• A bürokrácia Kínában is képes olajozott működésre

    Az első két kínai munkaévemet megelőző külhoni ügyintézésekről írtam már korábban. Rengeteg kavarás történt, folyamatosan új és új papírok kellettek, mindenbe belekötöttek, ahol csak lehetett.

    Miután ezeket a köröket nem én futottam le, hanem a korábbi munkaadóim – a munkavállalói vízumigénylésemhez nekik kell a tartomány illetékes hivatalától beszerezniük a különféle pecsétes papírokat, hogy ezt megtehessék, ahhoz pedig nekem kell a sulihoz eljuttatni a szükséges dokumentumokat -, így aztán azt sem kérdőjeleztem meg, hogy a hivatalnokok szőrszálhasogatása az oka a kellemetlenségeknek. 

    Idén azonban merőben könnyen sikerült minden. A Jiahui keresztnévre hallgató kapcsolattartó hölgyemény közölte, mi kell, majd az elküldött igazolásokkal beszambázott a hivatalba, s csodák-csodájára első körben rendben találtak mindent, mi több, a beígért 7 munkanapon belül le is gyártották a meghívólevelet és a munkavállalási engedélyt.

    Kezdetben kétkedve fogadtam, hogy valóban minden elkészül határidőre, s fel is elevenítettem korábbi tapasztalataimat. Jiahui szerint viszont korántsem ördöngős dolog az ügyintézés, s állítólag csupán azon múlt a zökkenőmentes lebonyolítás, hogy előzőleg bemasírozott és konkrétan rákérdezett mindenre.

    A fejlemények őt igazolták, így aztán most már hajlok inkább arra, hogy az előző két, ezzel foglalkozó személy volt inkompetens. Az idei gyors kivitelezés mindenesetre üdítő.

  • Még egy hónap

    Tekintve, hogy a papírok rendben elkészültek odaát, a repjegyek árai meg rohamtempóban mennek felfelé, így tegnap este megtörtént a repjegyvétel is.

    Normál körülmények között viszonylag mérsékelten érdekelne, hogy mennyibe fáj az utazás, miután a munkahelyek az esetek túlnyomó többségében térítik a jegyárat. Az idei munkáltatóm azonban egy fix összeget ad, a konkrét kiadásoktól függetlenül, s azokra nem is kíváncsi. S bár tagadhatatlan, hogy ebbe a keretbe még borsosabb viteldíj mellett is belefértem volna, azért nem kifejezetten van ellenemre, ha mindkettőnk utazási költségeit fedezi az összeg, ami viszont már csak az olcsóbb jegyekkel kivitelezhető.

    Szeptember 1-jén emelkedünk majd a magasba, hogy aztán a lassan már szokásosnak mondható dohai és chongqingi átszállásokat követően 2-án meg is érkezzünk Wuhanba.

    Miután – nem részletezett okokból – amúgy sem akartak munkára fogni az első héten, így az időzítés ideálisnak tekinthető.

    Chongqingban lesz majdnem 3 óránk átszállni, úgyhogy egyelőre nem elképzelhetetlen, hogy Mingchun felbukkan egy gyors találkozóra. Most már ő is fősulis, s Chongqingban tanul valahol.

    No, de majd meglátjuk. Kár előre inni a medvebőrre.

  • Hubei újratöltve

    Már hiányzott erősen Kína, s miután a privát életem is megfelelően alakult hozzá, szeptembertől ismételten Kínában fogok tanítani.
    A tartományszékhely Wuhanban, angol nevén a Hubei University of Economics nevű felsőoktatási intézményben erősítem majd a külföldi tanárok lelkes kis csapatát. Nagy intézményről beszélünk, óriási kampusszal, saját kórházzal, s mintegy 10 waiguorennel.
    Korábban ugyan sokszor kifejtettem, hogy nem szeretnék újra fagyoskodni a lakásban a tél során, s emiatt legközelebb északabbra megyek, ahol van fűtés, mégis itt kötöttem ki. Ebben nagyban befolyásolt, hogy a rendkívül barátságos, s kínai viszonyok között kifejezetten színvonalas szolgálati lakásom központi fűtéssel is fel van szerelve.
    Miután ezúttal a párom is elkísér, családi lakást kapunk, közel 100 m2-en, két fürdőszobával és egy akkora erkéllyel, amin focizni is lehetne.

