Már régóta tervben volt, hogy írok egy kicsit a helyi élővilágról, de eddig valahogy ez kimaradt. Hát most igyekszem bepótolni.

Fengjiebe érve az első állat, amivel találkoztam, az egy hatalmasra nőtt, undorító csótány volt a lakóteremen belül. Ösztönös utálkozás fog el egyes ízeltlábúak láttán, s ez különösen igaz, ha ilyen mutáns egyedekről van szó. A legyek csak idegesítenek, a fullánkosoktól tartok, de amivel halálba lehet kergetni, azok a nagy méretű dögök, legyen szó bármilyen ártalmatlan jószágról. Egy körülöttem röpködő szitakötőtől visítófrászt kapok, s sáskával is jobb, ha nem kerülök egy légtérbe. A sáskára még visszatérünk, de most a csótány.

Mint a mellékelt kép is mutatja, nem az otthon (szerencsésebb esetben nem) megszokott undok kis bogarakról van szó, hanem igazi óriásokról. Annak idején az első kollégium, ahol laktam Budán, még tele volt az európai verzióval, tőlük nem is félek, még ha kedvenceimnek se nevezném őket. Egy időben mániájuk volt belebújni a (nem röhög!) furulyámba, s gyakorlás közben mindig értetlenkedtem, miért nem jönnek ki szépen a hangok, s egyszer rutintalanul beleszívtam… Hát, végülis, van ahol eszik is őket.
Ezek a helyi dögök nem férnének bele a nevezett hangszerbe, de ez egyúttal jó is, mert könnyen észre is lehet őket venni. Egy palack brutálisnak tűnő kemikália beszerzése, majd három, megtermett csótány hosszú másodperceken át történő mérgezése majd agyontaposása óta a probléma megszűnt létezni, azóta sem láttam egy darabot sem. Hogy hova tűntek, az rejtély, de ez legyen az új otthonuk tulajdonosának a gondja.

***

Első önálló utamon a belvárosba, az Új Évszázad bevásárlóközpontból visszafelé, már enyhe félhomályban igyekeztem taxit szerezni. Jól tele voltam pakolva cuccal, mindkét kezem – akkor vettem felmosóvödröt meg néhány extra edényt, pár liter zérós kólát, ilyesmiket. Mire a sokadik kocsi után végre akadt egy, amelyik üres volt, s fel is vett, nekiálltam beszállni. Azaz pontosabban csak álltam volna, de éreztem valamit az alkaromon. Odanéztem, s egy kisebb ugrás mellett mint az őrült kezdtem el rázni a kezemet a benne lévő cuccokkal együtt. Szerencsére az a botsáskaszerű valami nem találhatta élvezetesnek mindezt, vagy csak a kiabálásom riasztotta el, de gyorsan el is tűnt. A taxis nem kicsit nézett furán, a kívülálló szemével csak a fejlett mozgáskultúrám volt látható, a kis (saccperkábé 8-10 centis) rohadék nem.

***

Kellett pár nap, mire nagyjából belerázódtam a helyi időzóna diktálta tempóba (többé-kevésbé), így az első itteni éjjel kimentem kicsit barangolni. Azon járt az agyam, hogy hihetetlen, hogy itt vagyok. Sétálgattam a kampusz kertjében meg az épületek között, amikor egyszer csak nagyon barátságtalannak tűnő, mereven engem néző, szőrüket borzoló macskák jelentek meg előttem.
Hozzátartozik a dologhoz, hogy nem vagyok igazán oda a macsekokért, ha már választani kell, inkább kutyapárti vagyok, s a fene sem tudta, mennyire szívlelik az embert ideát, a tetanuszoltásom meg már lejárt egy ideje. Óvatosan elsomfordáltam inkább.
Azóta már láttam sokszor őket, nappal is. Kóbor egyedek, de valamiért itt érzik jól magukat.

***

Egy szintén éjszakai kollégiumi kikukkantás közben lettem figyelmes arra, hogy a folyosónkon – amelynek nincs külső ajtaja, a szabadba vezet, s ahol akkoriban egy kiégett izzó folytán világítás sem volt – repül valami tőlem úgy fél méterre. Gyorsan visszakaptam kicsit a fejemet, de aztán ahogy kinézegettem, s egy denevér alakja körvonalazódott, egészen fellelkesültem.
A folyosón már van működő izzó, azóta itt nem sikerült rájuk bukkannom, de odakinn szürkülettől már fel-feltünedeznek, s irtó aranyosak.

***

Végül, s nem utolsó sorban egy talán mindenki által szimpatikusnak tartott élőlényről írok. Odahaza gyerekkoromban rengeteg volt, de nem tudnám megmondani, hogy mikor láttam utoljára, hosszú évek óta egész biztosan nem. Addig nem is tűnt fel a hiányuk, amíg nem olvastam egy cikket valahol, hogy drámai mértékben megritkult a létszámuk. Ez a kis madárka a veréb. Bármily furcsa is elsőre, Európában jó eséllyel a kipusztulás felé menetelnek, mivel a gépesített mezőgazdaság folytán drámaian csökken az életterük. Kár lenne értük, nagyon jó fej madarak.
Egy időben Kínában is nagyon megfogyatkoztak. Mao elvtárs, miközben a kínai kommunista rendszer kiépítésén fáradozott, komoly problémával találta szembe magát. Kitalálta ugyan, hogy a gabonatermelést az egekbe kell emelni, de vágott annyira az esze, hogy tudja, ehhez meg kell oldani a kártevők kérdését. Mert hát hiába termel a jónép, ha felzabálja más.
Négy különböző faj is csípte a csőrét, így lett a dologból a Négy Kártevő kampány. Mint sejthető, az egyik renitensnek kikiáltott faj a veréb volt. A mozgósításhoz már nagyon értettek akkoriban is, úgyhogy azonos időpontokban 5-600 millió ember kezdte el riasztgatni őket. Zajt csaptak, sípoltak, tapsoltak, edényeket ütögettek, ami csak belefért. Szegény kismadarak idővel teljesen kimerülve hullottak alá. A kampány verebeket érintő része annyira jól sikerült, hogy kis híján nem maradt belőlük. A Nagy Kormányos azzal persze nem számolt, hogy nem csak magokat esznek, így az év során sosem látott mértékben szaporodtak el a férgek-bogarak, amik sokkal több gabonát zabáltak fel, mint a verebek összesen.
De hát akkoriban nem annyira számított, ha pár millió ember éhen hal. S bár voltak rengetegen, azért Kína nem volt mindenhol csurig emberrel, így maradtak verébtúlélők. Idővel visszaállt a létszámuk, s mostanra ifjúságomat idéző mennyiségben ugrálnak mindenfele. Remélem, hogy ez nem is fog megváltozni.