektessenek a dologba az órák idején túl, gyakran még ott sem.

    Bár az órabérem szerencsére nem a helyi minimálbér, hanem egy egészen barátságos összeg, mivel csak heti 12 órám van, így vagyonokat nem keresek. Ez az óraszám sem maradna meg, ha távlatokban gondolkodnék itt, mivel általában nem szerveznek ennyit, csak most a korábbi (ír) tanárnő időskori elhalálozása miatt egy háromnegyed évig nem volt tanerő, s némiképp felgyülemlettek a feladatok.

     

    Maga a tanítás erős kihívás. A diákokkal semmiféle közös nyelvet nem beszélünk, ráadásul egy cseh sráctól és a paki csajoktól eltekintve teljesen alulmotiváltak, így mostanra nagyjából szétszakadt az egész. A három eminens, akik két különböző csoportban vannak, jól halad, míg a többiekkel még szinte mindig ugyanott tartunk, mint az elején.
    Szerencsére a korábbi, engem nem érintő tapasztalatok sem voltak mások, s erre fel is hívták a figyelmem, úgyhogy nem aggódok emiatt.

     

    Mindenestre így, hogy jövő hónapban megürül a házunk és költözünk, ez a munka is meg fog szűnni. Egyelőre csak férjemnek van kilátásban új, immár castlebar-i melója, én elképzelhető, hogy egy darabig háztartásbeli leszek. Hasonló pozíciót biztosan nem csípek majd meg, de azért reméljük, valami majd akad. Ha nem, az sem izgatna annyira máskülönben, de most az eléggé kiürült pénztárcám miatt egy kicsit kevésbé érzem magam komfortosan. De igazából nem lesz gond, csak szeretek picit túlbiztosítani mindent.

  • Ír nyár

    Khm…
    Amikor felmerült az ideköltözés gondolata, a legnagyobb ellenérzést a várható klíma váltotta ki belőlem. Lelki szemeim előtt felsejlettek a londoni látogatásaim emlékei, az az undorító, taknyos idő a széllel és az esővel, s ha belegondoltam abba, hogy életvitelszerűen ennek leszek kitéve, hát az a legenyhébb kifejezés, hogy nem voltam boldog.

     

    A fordulat aztán a szigeten ért. Tagadhatatlanul esik. Tagadhatatlan, hogy elég gyenge hőmérsékleti adatok vannak, így nyáron kb. átlag 18 fok. Viszont meglepő módon nincs az a nyomorult szél, s ha süt a nap, a fénye alatt sütkérezve még meleg is tud lenni. Ja, és még fűtenek is napi néhány órát, szóval a lakásban nincs rossz idő, ami kulcsfontosságú.

     

    Néhány hete Galwayben, az ország negyedik legnagyobb, mintegy nyolcvanezer fős településén járva aztán rájöttem, hogy az emlékeim mégsem voltak olyan pontatlanok, mert ebben a tengerparti kikötővárosban ugyanolyan ocsmány idő (borzalmas szél) volt, mint amiket kifogtam annak idején az angoloknál. Szóval kiderült, hogy a relatív komfortomat csak annak köszönhetem, hogy a sziget belsejében vagyunk, s erre tényleg egészen kellemes.

     

    Bár azt hittem, a meleghez szokott szervezetemet megviseli majd, furcsa mód bírom az itteni időjárást. Már feltéve, ha nem a tengerparton élvezhetem, az elég borzalmas. Tekintve, hogy télen meg elviekben enyhébb lesz, mint otthon, valószínűleg azzal sem lesz bajom. Nem hittem volna, de szeretek itt. Hallva a kontinentális hőségriadókról meg még szerencsésnek is éreztem magam.

     

    Amúgy még nincs vége. Mintegy utolsó fellángolásként a héten még ígérnek egy-két meleg, huszonegypár fokos napot is. Ittlétem alatt volt már 25 is egyszer, s állítólag mértek már 30 feletti értéket is. Ezzel együtt is megmosolyogtató kissé ez a cikk, nem?

    screenshot_2019-08-20-09-29-15-552_com_android_chrome.png

  • Az első ír hónapok

    (Ez most rövidebb lesz, mint terveztem, ugyanis egyszer már megírtam, de valamiért cseszett elmenteni és nincs kedvem újra ugyanolyan részletesen. Bocs.)