    Több más lehetőség is szóba került a munkakeresés közben: Zhengzhouban nekik nem voltam szimpatikus valamiért, Baodingban a kísérőm jelentett számukra megoldhatatlan kihívást, a Guizhouban lévő Liupanshuit, bár anyagilag messze a legjobb ajánlat volt, én utasítottam el, mert még egyszer nem akartam középiskolában melózni.

    Wuhant nagyjából ismerem, a külföldi javak beszerezhetőek, a kényelmes élet garantált lehet. Bár egy gigantikus nagyváros, a kampusz a város szélén helyezkedik el, a legközelebbi metrómegállótól mintegy félórányi távolságra busszal, így relatíve élhető környezetben.

    Sokat szigorodtak a munkavállalási feltételek, nem anyanyelvi országból egyre nehezebb állami intézményben munkát találni. Nekem még kapóra jön, hogy két év Kínában eltöltött tanítási tapasztalatom van, de már az ügynökségek jó része magától elhajtja az embert. Nyelvsulikba, ovikba persze továbbra is várnak mindenkit, de azokat meg én passzolom azonnal.

    A szerződés szerint maximum 16 órám lesz egy héten (8 dupla) plusz az English corner kb. havi rendszerességgel, szóval a leterhelés továbbra sem tűnik vészesnek. Wuhanban pedig könnyen lehet mellékes munkát is találni, ráadásul az itteni ügynökségek már ismernek is (alighogy felraktam WeChatre, hogy megyünk, már mehettem volna bort kóstoltatni meg doktorkodni is, de sajnos korábban, minthogy odaérnék).

    Mellékelek még néhány fotót a lakásról így befejezésképp, a továbbiak pedig majd a következő posztokban. Jó újra blogolni!

  • Feltámadás

    Kedves régi és új olvasók!

    Tavaly nyáron meghalt a Szecsuánblog, miután egy időre elhagytam Kína területét, s a hazai életet választottam.
    A helyettesítésére megalakult Zhongguo|Kína blog hamar behalt, ennek részben magánéleti okai voltak (nem volt sok kedvem írni), részben azzal magyarázható, hogy eleve agyalósabb tematikájú volt, s az ihlet sem jött annyira egyszerűen.

    Korábbi ígéreteimhez híven azonban a Szecsuánblog újjászületik hamvaiból, miután bő egy hónap múlva ismételten Kína felé veszem az irányt. A részletekbe nem mennék most bele túlzottan még, de ismét Hubei tartományban, csak ezúttal a székhelyen, Wuhanban fogok tanítani. S hogy új kihívásokkal is bővüljön a kinti élet, ezúttal nem is egyedül indulok el a hosszú útra.

    A kinti hivatal a mai napon hagyta jóvá az egyetem kérelmét, s most a papírok postázására kell már csak várni. Ha megjönnek, irány a konzulátus a vízummatricák beragasztása miatt, majd augusztus vége felé a repülés vár ránk Ázsia felé.

    Remélem, újra velem tartotok majd, s olvassátok a bejegyzéseim. Hamarosan visszatérek!

  • Búcsú az olvasótól

    Két év után ismét Magyarországon vagyok, s egy időre ez a helyzet nem is várható, hogy megváltozzon. Egy Kínában élésről szóló blog esetén elég egyértelműen adja magát, hogy mikor kell befejezni. Ezt sikeresen nyújtottam még pár héttel, de most már felesleges is lenne tovább erőltetni.

     

    A blog így elköszön, s véget is ér. Köszönöm a kitartó figyelmet, a kommenteket, a törzsgárdát, a számtalan olvasót!

