-
Fejlődés és olvasás
Időnként, ahogy az évek múlnak, fel-feltűnik egy-egy kvázi mérföldkő, ami mellett elhaladok. Nem okvetlenül óriási dolgok ezek, s általában teljesen véletlenül derül ki, hogy az agyam működése finomhangolódott.
Közeledve a negyedik x felé már bőven kialakultak a saját szokásaim, mindennapi rituáléim, amiken nehezen változtatok – bár néha igen, pl. már két és fél hónapja nem dohányzom. Ha a cigi már nem is tartozik a megszokott hülyeségeim közé, ilyen a reggeli kávém, a zéróskóla-mániám, az elalváshoz szükséges videónézés vagy a könyvek fizikális formában történő fogyasztása. Az álomba merüléshez szükséges alapzaj pontosan megkoreografált recept szerint működött: szigorúan magyar nyelvű tartalom, szigorúan nagyon könnyen követhető tartalom, s még egyszer szigorúan nem is túlságosan érdekes tartalom, nehogy esetleg kedvem támadjon ébren maradni.
A fenti szentháromságnak az egyik legjobban a valaha az egész országot lebilincselő Mónika-show felelt meg, s mivel aludni szinte majdnem minden nap szoktam, így nem igazán került fel videomegosztóra olyan epizód, amit ne láttam hallottam volna, legalábbis részben.
Megfelelő utánpótlás nélkül (sajnos az Anikó-show nem vált be) kénytelen-kelletlen bepróbálkoztam újra angol nyelvű kontenttel. Nem példa nélküli dolog volt, 5+ éve meg korábban is tettem ilyet, de régen sosem működött jól, mert valahogy az agyam a fordítás miatt nem tudott teljesen kikapcsolni. Örömteli hír, hogy ennek már vége, immár sikeresen szenderülök el ezeken is. Óje.Nappal nem szoktam aludni, hacsak ki nem marad az éjszaka, így aztán ilyenkor is kell valamit tennem, hogy lekössem magam. Igencsak korszerűtlen, idejétmúlt szokásom, hogy könyveket olvasok, mégpedig papíron. Néha megy digitálisan is, de az nekem nem kényelmes. Ha van kádam, mint mondjuk a jelenlegi lakásban, akkor gyakorta megesik, hogy a forró vízben ázok órákat, mialatt az emlegetett hobbimnak hódolok. Ebben a formában sem praktikus a digitális verzió.
Az elmúlt fél évtizedben hektikusan fordultam elő otthon, főleg nyáron, kínaiul olvasni pedig nem nagyon szeretek, így általában olyankor áramoltam be a helyi Libribe, s vásároltam fel az éves, főleg történelmi/politikai/tudományos irodalmat, majd fogyasztottam el őket az újabb migrálás előtt. Férjem ideérkezése előtt különösen ráértem, így szinte folyamatosan olvasgattam, majd a szigetre jövetelem után elkezdett hiányozni a dolog. Szóvá is tettem neki, hogy be kéne ruházni jobb híján néhány angol nyelvű könyvbe, de nem hiába mentem hozzá, ugyanis azonnal jelezte, hogy van könyvtár. Ami jogos, s magamtól tényleg nem jutott volna az eszembe.
Így lettem könyvtári tag errefelé, s csöppentem bele egy nagyon remek rendszerbe. A beiratkozásért nem kellett fizetni. Bár a helyi kirendeltség nagyon szerény, azért három könyvet innen is elhoztam. Ugyanakkor kiderült, hogy van egy szuper online rendszerük, amin át bármilyen könyvet meg tudok rendelni, s ők, ha épp nincs minden példány használatban, kb. egy héten belül ide is hozzák. Elég sok kötet online is olvasható, de az mondjuk nem nagyon érdekel, mint már mondtam. Az olvasójegyemmel, ami egy műanyag kártya, ráadásul az egész megyében használhatom az összes könyvtárat.