     

    Szóval, immár két hónapja vagyok itt, s egy kicsi, alig néhány ezer fős kisvárosban élünk, amit otthon a méretei alapján inkább neveznénk falunak. Mivel jóval több városias jelleggel bír, mint amire számítanánk (bevásárlóközpont, bank, gyorsétterem, pubok, emeletes főutcai házak kb. 50 utcafronti üzlettel, stb.), így annyira nem vitatom el a címét. Ezzel együtt nincs nagy élet itt, főleg nem nyugdíjas írekből van komoly hiány. Helyettük kelet-európaiak vannak nagy számban, főleg, hogy 2-3 üzem is akad a településen.
    Hogy mi itt kötöttünk ki, annak az az oka, hogy itt találtunk munkát férjemnek, s hogy maga a hely nincs messze a leendő tanulmányaim színhelyétől.  Munkát lehet persze helyben is keresni, de azért ez jár némi nehézségekkel. Az első mindjárt az, hogy az itteni élethez kell egy azonosító, az ún. PPS-szám. Ez úgy kb. majdnem mindenhez kell, ha az ember itt él. A munkavállalásnak nem feltétele elvileg, s a munkaadónak kötelessége ennek hiányában is felvennie és a szám beszerzésében segítenie, nem hivatalosan viszont nem szívesen vesznek fel embereket enélkül. A gyakorlatban tehát munka nem nagyon akad PPS nélkül, PPS-t viszont nyomós ok hiányában nem állít ki az erre jogosult hivatal. Ugyancsak probléma a lakhatás. Munka nélkül nem nagyon adnak ki lakást, lakcím nélkül viszont nincs se PPS, se bankszámla.

    Szóval egyszerűbbnek tűnt, ha először keresünk egy fix helyet, ahol férjem alkalmazzák, s ahol sikeresen beszerez minden, az életkezdéshez szükséges nyavaját. Szerencsére lakhatást is intéztek neki.
    Miután ő sikeresen abszolválta a fentieket, jöttem én, s hála a kelet-európai munkaerőnek, meg hogy az írek számára határozottan nem populáris ez a desztináció, nekem is lett munkám, s így minden szükséges papírmunkát meg tudtunk velem kapcsolatban is oldani. Nekem is van PPS-számom, közös bankszámlánk, s egyikünk sem fizet már emergency tax-et.*

     

    Miután végeztünk a kezdeti intézkedésekkel, ideje volt, hogy az irányt Castlebar felé vegyük. Ez egy kb. tízezres település, megyeszékhely, s az ottani felsőoktatás hallgatója leszek majd, ha minden igaz. Mivel az elkövetkezendő öt évet ott fogjuk eltölteni, így jobbnak láttam, ha nem fizetünk albérletet, különösen, hogy egy itteni ingatlan beruházásnak sem olyan rossz. Mint az előző bejegyzésből ez kiderült, sikerült is találni egy kedvemre való házikót, s ma egy kisebb vagyon kifizetése révén immár meg is valósult a vásárlás.

    Egyelőre ennyi, élünk, s úgy néz ki, haladunk is a terveknek megfelelően.

     

    ______________________________________________________________________________

    * Kezdetben automatikusan a legmagasabb adókulcs alapján vonnak, amíg a munkavállaló nem igazolja, hogy valójában közel sem éri el a jövedelme az ehhez szükséges szintet. Hogy ezt megtehesse, először is szükség van a PPS-számra, majd az adóhatóságnál való online bejelentésre, amihez az első jelszót postán kézbesítik. Miután benyújtja az ember az adatokat, a különbözetet visszakapja, s immár egy barátságos adósávba kerül.

  • Lenullázva

    Hát, kedves olvasóim, ez a nap is eljött, pedig nagyon igyekeztem elkerülni már 20 éve. Gyerekkoromban egyáltalán nem voltunk elkapatva anyagilag – bár nem panaszkodom, nélkülözni sosem kellett, de szüleimnek azért erősen be kellett osztani a pénzt, s időnként nagymamámtól kölcsönkérni is.

     

    Szóval a kezdetek után nagyon erősen élt bennem a szándék, hogy mindig legyen tartalékom, s az évek során ennek eredménye is lett, s magyar viszonylatban egy elég megnyerő számlaegyenlegem alakult ki, szökőévente egy-egy hónap kivételével folyamatosan növekvő tendencia mellett.

    Egészen a mai napig. Ugyanis most kb. 2000 euró az összes vagyonom. Ja, és ez a valami a képen.