     

    A búcsú egyúttal újrakezdés is. Az új projekt, a már itthonról írt Zhongguo|Kína a Szecsuánblog kimúlásával párhuzamosan kezdi meg működését. Bár nem személyes blog lesz, ha kíváncsiak vagytok, tartsatok velem:

    zhongguo.blog.hu 

     

  • Egy blog két éve 2. – A blog evolúciója

    A Szecsuánblog indulásakor magam sem sejtettem, hogy ez lesz belőle. Az itthon maradt ismerősök, családtagok, barátok számára készült, s pusztán azon az elven, hogy egyszerűbb egyszer leírni mindent, mint mindenkinek külön-külön beszámolni a történésekről.

    Hogy menet közben kissé megváltozott a helyzet, az jobbára a véletlen – na meg a Határátkelő blog és az index kiemelések – következménye. Az olvasótábor nőtt, lett kinek írnom, s kedvem is egyre több lett hozzá. Virtuális ismerősök jelentek meg, akik kommentjeikkel végigkísértek ezen a két éven, s egyik-másik olvasóval még a blogoszférán túli kapcsolatok is kialakultak.

    Az olvasottság, a hivatkozások, a kiemelések mind-mind jó érzéssel töltenek el a mai napig, azzal együtt is, hogy már nagyon ritka az olyan hét, hogy ne szerepelne egy bejegyzésem a főoldalon. Mint az előző, top10-es írásom is mutatja, a „nagy testvér” általi futtatás nem feltétlenül szól a minőségnek, de azért egy részüket nehezemre esik nem elismerésnek venni, különösen annak függvényében, hogy itt vagytok és olvastok akkor is, ha épp nem reklámoznak.

    Pár nappal a zárás előtt csaknem negyedmillió látogatónál tart a blog (titkon reméltem, hogy erről még beszámolhatok, de sajnos ez már nem lesz meg), vagyis azt hiszem, kijelenthetem, aránylag széles körben sikerült megosztanom a mondanivalómat kínai két évemről.

    A bulvárosodás csábításával nem éltem, ami szerintem helyes döntés volt, ahogy az is, hogy kattintásnöveléshez sem folyamodtam a felesleges „tovább” gomb beiktatásával. Remélem, a stílusom maradt a régi, ahogy abban is bízom, hogy sokan szívesen olvastatok.

    Más már nincs hátra, mint a búcsú, de ahhoz még 2-3 napot várni kell, addigra készülök el teljesen az új projekttel.

    Addig is köszönöm nektek, hogy itt voltatok velem. Életem meghatározó pontja lett ez a blog, s ezért az olvasókat illeti a hála.

  • Egy blog két éve 1. – Top 10

    A Szecsuánblog két éves pályafutása alatt kis híján 600 bejegyzés született. Így belegondolva ez igencsak nagy szám, még akkor is, ha azért a zömük néhány soros szösszenet volt, s csak töredékük nevezhető rendesen megírt cikknek.

    A nézettség – mint a blog.hu-s blogok esetében mindenütt – az indexes kiemelés függvénye volt, de ezzel együtt is okozott egyik-másik írásom meglepetést. A kimagaslóan legtöbbek által betöltött bejegyzés, több mint tízezer olvasóval például egyike a legkevésbé kreatív, vagy munkát igénylő posztjaimnak, mindössze egy skorpiószerű lény kellett hozzá a lakásban. Ugyanúgy nem vagyok büszke rá, mint a lencsevégre kapott, vasutat ellenőrző katonák közel ötezres olvasottságára. Hiába, a bulvár mindig könnyebben eladható.

    Szerencsére a toplista nagyobbik része azért olyan írás, amelyek egy fokkal igényesebbre sikerültek, s rendelkeznek némi tartalommal is. De a sok szócséplés után inkább itt a sorrend:

     

     

     

    Az igazsághoz tartozik még, hogy néhány korábbi bejegyzés is a lista része kellene legyen, de megbízható statisztikai adatokat ezekhez nem tudok társítani, miután a blog.hu-s fejlesztés csak tavaly november óta számol. A karácsonyról szóló fengjiei szösszenet sanszosan 4-5. helyen lenne, mivel hosszú időn át az a nap tartotta a rekordolvasottságot közel 6000 letöltéssel.

