Veve

Bár Sellőlány már egy hete megörvendeztetett a folytatással, én sajnos nem nagyon értem rá, emiatt csak ma publikálom az írását. Ezért mea culpa, tessék megkövezni, tényleg megérdemlem.
A mai anyag kifejezetten hosszú, rengeteg képpel és még videót is kapunk. Fogadjátok a legnagyobb örömmel! 

_________________________________________________________________________________

A szigetet kétféleképpen érdemes körbejárni. Vagy észak-kelet felé, először a kulturális látnivalókat megcélozva, vagy délről, a tengerparti üdülőhelyekkel kezdve és onnan a sziget belseje felé haladva.

A neten sok információ található a Sri Lanka-i közlekedésről, a legjobbak talán az utazós fórumokon. Bár jó képet adnak az ottani valóságról, még mindig erős az a kép a helyiekben, hogy a nyugati ember kímélendő, főleg ha a nyaralását végigrohanja (vagy a másik véglet: végigheverészi). Ezért nagyobb távolságokra, esetleg teljes körutazásra a saját sofőrt ajánlják. Az utas az érkezés után beszáll az autóba, miután felvázolta az igényeit és a többi a sofőr dolga. Egész fejlett üzletág épült már az ilyen típusú utazásra, sok vendégház és hotel fenntart szobákat a sofőröknek, étkezéssel. Nekem kissé a gyarmati időket idézi ugyan, de ahogy a gyakorlat mutatja, van rá igény. Előnye, hogy 10-12 nap alatt így tényleg teljesen be lehet járni az országot, olyan helyekre is eljutva, ahova tömegközlekedéssel nem lenne esélyes.

Autóbérlésre nem bátorítanak, sőt inkább figyelmeztetnek, hogy senki se tegye. Az utak rosszak, a vezetési stílus katasztrofális, a bérautók állapota nem jó és az angol nyelvű feliratok és útjelzések sem garantáltak mindenhol (vagy sehol). Ezt az információt azért érdemes fenntartással kezelni, mivel az utak állapota és a vezetési stílus semmivel nem rosszabb, mint bárhol máshol Ázsiában. Ha valakinek már van tapasztalata ezzel kapcsolatban, rutinos vezető és nem zavarja a baloldali közlekedés (meg a jobbos kormány), akkor nem feltétlenül kell rettegnie ettől a megoldástól. Jó pár fehér embert láttunk újnak tűnő autókat, illetve motort vezetni, és nem tűntek eszement idiótáknak. Nem is láttunk sehol balesetet, pedig ahol két járműnél több volt egymással szemben az úton, ott szinte mindig megjelent a káosz.

Az országot egyébként teljesen jól lefedik a busz-, részben a vonathálózatok. A buszoknál ki lehet fogni a feláras AC (légkondis)változatot, de nekünk ezekhez ritkán volt szerencsénk. A géppark többnyire koros és leharcolt, de előfordulnak modernebb buszok is. A piros buszok államiak, általában ezek a megviseltebbek és a legolcsóbbak is. A kékek és egyéb színűek többnyire piaci résztvevők kezeiben vannak, némileg drágábbak az államinál, és a sofőr ülése körüli tér igazán multifunkcionális: giccsesen feldekorált szentély és raktér is egyben. Volt olyan utunk, ahol a sofőr teljesen eltűnt a körülötte felhalmozott hátizsákok mögött. Gyakori a túlzsúfoltság, és az állva utazás, de a helyek az út folyamán azért felszabadulnak, így előbb-utóbb kényelmesebben utazhat az ember (már amennyire a helyiekre tervezett ergonómia ezt lehetővé teszi). De jegyek árai még így is, európai ésszel felfoghatatlanok. Egy 20-30 kilométeres táv 0,2 USD, de 200 km körüli is megáll 1,5 USD körül. Minden buszon van egy jegyárus, aki az úti cél alapján egy jegytömbbe kézzel írva, vagy a csuklójára rögzített jegynyomtató masinával nyomtatva ad jegyet. Vicces, de jellemzően tipikus helyi szokás, hogy utazás alatt helyi zenéket bömböltetnek, ezt forgalmasabb utakon megspékeli a gyakori dudálás (ami ott azt jelenti; vigyázz, jövök!). A jobban felszerelt távolsági buszokon akár képernyőn követhető koncerteket, illetve szövevényes bollywoodi filmeket is leadnak és a nagyobb megállóknál felszállnak a snack- és italárusok.

Úgy döntöttünk, hogy a „Cultural Triangle” környékét csillagtúraszerűen fedezzük fel, ezért Habaranában foglaltunk szállást pár éjszakára. A városka önmagában jelentéktelen, ezért kellőképpen pihentető is, viszont teljesen praktikus távolságra helyezkedik el az összes látnivalótól.