     

    img_20190819_173825.jpg

     

    Szeptemberben költözünk. Az árát inkább ne akarjátok tudni, nem normális embernek való. 

     

     

     

  • A Huawei-kérdés

    Megjárta a világ- és a hazai sajtót is a hír, a kereskedelmi háborúját vezető Donald Trump többek közt a Huawei nevű kínai óriáscéget is kinézte, s elnöki rendelettel eltiltotta az amerikai cégekkel való együttműködéstől, technológiájuk használatától. A bejelentést követően villámgyorsan fel is függesztették a tilalmat 90 napra, majd a legújabb fejlemények már arról szólnak, hogy a kedves elnök úr az egész rendeletét kukázza, s újra szabad a pálya.

    Ennyi a sztori dióhéjban, de miről is szól valójában, s a Trump imidzsébe jól illő szeszélyek mellett mi áll a látszólag össze-vissza döntések mögött?

     

    huaweilogo.jpg

     

    A Huawei egy gyaníthatóan erős állami hátszelet élvező kínai nagyvállalat, felhasználói szinten elsősorban a mobiltelefonjai kapcsán ismert, de az igazán kiemelkedő teljesítményt a hálózatépítés, hálózati eszközök fejlesztése és üzemeltetése terén érte el, ezen a piacon jelenleg világvezetőnek számít, s egyúttal úttörőnek is. A (Kínában) várva várt, csúcstechnológiai forradalom emblematikus zászlóshajója, aminek növekedése Trump kavarása előtt megállíthatatlannak tűnt. A mobilpiacon lesöpörte az Apple-t a második helyről, s még a szankciók belengetése előtt minden elemző azt jósolta, hogy év végére a mostani listavezető Samsung is mögé kerül – a friss fordulatok után ez még meg is történhet. A hálózatok, s a készülő 5G-technológia terén az előnye már most is letaglózó, s bár az amerikai (és részben, bár nem maradéktalanul a vele szövetséges) piacokon eddig is következetesen kizárták a tendereken a nemzetbiztonsági kockázatra való hivatkozással, a világ fejlődő országaiban ilyen hátrány nem érte őket.

     

    A nemzetbiztonsági kockázat

    Amerikai oldalról az a vád éri a Huaweit, hogy kémkedik a kínai kormánynak. Noha minden erőt bevetve próbálkoztak ezt bizonyítani, egyelőre nem sikerült megtalálni azt a backdoor hozzáférést, ami ezt lehetővé tenné. Ugyanakkor az állami hátszél miatt a nem létező fenyegetést is fenyegetésként értékelik, arra hivatkozva, hogy ha most még épp nem is teszi a fentebb írt dolgokat, bármikor kaphat ilyen megkeresést, s akkor viszont minden eszköze adott lesz hozzá.

    Jelen sorok írója abban nem tud állást foglalni, hogy a Huawei jelen pillanatban rosszalkodik-e, de azt nem tartja lehetetlennek, hogy szükség esetén igénybe vennék a szolgálatait. Ugyanakkor nagyon meglepődne, ha ez unikális kínai sajátosság lenne, s példa okáért az amerikai vezetés nem használná fel a saját cégeit hasonló célokra.

     

    A Huawei-ügy elsősorban nem a Huaweiről szól. Kína utolsó negyven évben elért drámai felemelkedése sokáig nem okozott zavart nyugaton, sőt, egyenesen megegyeztek az érdekek. Kína olcsó munkaerőt adott, a nyugati cégek hatalmas költségmegtakarításokat és profitot értek el, a fogyasztók pedig töredékáron jutottak a javak sosem látott bőségéhez. Kína az óriási exportból tetemes tartalékokat halmozott fel, az ország modernizálódott, az életszínvonal rengeteget javult.
    A helyzet azóta kezdett el feszültséget generálni, mióta Kína eljutott fejlődése egy olyan szakaszába, amely már nem csak a nyugati biorobotos gyártósorok létét veszélyezteti, de egyértelmű konkurenciát, komoly kihívást ad a magasabb hozzáadott értéket képviselő iparágak és a csúcstechnológiai cégek számára is. A gyártósori betanított munkakörök ugyan lassan egyre inkább elhagyják Kínát, de nem a fejlett világba mennek vissza, hanem Délkelet-Ázsiába, s újabban részben Afrikába is. Ha Kína sikeresen veszi az akadályt, s márpedig erre akadnak jelek, az komoly érvágást jelent a nyugati cégek, s a nyugati gazdaságok számára. Trump és tanácsadói a jelek szerint nagyjából az utolsó lehetőséget látják Kína felemelkedésének megakadályozására, bár a józanabb elemzők szerint ezzel már elkéstek, s legfeljebb lassítani képesek a folyamatot, de a kereskedelmi háború erőltetése az amerikai gazdaságnak sem fog jólesni.