  • Két év kínai étkei

    Kínát sokan azonosítják a gasztronómia fellegváraként, s el kell ismerni, mindez nem alaptalan kijelentés. Az ország hatalmas, közel másfélmilliárd ember lakja, a számtalan nemzetiség, de maguk a hanok is országszerte eltérő dolgokat fogyasztanak. De Kína kitűnik abban is, hogy még egy-egy szűk közösségen belül is hatalmas változatosságot vonultat fel a fellelhető étkek terén.

    Ha a külföldi huzamosabb ideig van Kínában, akkor azért hajlamos besokallni, s nyugati táp után vágyakozni, de egy kínai kirándulás nem rejti magában ezt a veszélyt. Kínában rengeteget és remekül lehet enni, érdemes is a lehetőségeket kiaknázni.

    Fengjieben a fűszeres, szecsuani ízeken éltem, míg Xianningben Hubei valamivel visszafogottabb, lényegesen kevésbé erős táplálékaihoz volt szerencsém. Futólag fogyasztottam Hainan szigetének tenger gyümölcseire épülő konyháját is, s még rövidebb időszakokra a szintén tengerparti Zhejiang és a belső, elzárt tartomány, Jiangxi is sorra került.

    Miután a kínaiak étkezésének vadhajtásai örök és kiaknázhatatlan témát jelentenek a nyugati olvasóknak, így – kiszolgálva az igényeket – ez a bejegyzés is a furcsaságokról szól.

    Nézzük hát, mely étkek voltak a leginkább szokatlannak mondhatók.

     

    Béka

    Ez az itthon felettébb érdemtelenül hanyagolt csemege Hubeiben gyakran az asztalra kerül. Igazán különlegesnek nem mondható, de ez az ízletességén nem változtat.

    WP_20130606_006.jpg

    WP 20130608 063

    Csirkére hasonlító, kifejezetten finom falat, csak az esetleges idegenkedést kell legyőzni.

     

    Marhafej

    Kínában a marha fogyasztása viszonylag ritka. Túl azon, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a kínaiak, ha megtehetik, disznót habzsolnak nyakra-főre, az ország eleve nem bővelkedik az alapanyagban. A szárnyasokkal és a disznóval ellentétben a szarvasmarhatartás helyigényes móka, amiből Kína keleti felén nincs túl sok. A kínai vadnyugaton a hely már adott, de Xinjiang nagy részén inkább homok van, mint legelő, így az ország egyetlen érdemi marhatartó területe az északi Belső-Mongólia, bár a Góbi itt is sokat elvesz a lehetőségekből.

    WeChatImage635339945947603057.jpg

    A lényeg, hogy marhahúsban sosem volt gazdag az ország, a mostanság rekordütemben megugró fogyasztást is elsősorban argentin és brazil import elégíti ki.
    A marhafej érdekes étek. Erősen elüt a standard kínai táplálékoktól, ennek ellenére – ha lehetőség nyílik rá – érdemes kipróbálni. Sok helyütt nem hozzáférhető, úgyhogy némi szerencse nem árt.

     

    Rizskása

    A kínaiak egyik legfontosabb reggelije. Ragacsos, íztelen, kimondottan szörnyű fogás, ráadásul még gusztusosnak sem nevezhető.

    445822498_91f9793202.jpg

    Kevés dolgot nem eszek meg, de ez köztük van. Ajánlom elkerülni.

     

    Teknős

    Újabb bizarr teremtmény, bár szerintem erősen túlértékelt. A teknős igazán nem finom, s bár ízre ezt is leginkább csirkéhez lehet hasonlítani, a szárnyas nagyságrendekkel jobb.

    WP 20130608 062

    WP_20140119_026.jpg

    A teknőstojás ellenben finom, ám ezzel kapcsolatban sem kell túlzó elvárásokat támasztani: a meszes héj hiányát leszámítva egy az egyben megfeleltethető bármelyik madártojásnak.