A szisztémának köszönhetően már idehoztak nekem 9 könyvet, s ma érkezett meg a következő 12-ből az első adag. Az érkezésről sms-ben és emailben is tájékoztatást küldenek, s egy hétig őrzik a szállítmányt, mielőtt visszaküldenék.
A megrendelt következő adag
Az is kiderült a helyzetnek köszönhetően, hogy már angolul sem olvasok érzékelhetően lassabban, mint magyarul. Persze akadnak még szavak, amiket nem értek, de vagy nem felejtem el őket és lecsekkolom, vagy simán elsiklok felettük, mert általában ki lehet találni a jelentést – a wolf vagy wolf down ige például egy Gorbacsov és Jelcin közti hatalomváltásról szóló kötetben került elő, még várom az éles helyzetet, ahol mondatba illeszthetem, de tetszik.
Az is határozottan kedvemre való, hogy mivel az egész ország könyvtári állományához hozzáférek, hatalmas választék tárult fel, ami annak fényében különösen üdítő, hogy az utóbbi 2-3 év otthoni termése nem nagyon bűvölt el. Nem rossz itt lenni, tényleg. Óje.
-
Oh yeah!
Írországba étkezésem előtt nem igazán gondolkodtam el a helyiek nyelvi szokásain. Azt tudtam, hogy angolul beszélnek, bár a kormányzat kínkeservesen küzd a mostanra anyanyelvi szinten gyakorlatilag kipusztult, de bennszülött gael nyelv megmentése érdekében – nem igazán nagy sikerrel.
Hallottam még azt is, hogy az itt beszélt angol nyelvtanilag meglehetősen egyszerű, s nem is okvetlenül követi a brit királyi udvar etikettjét, de azért személyes felbukkanás kellett ahhoz, hogy valamennyire rálátásom nyilhasson a valós helyzetre.
Elöljáróban azt fontos leszögezni, hogy az ország egy erősen isten háta mögötti szegletében vagyok, s simán elképzelhető, hogy az itteniek nem úgy beszélnek, mint mondjuk Dublin iskolázott krémje.
No, de kezdjünk is hozzá. Először is, szerencsére érthető, amit mondanak. Bár valóban van akcentusuk, egyik-másiknak egészen súlyos mértékű, azért ki lehet hámozni, még ha esetleg néha vissza is kell kérdezni. És az is kétségtelen, hogy a helyi könyvtáros majdnem BBC-angolt beszél, míg a farmerek nem okvetlenül.
Szóval az akcentus nem akkora gond, ellenben a beszélt nyelv szókincse, ahogy arra számítani is lehetett, erősen brit eredetű, így aztán az amerikai angolon szocializálódva sok dolgon el kell gondolkodni, hogy vajon mit jelentenek. (Szerencsémre tarkítja az életutam néhány brit sorozat élménye is, így ha nem is ezeket a szavakat jutna eszembe magamtól használni, azért jobbára megértem őket.) Súlyosbító tényező ellenben, hogy azért a brittől is elütő saját kifejezésekkel is színesítik a nyelvet, pl. a toilet helyett a jacks-et használják.
Egy pár napig gondban voltam a köszönéssel is. Találkozáskor boldog-boldogtalan ezerrel howareyou-zik, ami önmagában még nem annyira furcsa, s az sem lep meg, hogy ténylegesen senkit nem érdekel a válasz, de a korábbi tapasztalataim alapján ilyenkor azért illik végigcsinálni a rituálét. Hát, itt elég hamar feltűnt, hogy a válaszra nem tartanak igényt, s valójában ez a howdoyoudo funkciójában működik.
Miután ez így kb. három nap után leesett, s élesben tesztelve is bevált, azóta bőszen használom én is, immár nem kilógva a sorból.
A helyi angol egy másik érdekes gyöngyszeme az oh yeah. Az ablakunk alatt telefonált meglehetősen nagy hangerővel egy lokális egyed, s furcsálltam, hogy gyakorlatilag minden második mondata oh yeah volt.