     

     

    trump-orange.jpg

     

     

    És mi van a Huawei-jel? Nos, Trump személyes motivációit talán csak egyedül ő képes megítélni. Miután nem szoktunk haverkodni, csak merőben spekulatívan merem kijelenteni, hogy gyanúm szerint egy kicsit konok emberről lehet szó, aki megy a saját feje után, nem okvetlenül átgondolva, vagy legalábbis hozzáértő szakértőkkel egyeztetve a lépéseit. Bennem ezt a képzetet erősíti gyönyörű hajkoronája, de különösképp a bőrétől élesen elütő narancssárga sminkje, ami következetesen elkerüli a szemgödrét és a fülét. Még egy kezdő sminkes sem rakna fel ilyet, de Trumpnak valószínűleg nem érdemes ellentmondani.

    Akármi is volt az oka, a Huawei blokkolása után a Google képviselői jelezték, hogy az Android piacának nagyjából egynegyedét ezek a készülékek jelentik. Néhány marginális szereplőtől* eltekintve ma a cikkben szereplő cégen, az Apple-en és a Samsungon kívül még három kínai gyártó (Xiaomi, oppo, vivo) képviseli a létező mobilpiacot. A kínaiakon kívül Androidot csak a Samsung használ. Miután kínai részről is belebegtették egy ellenlépés lehetőségét, amely szerint csak külön kormányzati engedély birtokában engednék meg a külföldi technológia használatát, lehetővé tették, hogy a letiltott Huawei mellett az összességében hasonló eladásokat képviselő másik három gyártót is leválasszák a Google rendszeréről, megfosztva utóbbit az androidos piaca 60%-ától. Ráadásul, ha a kínai operációs rendszerek nem buknak meg, s egységes kínai áruház szolgálja ki őket, úgy az a Kína hatalmas piacán már eddig is vezető appoknak egy óriási globális versenyelőnyt is biztosítana, ami könnyen megingathatná a mai vezető, amerikai techcégeket is.

     

    A józanabb hangok mindenesetre jelenleg megadásra szólították fel Trumpot, de az teljesen nyilvánvaló, hogy mind a Huawei, mind az összes, ma még külföldi, különösképpen amerikai technológiának kiszolgáltatott cég rohamos fejlesztésbe (s ne legyünk naívak, durván felpörgetett ipari kémkedésbe is) kezd, hogy függetlenítsék magukat a jövőben egy hasonló helyzettől. Az is elég sanszos, hogy a Huawei (s ha bejön, jó eséllyel a többi kínai gyártó is) váltani fog a saját rendszerére, most már úgy néz ki, lesz idejük tökéletesíteni, s rendesen felkészülni.

    china-vs-us-gdp-ppp-comparison.png

     

    A világ vásárlóerő-paritáson számolt legnagyobb, s még a Kína számára legpesszimistább becslések szerint is egy évtizeden belül nominálisan is vezető gazdasága olyan kihívás, amit az USA-nak meg kell tanulnia kezelni. Hogy milyen sikerrel tanulnak bele, azt majd az elkövetkező évek mutatják meg.

     

     

    ________________________________________________________

    * A mobiltelefon-piac mintegy 23%-át adják az egyéb gyártók, rendkívül alacsony, erősen felaprózott, s jellemzően egyre kisebb részesedéssel. Ráadásul még ezek jelentős hányada is kínai gyártó. A piac koncentrációja egyre nagyobb mértékű, egy éve még 36% volt az arányuk.

  • Natív ügyek

    Kedves olvasók!

    A Szecsuánblog még mindig él, bár kétségtelenül erősen tetszhalott üzemmódban töltötte az elmúlt hónapokat. Ennek azonban most egy időre ismét vége, bár a teljes feltámadás egy kicsit még várat magára, úgy picivel több, mint öt évet. Valami azért lesz addig is, csak nem a megszokott formában.