     

    Medúza

    Medúzát Kínában sosem ettem, csak néhány napja, már itthon, hozott alapanyagból. Valljuk be, tényleg bizarr lényről van szó, s szükséges némi kalandvágy meg kíváncsiság, hogy az embernek kedve legyen kipróbálni.
    A bevásárlóközpontokban szárítva árulják hatalmas mennyiségben, a megszárított csalánozóba aztán némi áztatással lehet életet lehelni.

    WP_20140114_001.jpg
    Felvagdalva már nem utal semmi a lény szokatlan formájára, ízre pedig egészen kellemes, kicsit tintahalra emlékeztető.

     

    Moszat

    Kínában – kezdetben szükségből – igyekeztek minden fogyasztható terméket hasznosítani. Elsősorban ez magyarázza meg a rendkívüli változatosságot, amely a kínai konyha egyik legnagyobb előnye lett. A mindig is túlnépesedett agrárországban a tengeri növényzetet sem lehetett veszendőben hagyni, s ezt nagyon is jól tették.

    4366762937_bcab722787_o.jpg

    Európaiként kissé furcsa lehet, de ez inkább mentális gát, mintsem racionális indok. A moszat az egyik legkirályabb zöldáru, szívesen eszem, akárhányszor lehetőség nyílik rá.

     

    Csirkeláb

    A mostani magyar generáció már többnyire utálkozva fogadja, de a szüleink jó része még kedvére ette a hazai levesek egyik állandó alkotórészét. Sosem voltam finnyás, így a baromfivégtagokat is mindig megettem.
    Kínában e téren teljesen új dimenzió nyílik meg az idelátogató előtt: a csirkeláb nemcsak része a táplálkozásnak, de közkedvelt és elsőrangú nassolnivalóként is szolgál.

    P1010006

    Itt hajlamos vagyok elismerni, hogy nyugatiként valószínűleg keveseknek jöhet be ez az étel, de ha otthon is megeszitek, érdemes próbát tenni.

     

    Feldolgozott termékek

    Bizarr vagy legalábbis szokatlan ízek terén a készen vásárolható bolti cuccok sem fukarkodnak. A chipsek közt előfordul uborkás (ez nagyon tré), paradicsomos (ehető) és citromos is. A napraforgómag, melyet megpörkölt formában ugyanúgy élvezettel fogyasztanak, mint itthon, előfordul legalább 4-5 ízben, közöttük nem egy édes.
    Kínában van csokis és epres sajt is, ahogy a popcorn is kapható ezekkel az aromákkal dúsítva.
    Lelkesedéstől függően érdemes lehet kipróbálni őket, a siker nem garantált.

     

    ———————————–

    A kínai gasztronómia tényleg kivételes. Ha az otthoni példák el is riasztottak valakit, nem szabad feladni, az autentikus ízek gyökeresen mások. Kínában járni és kínait nem enni annyi mint nem is járni Kínában. A fenti szokatlan dolgok mellett a standard kínai ízek korántsem riasztóak vagy furcsák, s a változatosságnak hála még a legkényesebb gyomor is talál kedvére való helyi kosztot. Kínában enni jó. Ez egyszerűen nem lehet vita tárgya.

  • Fengjie vs. Xianning – második nekifutásra

    Nem sokkal a második, Kínában tanárként eltöltött évem megkezdése után már írtam egy rövid összegzést a két, jelentősen eltérő helyszínnel kapcsolatos összehasonlító benyomásaimról. Az akkori ígéretemhez híven, immár több tapasztalattal felvértezve, ismételten megpróbálkozom vele.

    Igazságot tenni nem feltétlenül lehet, mivel a két tanév két, gyökeresen eltérő élethelyzetben talált meg. Ahogy lecsapódott bennem a két település, az mindenképp szubjektív, de azért igyekszem a lehető legnagyobb mértékben az objektivitásra törekedni.