Aztán feltűnt, hogy nem egyedülálló jelenség, itt nálunk és a környéken legalábbis ez majdnem mindenki esetében így működik. Értelme nem nagyon van, csak kb. mindenhová berakják tölteléknek. Elmentem a boltba, óje. Vettem két kenyeret, óje.
Galwayben aztán még az is kiderült, hogy ha nekimész valakinek, azt is simán el lehet intézni egy oh yeah-vel.
Mivel még csak két hónapja vagyok itt, s a helyiekkel való érintkezésem is meglehetősen korlátozott, így egészen biztosan csak a felszínt kapargatom, de ahogy telik az idő, majd gyűjtöm a tapasztalatokat, s itt is beszámolok róluk. Óje.
-
Veve, a migráns migránsoktató
Első két ír hónapom munkával is telik, bár kétségtelenül nem kell megerőltetnem magam, mivel csak heti négy alkalommal tanítok a helyi művelődési házban.
Tanítványaim kelet-közép-európai bevándorlók (plusz két pakisztáni nő), akik gyakorlatilag semmit nem beszélnek angolul, de valahogy idekeveredtek a szigetre. Számukra az oktatás ingyenes, ennek megfelelően jellemzően nem is nagyon törik össze magukat, hogy valami energiát fektessenek a dologba az órák idején túl, gyakran még ott sem.
Bár az órabérem szerencsére nem a helyi minimálbér, hanem egy egészen barátságos összeg, mivel csak heti 12 órám van, így vagyonokat nem keresek. Ez az óraszám sem maradna meg, ha távlatokban gondolkodnék itt, mivel általában nem szerveznek ennyit, csak most a korábbi (ír) tanárnő időskori elhalálozása miatt egy háromnegyed évig nem volt tanerő, s némiképp felgyülemlettek a feladatok.
Maga a tanítás erős kihívás. A diákokkal semmiféle közös nyelvet nem beszélünk, ráadásul egy cseh sráctól és a paki csajoktól eltekintve teljesen alulmotiváltak, így mostanra nagyjából szétszakadt az egész. A három eminens, akik két különböző csoportban vannak, jól halad, míg a többiekkel még szinte mindig ugyanott tartunk, mint az elején.
Szerencsére a korábbi, engem nem érintő tapasztalatok sem voltak mások, s erre fel is hívták a figyelmem, úgyhogy nem aggódok emiatt.Mindenestre így, hogy jövő hónapban megürül a házunk és költözünk, ez a munka is meg fog szűnni. Egyelőre csak férjemnek van kilátásban új, immár castlebar-i melója, én elképzelhető, hogy egy darabig háztartásbeli leszek. Hasonló pozíciót biztosan nem csípek majd meg, de azért reméljük, valami majd akad. Ha nem, az sem izgatna annyira máskülönben, de most az eléggé kiürült pénztárcám miatt egy kicsit kevésbé érzem magam komfortosan. De igazából nem lesz gond, csak szeretek picit túlbiztosítani mindent.
-
A pinyin és az angol nyelv
A Szecsuánblog történetének legintenzívebb kommentháborúi a hivatalos kínai latin betűs átírás, a pinyin körül forogtak. Mint azt már a legelső posztok egyikében siettem kijelenteni, én (a világ nagy részéhez hasonlóan) következetesen ezt használom a blogon. Ez persze néhány olvasó szemét bántotta, különösen, ha esetleg korábban hozzászokott a magyar sajtóban még elterjedtebb ún. magyar népszerű átíráshoz. Hogy ténylegesen mennyien éltek panasszal ez ügyben, az a másodnickek világában nehezen eldönthető folyamat, de készséggel elfogadom azt is, ha sokaknak fáj. Ettől függetlenül a blogos gyakorlat marad a régi, most újra nem kifejtendő okok miatt. Akit nagyon érdekel, kattintson a pinyin címkére az ezzel foglalkozó posztok megjelenéséhez.