Negombóból Kurunegalán keresztüli átszállással jutottunk el Habaranába, ami azért kiemelendő információ, mert a helyeik azt javasolták, hogy Colombón keresztül menjünk vonattal. (Ezt az átszállásos buszos opciót senki sem ismerte.) Pedig így jóval gyorsabb (Kurunegalába félóránként mennek buszok és Habaranába is sűrűn van csatlakozás, csak kérdezni kell), olcsóbb és kevésbé komplikáltabb is módja a Cultural Triangle körüli látnivalók megközelítésének. Amire érdemes egy ilyen buszos úton odafigyelni, hogy a sofőrben (vagy a jegyszedőben) érdemes többször is nyomatékosítani, ha egy városban máshol szeretnénk leszállni, mint ahol a központi megszállóhely (vagy buszpályaudvar) van. Érdemes ezért Google maps-ben követni, hogy merre járunk és ha már a közel a célpont, akkor a buszok belső mennyezete alatti kihúzott „leszállásjelző” madzagot (és ezen keresztül a csengőt) megrántani. Ha ez nem hatásos, akkor hadonászni és hangosan szólni. Minket még így is egy jó fél kilométerrel tovább vittek Habaranában, és amikor végre leszálltunk, pont leszakadt az ég, mi pedig ott álltunk a semmi közepén. Okulva a tapasztalatból, a továbbiakban már elég nyomatékosak voltunk és mindig sikerült időben megállásra bírnunk a buszt.

A szállásunkat a booking.com-on keresztül találtuk, egy „resortnak” nevezett családi vállalkozást, amely tornácos-teraszos vendégszobákat üzemeltet a városka szélén, közel a „dzsungelhez” (így nevezik a helyiek, valójában egy bozótos-fás-ligetes terület, ahol sokféle vad él és néha találkozni átvonuló elefántcsordákkal is). Amikor megérkeztünk, a családfő épp félmeztelenre vetkőzve mosdott a kerti csapnál, és láttunkra sűrűn elnézést kérve hívogatni kezdte a feleségét. A hölgy a kert túloldalán lévő kisboltból kiáltott vissza, mint kiderült, az is az ő tulajdonuk, és ahogy a helyiek többsége, rendelkeztek egy mintás rongyszőnyegekkel kibélelt tuktukkal is. A szálláshely teljesen újonnan épült, az alapfelszerelés átlagos, de makuláltan és a szobaárban (20 USD körül/ éj) a reggeli is benne van. Ezt a feleség készíti, minden nap más kombinációjával a helyi bőséges és tápláló étkeknek: palacsinták, rizstészta tekercsek, sárgalencse curry, levelekbe csomagolt beazonosíthatatlan ízű töltelékek és minden nap többféle friss gyümölcs, tea vagy kávé (utóbbival inkább senki nem próbálkozzon). A legjobb reggeliket itt (és még Negombóban) kaptuk az egész utazás alatt, kedves volt a házigazdák folyamatos törődése, szinte szülői gondoskodása. Esténként a teraszon ücsörögve hallgattuk a környékbeli állatok hangjait, és ez igazán mesés hátteret biztosított a helynek.

Galéria Habaranáról és a Damballa barlangtemplomról

Az első napon a Dambulla barlangtemplomot (UNESCO) céloztuk meg, ami egy pár órás programot jelent, és időhiány esetén kombinálható más, környékbeli programokkal. A helyszín Dambulla szélén egy kőszikla oldalában található és a tetejére lépcsőkön, illetve hosszan futó emelkedőkön lehet feljutni. Szokás szerint kitáblázva lényegi információk nincsenek sehol, és a személyzettel is csak a lépcsősor végén találkozik először az ember. Ott közlik, hogy jegyet a domb túloldalán a lenti parkolónál vehet, majd meredeken visszamászni, hurrá. A fenti bejárat előtt egy cipős standon kell külön díj fejében leadni a cipőket megőrzésre, aki nem szeret mezítláb gyalogolni, innentől zokniban is közlekedhet. A sziklafal alatti hasadékban öt barlangszentélyt alakítottak ki, falaikat vallási és történelmi témájú festmények díszítik és rengeteg fekvő, ülő és álló buddha szobor, mindenféle méretben. Nagyon mély benyomásokat keltő, meditálásra hívó élmény, csak senki ne nézzen át a kerítés túloldalára, ahova halmokban dobálják át a szemetet a helyiek. Mi is hosszan időztünk a barlangokban, majd a helyi kóbor kutyák által körülvéve ücsörögtünk  az idilli táj előtt. (Belépő: 10 USD/ fő, rúpiában)