    Az ítéletet kihirdetésével nem húznám az időt, s biztos vagyok benne, hogy a törzsolvasókat nem is lepem meg a választásommal. Fengjie magasan nyert. Lássuk inkább a részleteket.

    WP_20140611_048.jpg

    Fengjie (fenn), Xianning (lenn)

     WP 20130606 008

    Fengjiei ottlétem során elbűvölt a járás természeti környezete. Nem volt nehéz, hiszen Kína egyik leggyönyörűbb, hegyes-völgyes-szurdokos tája. Ez a legelementálisabb indok, de annyira átütő, hogy emellett nagyon kevés más hely rúghatott volna labdába az országban.
    Az már ízlés dolga – bár nekem ez is a pozitívumok sorába írandó -, hogy Fengjie valóban velejéig, vegytisztán Kína. Bár az urbanizáció kormányzatilag is szorgalmazott növekedése a mai napig intenzíven zajlik, egyelőre még mindig az ehhez hasonló kisvárosokban vagy még apróbb településeken él a kínaiak zöme. Shenzhen és Shanghai is érdekes, sőt, sok szempontból elképesztő, de a szegény, vidéki országrészek sokkal közelebb állnak a szívemhez. Xianning sem óriás, de Fengjiehez képest mindenképp nagyváros, s ezzel sokat el is veszt a varázsából.

    Fengjie elzárt fekvése miatt a személyem körüli felhajtás is különböző volt. Xianningben sem számít gyakorinak a waiguoren, de valamivel kisebb megütközéssel járt. A különlegességet akkoriban nem feltétlenül éltem meg jól minden értelemben, de annyiban iszonyat élveztem, hogy esélyem sem volt más külföldiekkel szocializálódni.
    Xianningben ez már másképp alakult, s bár nem panaszkodhatom Javier vagy Richard társaságára sem, azért elsősorban kínai relációkra vágytam, ha már Kínában voltam. 

    Ugyancsak erősen ízlés kérdése a táplálkozás. Jómagam nagyon díjazom a fűszeres étkeket, így a szecsuani konyhát sokkal jobban szerettem, mint a hubeiit. Fengjie ráadásul el is ütött Szecsuan magterületeitől, hiszen a domborzati viszonyok miatt rizs nem nagyon terem, s emiatt hagyományosan divatos a krumpli felhasználása – mindazzal együtt, hogy a mai, árucserével és kereskedelemmel gazdagított viszonyok közt már a rizs beszerzése sem akadály.

    Sokkal jobban a szívemhez nőtt a fengjiei helyi dialektus is. Egészen felüdítő élmény volt 10 hónap után ismét ezt használni. Wuhanban az alvóbuszra felszállva azonnal megcsapott valami nosztalgia, amint meghallottam, hogy végre megint „normálisan” beszélnek a népek. Hubeiben a helyi nyelvjárás nem szép, nagyon nem is forszíroztam, hogy ismerkedjek vele.

    Hogy ne legyen teljesen egyoldalú a kép, azért meg kell jegyezni, hogy egy aspektust tekintve Xianning mindenképp megverte Fengjiet. Ez ugyan nem írható a városok számlájára, de kétségtelen, hogy a xianningi munkámat sokkal jobban élveztem. Túl azon, hogy értelme is sokkal több volt, könnyebben is zajlott a duplaóráknak és az alacsonyabb óraszámnak köszönhetően. A diákokkal is jobban működött a tanítás – más egy értelmes méretű osztályban, angolul legalább minimálisan értő kölyköknek magyarázni, mint a csivitelő, nagyon nehezen fegyelmezhető, olykor nyolcvan fős, az angolt akkor tanulni kezdő piciknek.

    Fengjie-Xianning: 1:0.

  • Kína után Magyarország

    Két Kínában eltöltött év után hazatérni és visszailleszkedni nem annyira egyszerű. Két év ahhoz rövid azért, hogy teljesen elszokjak Magyarországtól, de elég hosszú, hogy összehasonlításokat lehessen tenni. Nézzük hát, hogy miképp csapódik le mindez másfél héttel az érkezést követően.