Ami a mai bejegyzés megírására sarkallt az egy rendszeresen visszatérő vélemény, miszerint a pinyin angol/amerikai átírás vagy épp az angol nyelvre van optimalizálva. Heh?! Őszintén megmondom, harmincakárhány évem alatt soha nem találkoztam ezzel az elképzeléssel, s elsőre nem is nagyon tudtam hova tenni. Persze élek a gyanúperrel, hogy az erről szóló megnyilvánulások zöméért vagy akár egészéért a házitrollunk felel különböző indapasszos regisztrációk alatt, annyira szokatlan gondolatról van szó. Akárhogy is, egyszer s mindenkorra, kellő alapossággal nekiállok kivesézni a kérdést, s ezzel a magam részéről pontot is teszek az átírásról szóló diskurzus végére.
A pinyin
A teljes nevén hanyu pinyinnek nevezett átírás egy kínai fejlesztésű átírás a kínai nyelv latin betűkkel történő leírására. Mivel a kínaiak alapból írásjeleket használnak, nem pedig betűket, hogy a világ nagyobbik része számára is értelmezhető írásképet kapjunk, szükséges átírást használni.
A Kínában felbukkanó, az országgal kapcsolatba kerülő nyugati birodalmak mind-mind kifejlesztették a saját megoldásukat. Ezek általános jellemzője, hogy az adott nyugati nyelv fonetikai szabályainak megfelelően próbálták meg leírni a kínai szavakat, persze ki-ki a saját nyelvének megfelelően. Születtek átírások az angolok keze nyomán is. Az átírások egy része tudományos értelemben használhatatlan volt (ez a legnagyobb baj az ún. magyar népszerű átírással is), de készültek erre a célra is alkalmas megoldások is (hazai körökben az ún. magyar tudományos átírás).
Angol nyelvterületen a Wade-Giles-féle átírás vált uralkodóvá.1949-ben véget ért a kínai polgárháború, s a győztes kommunisták megalakították a Kínai Népköztársaságot. Az új hatalom fontosnak érezte, hogy saját átírást fejlesszen ki, s tegyen hivatalossá. Az ötvenes években megindult munka elsősorban hazai nyelvészek bevonásával folyt, de felhasználták szovjet szakemberek segítségét is, illetve a pinyin megalkotásához merítettek a 30-as években Leningrádban kreált Sin Wenz átírásból is. El lehet képzelni, hogy az ekkor még keményvonalas, a nyugattal egyértelműen ellenséges rendszer prioritásai között mekkora súllyal szerepelt az angol nyelvű beszélők szempontjainak figyelembe vétele.
Hasonlóságok a pinyin és az angol nyelv fonetikája terén
A legtöbb latin betűs írásmód mutat hasonlóságokat. A latin ábécé kialakulása idején az egyes karakterekhez adott hangokat jelöltek hozzá, s amennyiben az ábécét egy másik nyelv is elkezdte használni, megtartotta ezeket a rögzült hagyományokat, amennyiben a saját fonetikája ezt lehetővé tette. Az egyes nyelvek saját, speciális, az eredeti ábécében nem szereplő betűket is alkottak az egyedi hangjaik jelölésére.
Nagy átlagban azért elmondható, hogy a standard latin betűk igencsak nagy része majdnem ugyanazt a hangot jelöli szinte az összes nyelvben. Az esetek túlnyomó többségében például nem nagyon kell egy f, t, l, n vagy épp m betű hangzásán gondolkodni.
Az említett közös eredet és a nagyjából rögzült egyezményes megoldások miatt természetesen számos pinyin betű jól értelmezhető angolul is és alapból a helyes kiejtéshez hasonlító módon áll egy-egy angol nyelvű beszélő szájára. De ugyanez hasonlóképp igaz a magyar beszélőkre is. A két nyelv (angol ill. magyar) eltérő fonetikája folytán a pinyin más-más részeit tudjuk előképzettség nélkül is helyeshez közelítően olvasni, de egyértelműen akadnak ilyen betűkombinációk mindkét esetben. Lássunk néhány példát:Liaoning – az északkeleti tartomány nevének pinyin alakját minden nehézség nélkül nagyjából hasonlóan ejthetjük ki magyar, angol és kínai nyelvű beszélőként is.