    De kezdjük az elején…

     

    Jelen sorok írója, az olvasók számára valószínűleg nem meglepő módon, imád Kínában élni. A jelenlegi szabályozás azonban nem igazán segíti elő vágyaim megvalósítását. Most épp megoldható, hogy nem natív állampolgárként is oktathassam a Mennyei Birodalom (elsősorban) ifjonc állampolgárait, s ehhez még törvényes keretek is rendelkezésre állnak, azonban a helyzet a jövőre nézve merőben kiszámíthatatlan, ráadásul elég jól be is határolják a megcélozható intézmények körét. Így jócskán a harmadik x felett járva nekem ennél már egy fokkal jobban tervezhető életpálya kell, nem akarok minden második évben, az aktuális szigorítások függvényében újraszabni mindent.
    Na jó, ez mind szép és jó és persze külső szemlélő számára irreleváns nyekergés, de mégis mit lehet tenni?

    Hánytam, vetettem, osztottam, szoroztam, s végül már hazajövetelünk előtt megszületett a megváltó terv vázlata, de akkor még csak, mint egyik lehetséges opció. Ez végül, némi további kutatómunka után a befutó lett, s jelenleg már a kivitelezési fázisban tart. Na de miről is hablatyolok éppen?

    Kezdjük ott, hogy minden probléma forrása alapvetően a jelenlegi magyar állampolgárságom. Ezzel nem számítok natív, anyanyelvi angolt beszélő egyednek, hanem mint nem-natív tudok elcsípni esetleg ezt-azt. Natívként sokkal jobbak a lehetőségek, s lényegesen magasabb a fizetés is, s ez az a kategória, akiket nem is érintenek az aktuális törvényi, rendeleti szívózások.
    A felsoroltak miatt elkezdtem utánanézni, milyen úton-módon kerülhetném meg ezt a rám nézve előnytelen szabályozást, s végül a procedúra relatív egyszerűségére, időtartamának viszonylagos rövidségére való tekintettel Írország tűnt a legjobb alternatívának. Öt itt töltött év után, némi, normál körülmények között default feltételnek eleget téve lehetőség nyílik teljes értékű helyi lakossá válni, s így az általam hőn áhított natív útlevelet megszerezni. Igen, ez az öt év (+ kb. fél év várakozás) elég hosszú, alapból nekem sem annyira fűlt hozzá a fogam, de még mindig ez tűnik a legértelmesebb megoldásnak, ráadásul a várható emelt juttatások miatt anyagilag is megéri kivárni, s csak utána Kínába menni. A tervek szerint ezalatt én elvégzek még egy helyi felsőoktatási képzést is, hogy egyrészt taníthassak szakmai tárgyakat is odakinn, másrészt mert még ez lehet az utolsó potenciális dolog, amibe bele tudnak kötni (hogy nem natív országban szereztem meg a diplomám). Férjem lesz ezalatt a családfenntartó.

     

    A dolog, mint említettem, már zajlik. Életem párja már lassan két hónapja itt van, én múlt héten érkeztem. Egy nyugat-ír kisvárosban élünk, meglehetősen kellemes környezetben, kristálytiszta levegő mellett. Mivel én a sulimat csak jövő ősszel kezdem el, így addig én sem csak itthon fogok kallódni, a jövő héttől ugyanis, némiképp röhejes módon, a helyi iskolában fogok migránsokat oktatni. Bár ehhez elvileg kellene az ír Teaching Council licence, már olyan régóta nem találtak helyi tanárt, hogy beérik velem, mint erre papírok alapján teljesen alkalmatlan személlyel is. Őszintén szólva erre nem igazán számítottam, de egyértelműen nincs ellenemre a dolog.

    Mivel a Szecsuánblog most még messzebbre sodródott az ázsiai óriásországtól, így jelenleg nem nagyon tudok mindennapi kínai dolgokkal szolgálni, az ír életet pedig számos blog lefedi, ráadásul azért ez nem is annyira üt el a hazaitól, mint egy másik kontinens világa. Ettől függetlenül idővel igyekszem számot adni a történésekről, s Kína-tematikájú posztok is lesznek, most pl. írni fogok egyet a Huawei-ügyről.

    Köszönöm, ha velem tartotok továbbra is!

  • Az Edelweiss ügy megoldva

    Talán mert kicsiny légitársaság, s abszolút értékben egész biztosan kevesebb a panaszos levél is, egészen gyorsan ki is vizsgálták az ügyünket.
    A reptéren vásárolt apróságok és a ki nem használt, de kifizetett budapesti szállás árának visszatérítésén túl fejenként további hatszáz euró üti a markunkat, a cég felelősségének hangsúlyozott el nem ismerése mellett.