Másnap Polonnaruwát (UNESCO), az egykori kultikus város romjait céloztuk meg. (Polonnaruwát az északabbra található Anuradhapura hanyatlása után létesítették, és a kettő közül előbbit a fennmaradt épületek teljessége miatt választottuk). A romváros egy 13 km-es területet bejáró útvonalon helyezkedik el. A szemfüles tuktukosok hada persze már sorban várja az érkezőket, hogy a gyaloglástól „megkímélve”, idegenvezetőkként is funkcionálva, végigkísérjék a látogatókat. Mulatságos látvány, ahogy egymásra licitálva próbálnak meggyőzni arról, hogy nélkülük a romváros felfedezése kész tortúra. Azt kevesen tudják, hogy a főbejárattól nem messze működik egy biciklikölcsönző, ahol kicsivel több, mint 1 USD fejében egész tűrhető járgányokra lehet szert tenni. Mi ezekkel jártuk be a szinte teljes területet, amely nagyon jó döntésnek bizonyult. A vörös téglaút mellett és közelében elhelyezkedő műemlékek kellemes távolságokra vannak egymástól, kifejezetten üdítő élmény volt a kerekezés. A felfedezést érdemes a főbejáratnál található múzeummal kezdeni, ami viszonylag átfogó képet ad a romváros történetéről és a fennmaradt épületekről. Ha az ember szeretné magát teljesen átadni a felfedezésnek, érdemes egy egész napot rászánni a helyre. (Belépő: 25 USD/ fő, rúpiában)

Harmadnap a Sigiriya szikla (UNESCO) környékét terveztük felfedezni. A jellegzetes formájú szikla az egyik kiemelkedő jelképe az országnak, mely több funkciójában fellegvár, buddhista szenthely, freskókkal díszített barlang és Ázsia legrégebbi tervezett teraszos kertje is egyben. A feljutás utolsó szakasza a sziklához rögzített vaslépcsősoron keresztül történik, így a kaptató lépcsőzés közben igazán lélegzetelállító panorámát csodálhat az ember. Mi kissé eltelve a korábbi napok élményeitől, inkább a túrára fókuszáltunk, és a közeli Pidurangala sziklát megmászva, annak tetejéről csodáltuk Sigiriyát, illetve a szikla oldalában hangyaként araszoló fehér egyenruhás szerzetesek sorát.  (Belépő: Sigiriya 30 USD/fő, Pidurangala: 3,5 USD/fő)

Polonnaruwa és Sigiriya képei

A környék számos látnivalója között megemlítendő a híres Minneriya Nemzeti Park, amely az azonos nevű víztározó környékén helyezkedik el, és ahol szigetország élővilágának jellegzetes képviselőivel találkozhat, többek között elefántokkal, párduccal, varánuszokkal stb. A területre viszont csak egy dzsipes szafari keretein belül lehet bejutni, amit talán többször is kéretlenül ajánlanak a helyiek, mint kellene (természetesen mindenki ismer valakit, aki szafarikat szervez és jó áron bejuttat). Mivel elég elturistásodott szolgáltatásnak tűnt, kérdéses volt számunkra, hogy  karavánokban haladva mennyire kaphat személyes élményt a látogató, illetve mennyire tudják így tiszteletben tartani a vadon élő állatok életét. Ezért ezt a programot inkább kihagytuk, későbbre tartogatva az állatokkal való találkozást. (Szafari díja: 30-40 USD/fő)

TRINCOMALEE

Amiért mégis érdemes ide ellátogatni, az a tenger szépsége és viszonylagos érintetlensége, melyet már a turizmus is elkezdett felfedezni magának. A Nilaveli Beach a várostól északra található, amely szinte fehér homokos partjával, illetve a fejlődő szolgáltatásaival lassan felzárkózik a közkedveltebb déli régióhoz, de még rendelkezik saját identitással. Innen egy rövid motorcsónakos kitérővel könnyen megközelíthető a Pigeon island, ahol viszonylag sekély a víz, viszont annál színesebb a tengervilág. Állítólag itt még élnek a korallok, és millió halfajta mellett lehet találkozni ártalmatlan szirticápákkal is. Mi sajnos csak a viharos tengerrel találkoztunk, így fel kellett adnunk a sziget körüli felfedezéssel kapcsolatos terveinket, viszont a hosszú tengerparti séta, amikor éppen nem esett, valamennyire kárpótolt minket. (Belépődíj a szigetre: 10 USD/ fő, rúpiában + csónakbérlési díj kb. 10-15 USD, 2 órára, személyzettel)

______________________________________________________
Ne feledjétek, ez még mindig nem a vége, lesz még folytatás! Hogy ne maradj le, járj vissza a blogra vagy klikk a követés gombra.