Jilin – a fentivel szomszédos tartomány esetén a magyar olvasó bicskája már beletörik a feladatba. A pinyin j karakter egyértelműen nem azonos a magyar j-vel. Az angol nyelvű beszélők itt jobban járnak. Bár az általuk itt ejtett „dzs” hang sem fedi a valóságot, a magyar j-hez képest még mindig közelebb van a megfelelő formához.
Wanning – a Hainan szigetén fekvő város kiejtése magyarként egészen magától értetődőnek tűnik, míg az angol nyelvű olvasó önkéntelenül is e-nek ejti az a-val jelölt hangot az első szótagban.
Mit tud kezdeni a pinyinnel egy „képzetlen” angol nyelvű beszélő?
Képzetlen alatt természetesen azt értem, hogy a pinyin kiejtési szabályainak ismeretével nincs felvértezve a legtöbb földi halandóhoz hasonlóan. Nos, leginkább annyit, mint egy hasonlóképp „képzetlen” magyar versenyző. Miután a standard kínai nyelv lényegesen több hangot tartalmaz, mint a default latin ábécé, megalkotóinak szüksége volt többkarakteres hangok létrehozására (ch, sh, zh), egyes, a legtöbb latin betűs ábécében általában külön, önálló hangot nem jelölő karakterek alternatív felhasználására (q, x), gyakorlatilag az összes magánhangzó betűje esetében több hang hozzárendelésére (az i betű pl. jelölhet i-t és egy i és ü közötti hangot is, az a hangozhat e-ként, az e ö-ként, az o u-ként és az u ü-ként a saját default hangja mellett) és még egy speciális karakter használatára is (ü – ennek értelmezéséhez megint könnyebb helyzetben vagyunk magyarként, mint angolként). Előképzettség hiányában az angol anyanyelvű olvasó gyökeresen eltérően próbálná meg kiejteni a pinyin ábécé c, x, q, r, z és zh hangjait is, a magánhangzók egyezése is teljesen esetleges lenne.
Összefoglalva kijelenthető, hogy egy angol anyanyelvű beszélő számára a pinyin épp ugyanannyira nehezen értelmezhető, mint magyarként. Az angol olvasó nyilván az angol kiejtési szabályoknak megfelelően próbálna meg nekikezdeni a kiejtésnek, s ezzel nem is lőhetne nagyobb bakot.De akkor mégis miért lenne angol a pinyin?
Ez egy nagyon jó kérdés, amit bevallom, hogy én sem értek. Csak tippelni tudok, így innentől kezdve kezeljétek az okfejtést fikcióként.
Az első gondolatom az volt, hogy a pinyin angolságának vádja azért jön újra meg újra elő, mert az angol/amerikai forrásokban ezt használják. Ez bizony így van (mármint a használat), a pinyin diadalmenete töretlen, s a nemzetközi színtereken legkésőbb a 80-as, esetleg 90-es évekre lényegében mindenhol átvette a korábban használt átírások szerepét.