     

    Remélhetően a tranzakció is hamar létrejön, s akkor még egy egész picit nyertünk is az ügyön. Malackák nélkül néhányszor (ha muszáj, egyhuzamban is) még megismételném. Így miattuk azért elég para volt.

  • Vietnám elhagyásának nem egyszerű története

    Ott hagytam abba, hogy már 24-én este megérkeztünk a saigoni reptérre. A vonaton aludtunk, így a ránk váró éjszakázás nem tűnt kifejezetten aggasztónak. Az előttünk álló repülés 13 órásnak ígérkezett, így utólag pótolhattuk volna az alvást, s ezzel egyúttal nagyjából rá is állt volna a szervezetünk az európai idő ritmusára.

    Hajnali 5 után, azért már kissé nyúzottan elindultunk becsekkolni, ahol először csak az tűnt fel, hogy nem haladnak a sorok. Egyik sem. Hamarosan felfedeztem, hogy a táblán a járatunk indulása előreláthatóan 15:30-ra módosult. Hurrá!

    Végül sorra kerültünk, kiderült, amit addigra már összeraktunk, késés van, a gép, amivel megyünk, még bokorban sincs, noha elvileg reggel hat után kellene érkeznie. (Maga a járatot üzemeltető Edelweiss egy kis légitársaság, főleg charterekkel foglalkozik. A korlátozott flotta miatt egy nagyobb késés kihatása valószínűleg napokig tart, különösen, hogy a gépek több útvonalat is repülnek, minimális fordulóidővel. Mint kiderült, a késés eredete egy Maldív-szigetekről induló járat kapcsán keletkezett.)

    Sebaj, gondoltam átfoglalnak valahová. De nem, a rendszerükben nem látták, hogy van csatlakozó járatunk, így nem tudnak mit tenni. Majd Zürichben a transzferben érdeklődjek, hogy mi lesz. Szuper. (A Swiss oldalán a foglalási szám alapján láttam mindkét járatot, de ez sem segít – ellenben azt is láttam ugyanott egy fél óra múlva, hogy a délután fél hatos, s egyértelműen elérhetetlen budapesti csatlakozást áttették másnap reggel fél nyolcra, a következő Swiss-es gépre.)

     

    A ránk váró, hét órás késés miatt kérésre adtak kuponokat, amit kajára válthattunk. Mint kiderült, a reptéren van egy direkt ilyen célra létrehozott kajálda, ami normál emberek számára nem is használható, kizárólag a kuponos szerencsétleneknek. Ennek megfelelő volt a színvonal is, s persze kávé sem volt.

    Nehezen maradtunk ébren, de végül du. négy felé felszálltunk. A repülés eseménytelen volt, s a levegőben töltött időre nem is panaszkodhatok. A lábtér elég szűkös volt, de valóban csak ketten voltunk oldalt. A kaja is rendben volt. Alkoholt csak pénzért adtak volna.

    Repülőn azért nem az igazi az alvás, így nyúzottságunk ellenére sem sikerült 5-6 óránál többet – valahol Türkmenisztán felett ébredtem fel, s onnan már fenn is voltam.
    Az eredeti fél négy helyett 11 körül érkeztünk meg Zürichbe, ahol aztán a transzferben kiderült, hogy kapunk szállodai elhelyezést, s ott elvileg élelmet is, a busz meg reggel ötkor visszahoz minket.

    Akkor még örültem, hogy a gép utastömege (javarészt átszállóak lehettek, mert legalább 150-en álltak sorban) javarészt a sorban mögénk került, s még együttérzően mondtam is férjemnek, hogy a vége jó ha éjfélre végez a reptéren.
    Viszont az öröm nem tartott sokáig, amikor kiderült, hogy monstrum méretű busz visz minket, s még fél órát vártunk, hogy megteljen.

     

    A szállás legalább közel volt. Normális kaját az időpont miatt nem kaptunk, ahogy reggelit sem, de még akkor éjjel voltak kihelyezett szendvicsek és üdítők. Mivel már elmúlt fél 2, mire lezuhanyoztunk és ettünk, nem igazán tűnt úgy, hogy sok értelme lesz aludni. Végül mégis kidőltünk, s mivel nem észleltük az ébresztőt, éppen csak nem késtük le a reggeli buszt.