     

    Kína zsúfolt. Rengeteg az ember, nagy a beépítettség, egyértelműen kevesebb a tér. Ehhez képest itthon lenni felüdülés. A levegő sokkal tisztább, rengeteg a zöld, s nem kell úton-útfélen népeket kerülgetni.

    Itthon nagyjából megállt az idő. Kína pár hét alatt többet változik, mint kis hazánk egy évben. Míg odakinn folyamatosan építkeznek, fejlesztenek, addig itt évtizedek után is nehéz lenne eltévedni. Ez nem egyöntetűen negatív vagy pozitív dolog, de mindenképp más.

    Mások az emberek is. Sokat panaszkodunk amiatt, hogy mennyire kihalt a szolidaritás, az egymásra figyelés. Ennek ellenére – főleg az eltérő kulturális hatások miatt – Magyarországon kevésbé zavaró a többi itt lakó. A kínaiak ritkán vannak tekintettel egymásra: képesek az éjszaka közepén zenét hallgatni, kopácsolni, a közlekedésben minden egyéb résztvevőt teljesen figyelmen kívül hagyni. Problémás alakok mindenütt akadnak, de nálunk valóban sokkal kevesebb a zavaró tényező. Ezért tényleg nem lehet a kínaiakat hibáztatni, ebben szocializálódtak. A saját értékrendjük szerint ők is viselkednek, de nyugatiként ez meglehetősen nehezen tolerálható lehet.

    Az emberek milyensége tekintetében azért nem egyértelműen hazánk nyeri az összehasonlítást. A kínaiak – minden esetlenségük, s európai mérce szerinti furcsaságuk ellenére – általában kellemesebb társaságot nyújtanak egy random magyarnál. Míg idehaza a politika és a mértéktelen panaszkodás mindent átsző, Kínában rendszerint életvidámabb a légkör. A politika különösen súlyosan fertőz az itthon élők körében, ami teljes egészében akkor tűnik csak fel igazán, ha egy időre mentesül a hatása alól az ember.

    Két év után most komoly bajban vagyok az árak tekintetében is. Miután most ősszel nem megyek vissza, így az átszámolósdinak már nem látom értelmét, s valahogy automatikusan nem is áll rá az agyam. A gond leginkább az, hogy a viszonyítás tekintetében teljesen tanácstalan lettem, fogalmam sincs, hogy egy vétel mennyire nevezhető kedvezőnek. Persze, tudom, hogy e tekintetben rövid időn belül visszaállok a rendes kerékvágásba, inkább csak meglepett, hogy ennyire nem vagyok képben. Erre nem számítottam.

    Számítottam viszont a hazai ízekre, s ebben nem is kellett csalódnom. Magam is meglepődtem, de ezúttal még fogytam is 1-2 kilót a kínai tartózkodás alatt. Hogy ezt ne szedném vissza rövidesen, azt erősen kétlem. Kínában valóban nagyon jókat lehet enni, de már rettenetesen hiányzott az itthoni konyha.

     

    S hogy összességben, jelenleg örülök-e annak, hogy itt vagyok, s itt is maradok egy időre? Ez még mindig egy nagyon fogas kérdés. Minden fogyatékossága ellenére imádom Kínát, s rendkívül elememben érzem magam, amikor ott vagyok. Honvágyam Magyarország iránt nem volt, ellenben a szeretteket már nagyon hiányoltam.
    Az anyagi és munkahelyi kilátások is lényegesen egyszerűbbek és jobbak voltak odakinn, e tekintetben még magam sem tudom pontosan, hogy mi vár majd rám itthon.

    Felemás választ tudok csak adni. Az ideális, sajnos nem megvalósítható világomban Kínában lennék, de körülvéve a számomra fontos itthoni személyekkel. Miután ez nem kivitelezhető, így marad a fonák helyzet: hol Kínát kell hiányoljam, hol az otthont. Most mindenesetre Kínának kell várni, két év róla szólt. Ideje a másik oldallal foglalkozni.