Tehát, hogy értsük: a világ országainak túlnyomó része, nem csak az angolul beszélő nemzetek, teljesen önszántukból elfogadták a pinyint, mint a kínai nyelv hivatalos latin betűs átírását, s saját nyelvükben is azt kezdték el használni a kínai szavak leírásakor. Tették ezt annak ellenére, hogy a legtöbb nyugati nyelv rendelkezett saját átírással, s volt saját bevett gyakorlatuk. Az előzőleg használt átírások egy töredéke ráadásul nem is volt hibás, mint a hazai népszerű átírás (amely több hangot is ugyanazzal a karakterrel ad vissza, ezáltal nem egyértelmű, s nem alakítható vissza semmilyen tudományos átírássá), s ennek ellenére hagytak fel a használatával. Pusztán azért, mert a kínaiak azt szeretnék, hogy a saját nyelvüket a saját latin ábécéjükkel írják. Ahogy például magyarként is szeretnénk mondjuk Nyíregyházát ugyanebben a formában viszont látni egy angol szövegben (nagy duzzogva esetleg ékezetek nélkül), dacára annak, hogy egy darab „képzetlen” nem magyar olvasó sem lesz, aki képes lesz kiejteni a város nevét. Pinyint használni idehaza is csak annyira kellene, hogy furcsa legyen, mint amennyire más egyéb, kevesek által ismert, de latin betűt használó nyelvek nem fonetikus használata az, hiszen lássuk be, hogy csupán azért, mert nem tudjuk kiejteni a feröeri, vietnámi vagy épp a szamoai szavakat, még nem kezdünk neki ezekhez is átírást készíteni.Természetesen vannak azért apró kivételek a pinyin dominanciája terén. Egyes kínai szavak, nevek meghonosodtak más nyelvekben még abban a korban, amikor nem a pinyint használták. Ezeket általában az egyébként pinyint elfogadó országok is a saját formájukban használják, s ezen az elven én is Szecsuánt és Pekinget írok a blogon. Taiwan pedig csak a legutóbbi időkben adta meg magát, s vette át a pinyin egy módosított verzióját, bár nem kötelező jelleggel, a meglévő helyi átírások kiegészítéseként.
Más ötletem igazán nem is akadt a megfejtésre, mindenesetre remélem, a mostani bejegyzéssel egyszer s mindenkorra cáfoltam a számomra meglehetősen furának tűnő elképzelést. Köszönöm.
-
Csapongások a nyelvekről
Igen pihent az agyam jelenleg, szóval előre is mentegetőzésre szorulok a bejegyzés kuszasága miatt. Már hajnali fél négy van és nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Nem fogok már, mert három óra múlva kelnék amúgy is, hogy a reggeli órámra beérjek az egyetemre.
Az alvás hiányát az okozta, hogy még tegnap este elkezdtem olvasni egy könyvet, ezt folytattam ma kevés megszakítással egész nap, aztán végül már nem akartam abbahagyni a vége előtt, így csak az éjszaka közepére fejeztem be.
Régen sűrűn olvastam, gyermek- és kamaszkoromban 1-2 naponta végeztem egy könyvvel, de aztán ez a lendület jelentősen megtört, s mostanság évi 10 körüli mennyiségre apadt a szám. Most viszont rákaptam az ebook-okra, s az utóbbi két hétben ez már a hatodik könyvecske, amin végigfutottam. Egy kivételével észak-koreai disszidensek memoárjai voltak – ez mondjuk a jelen írás szempontjából lényegtelen. Az már inkább az, hogy kivétel nélkül angol nyelvű kiadványok voltak.Ezektől a mostani esetektől eltekintve összesen talán három angol nyelvű könyvet olvastam el életemben, egyiket sem mostanában. Arra tisztán emlékszem, hogy egyik sem volt könnyű. Lényegesen kisebb szókincsem volt akkoriban és nagyban rontotta az élményt, hogy állandóan szótárazgatnom kellett. Az sem segített sokat, hogy az írott nyelv rendszerint kifinomultabb a beszéltnél.
Most gördülékenyen zajlott az egész, s csak a legutolsó könyv utolsó harmada felé – már némiképp fáradtan – kezdtem el azon gondolkodni, hogy nem fordítok le semmit. Ezen nem lepődtem meg, mert beszéd közben is automatikus a dolog, viszont miután ez valahogy felötlött bennem, s odafigyeltem rá, még percekig minden egyes olvasott mondat ott visszhangzott a fejemben magyarra fordítva, nehezen tudtam kikapcsolni. Mint amikor az ember a légzésére fókuszál, s ezzel akaratlanul is lehetetlenné teszi, hogy spontán történjen.