     

    Innen már minden jól ment, a budapesti gép nem késett. A gépen egy csoffadt croissant-t kaptunk és egy valóban finom, kockányi csokit. Ez volt az első Swiss-es járatom, de arra nem tudtam rájönni, miért kerül náluk a Zürich-Budapest alapesetben hatvan-nyolcvanezer forintba. Előző nap megvéve a mi jegyünk, még Vietnámban csekkoltam, fejenként negyedmillióba fájt volna, ami egy alig több mint egy órás utazásért elég nevetséges.

    A magyar fővárosba végül 14 órával a tervezett időpont után érkeztünk meg, azóta meg már zajlik a kártérítési igény vizsgálata. Remélhetően legalább anyagilag nem járunk rosszul a végén.

    Nehéz volt, de végül hazaértünk.

  • Az utolsó vietnámi hét

    Először is hadd kezdjem egy kis mentegetőzéssel, amiért elhallgattam, de két éve nem voltunk itthon és mostanság akad bőségesen programom. De a blog nem halt meg, csak Kínán kívüli fokozatra kapcsolt, vagyis azért hébe-hóba lesznek bejegyzések, főleg nem személyes témában. Viszont elsőként az adósságaimat kell lerónom, ugyanis Ázsiát elhagytuk, s erről még nem szóltam.

     

    Szerencsére időben Vietnámba értem az előző bejegyzésemben megírt módon, s ott még nyolc napot töltöttem el. Lényegesen kibírhatóbb volt így az ottlét, hogy tudtam, zárós időn belül véget is ér.
    Érkezésem idejére férjem már eladta a dolgaink egy részét, s az utolsó egy hét főleg a maradék értékesítéséről szólt. Szenvedtünk el némi veszteséget, de a legtöbb tárgy elfogadható áron cserélt gazdát.

    A nagy kivétel a matracunk volt…

    Erről tudni kell, hogy a vietek alapesetben gyakorlatilag a földön alszanak. Ez némi túlzás, de néhány centi vastag, semmire sem jó akármiken töltik az éjszakát, s mindez még meg is van ideologizálva, mivel ez az egészséges. Ez utóbbit főleg Vietnámba szakadt, helyi nővel összeházasodott külföldi férfiak szájából hallani, ami az esetek domináns többségében leginkább annyit jelent, hogy a viet feleség átvette a kassza kezelését, s ilyen hívságokra nem költenek. Akkor meg már jobb, ha jó képet vágnak a dologhoz.

    Maguk a vietek valószínűleg tényleg teljesen elégedettek a nyugati értelemben teljesen hasznavehetetlen fekhelyek használatával, hiszen születésük óta nem tapasztaltak mást. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy elképzelésük sincs róla, mit tud egy kényelmes fekhely. Ennek megfelelően nem is értékelik. A mi hétmillió dongos, teljesen szuper matracunkat kezdetben olyan 4-5 millióért gondoltuk elpasszolni, különös tekintettel arra, hogy nagyon vigyáztunk rá.
    Végül másfélért kelt el, nagy duzzogva. Szinte senkit nem érdekelt, akit mégis, az csak annyit látott, hogy 2-2,5 millióért kap újat (természetesen szart, amin az életben nem aludna egyik olvasóm sem szívesen).

     

    Na mindegy, a fő, hogy végül sikerült mindentől megszabadulni, így végül 24-én vonatra szálltunk, s elindultunk Saigon felé. A legjobb osztályra szólt a jegyünk, négyszemélyes fülkébe, s ráadásul egy új szerelvényt kaptunk, amin még látszott, hogy minden szinte érintetlen. 
    Ennek ellenére nem volt felhőtlen az örömünk, ugyanis a fülke határozottan kisebbnek bizonyult, mint az efféle kupék Kínában vagy az posztszovjet államokban. Se az alsó ágy alá nem fért be a bőrönd, se a felső tárolóba, így aztán, utastársaink valószínűleg kitörő örömére teljesen elfoglaltuk a két alsó fekhely közötti padlót. Moccanni nem lehetett. A malacok befértek az ágy alá.

    Saigonban aztán kimentünk a reptérre, s mivel a vonaton elég sokat aludtunk, magabiztosan vártuk a hajnali 5 órát, hogy nekiállhassunk csekkolni a 8:10-kor induló gépre. Ami a gyakorlatban délután 4-kor szállt fel…
    A Vietnámban történt utolsó szívásunkkal folytatom.