Mostanra is maradt amúgy még bőven ismeretlen szó a szövegekben, szóval még van hova fejlődnöm, bár kikeresni őket nem volt kedvem, a cselekmény követését meg nem akadályozták. Ha többször is felbukkant néhány, előbb-utóbb a jelentés is összeállt.Van egy érdekes része az angoltudásomnak, ahol viszont tényleg nem engedelmeskedik az agyam úgy, ahogy kéne. Bár triviális téma, a mai napig meggyűlik a bajom a számokkal. Természetesen ismerem őket és hezitálás nélkül felolvasok/kifejezek bármilyen értéket ezen a nyelven, s a meg is értem őket, ha mástól hallom, azonban amikor telefonszámot, azonosítókat diktálnak (angolul esetleg egyáltalán nem értő olvasóimra tekintettel: ez a lehető legegyszerűbb eset, még csak össze sem vonjuk a karaktereket, mint pl. a magyarban, egyszerűen 0 és 9 közötti számok hangzanak el sorban, egyesével), valamiért iszonyat erősen koncentrálnom kell, hogy ne hibázzak a leírásukkal. Nem tudom megindokolni, hogy mi lehet ennek az oka, de tisztában vagyok vele régóta. Az egész odáig fajul, hogy ha egy kínai adja meg a számát, vagy egy diákom az iskolai azonosítóját, hiába folyik egészen eddig a pontig angolul a társalgás, itt mindig kínaira váltok, s ha kitartóan angolul folytatják, akkor legalábbis visszaolvasom a teljes számsort kínaiul megerősítés végett. (Nem alaptalanul, olykor tényleg van hiba.) Kínaiul az egész ugyanolyan magától értetődő, mint magyarul, csak angolul, hallgatóként van meg ez a defekt.
Idén a nyelvhasználati szokásaim is nagyban változtak. Mivel most nem egyedül vagyok itt, az időm domináns részében magyarul beszélek. A diákjaim is jobbak, így órán szinte egyáltalán nem nyilvánulok meg kínaiul. Ez így most nagyjából azt eredményezi, hogy szinte csak akkor használom a kínait, ha vásárolok vagy ügyet intézek. Talán ennek is tudható be, hogy az itteni nyelvjárást egyáltalán nem ismerem, bár belejátszik az is, hogy errefelé még a helyiek is csak elvétve használják azt, mindenki a putonghuat nyomja, ellenben mondjuk Fengjievel, ahol még azok is kevertek a beszédjükbe helyi szavakat, akik amúgy a hivatalos köznyelven nyilvánultak meg, s rendszeresen felcseréltek bizonyos hangokat is.
Ez egyúttal azt is eredményezte, hogy mostanra megint a standard nyelvet beszélem, ami persze nem baj egyáltalán.Itt, Wuhanban szembesültem először azzal, hogy azok az emberek, akik tisztában vannak a tanulmányaimmal, például az itteni asszisztens, magától értetődőnek veszik, hogy mindent megértek, s az első perctől kezdve, hezitálás nélkül kínaiul szólnak hozzám, de nem a lebutított formában, nem lassan, tisztán beszélve, hanem teljesen normálisan, esetleg hadarva. Ez nagyon meglepett, s amikor Jiahui, az asszisztens első alkalommal így tett, egy pár másodpercbe beletellett, mire felocsúdtam a meglepetésemből. A tipikus reakció általában mindig az volt (még akkor is, ha amúgy beszéltem már hozzájuk, esetenként nem is egyszer, nem is röviden), hogy úgy szóltak hozzám, mint egy értelmi fogyatékoshoz, s komoly heteknek, esetleg hónapoknak kellett eltelnie, mire levetkőzték ezt, s valahogy képesek voltak elhinni, hogy akkor is meg fogom érteni őket, ha természetesen szólalnak meg. Itt viszont nem az asszisztensem volt az egyetlen, aki azonnal normál társalgási hangon fordult hozzám, s ez elég üdítő.
No, de a csapongásokból elég is mostanra, mert már egy órája pötyögök. Legközelebb majd igyekszem összeszedettebb lenni.