• Öt év Kínában IV. – A helyi élet külföldiként

    Kína elég gyökeresen elüt a nyugatról érkező kitántorgók megszokott otthoni lakóhelyétől. Nekem ebbe szerencsére már volt szerencsém belekóstolni korábban, még az angoltanári karrierem megkezdése előtt is: jártam itt többször turistaként és/vagy munkaügyben, illetve még ezt megelőzően egy tanév erejéig tanultam is (ez már olyan régen történt, hogy meg sem merem mondani, mikor).

     

    Szóval nem ért teljesen váratlanul a helyzet, s további előnyöm volt, hogy beszélek kínaiul, ami nélkül pl. Fengjieben elég erősen meg lettem volna lőve. Nagyobb településeken azért nem ennyire vészes a helyzet, több, esetenként sok a külföldi, s a helyi kínaiak között is többen fordulnak elő viszonylag használható angoltudással. És legrosszabb esetben xianningi kollégám, Javier módszere is működhet. Ő ugyan egy kukkot nem értett az itteni nyelven, de mexikói ősei révén jól ment neki a gesztikuláció, s valahogy feltalálta magát. Azt mondjuk azóta sem tudom, vonatjegyet önállóan hogyan bírt venni, de abszolválta még ezt a feladatot is.

     

    Külföldiként az itteni életünk nagyban függ attól, hogy hova keveredünk. Vidéken, belsőbb, esetleg kisebb városokban lényegesen kevésbé komfortosak a lehetőségek, mint mondjuk Shenzhenben vagy Shanghaiban. Az étkezés komoly probléma lehet arrafelé, főleg, ha nem bírjuk a helyi kaját. Ez mondjuk szerintem nehezen elképzelhető, én imádom, de ettől függetlenül egy max. fél év után már nagyon vágytam valami otthonira emlékeztető kosztra. És főleg kenyérre. A helyi kenyerek kevés kivétellel a fogyaszthatatlanság határait súrolják, édesek, de nagyobb városokban a nagy szupermarketekben, illetve Shenzhenben akár közönségesebb pékségekben is bele-bele lehet futni bagettekbe, vagy más, európaibb jellegű pékárukba.

     

    Kínában igazán beilleszkedni sem lehet. A külsőnk mindenképp elárul, így a helyivé válás folyamata elképzelhetetlen. Ez persze nem akkora tragédia, engem legalábbis nem viselt meg. Külföldiként az ember érdekesnek számít (minél kevesebb a nyugati egy adott helyen, annál inkább). Gyakori a közös fotózkodásra való felkérés vadidegenektől, a bámulás és persze az elmaradhatatlan hellózás. Ezzel nem nagyon lehet mást kezdeni, mint megszokni. És az ember adaptálódik is. Fengjieben nagyon zavart, de ott tényleg egyedüli külföldi voltam az egész járás területén, így ha az utcán jártam, az emberek megálltak és bámultak utánam, amíg el nem tűntem a látóterükből. Ehhez képest itt, Shenzhenben nekem fel sem tűnik, hogy néznek, noha férjem szerint igen, de ez a korábbi tapasztalatokhoz képest elhanyagolható. Ha nagyvárosba keveredik az ember, ez nem egy fajsúlyos, komoly probléma vagy zavaró tényező.

     

    Az érdekesség azzal is jár, hogy külföldi ismerőssel bírni menő dolog, így aztán boldog-boldogtalan barátkozni akarhat. Még akkor is, ha amúgy egyáltalán nem lehetséges a kommunikáció. Ha mégis, általában akkor sem életreszóló barátságok kialakulásáról van itt szó, egy idő után általában ráunnak az emberre. Azért vannak itt is kivételek, szereztem kitartó és fontos barátokat is.

     

    A kínai városok nyugati szemmel elég furák lehetnek. Jól megfér bennük egymás mellett a lerohadt régi, s a korszerű, mutatós új is. A lerohadó részeket persze előbb-utóbb szanálják, hogy új házakat építsenek helyettük, viszont néhány valóban nívós, normálisan kivitelezett újdonságtól eltekintve a többi nagyon hamar, 1-2 évtized alatt ugyanúgy amortizálódásnak indul. 
    Hipertisztaságra sem kell számítani. Bár már hajnali 3-4 felé elkezdődik a tisztogatás, s ennek eredményeképp hajnalban szinte minden szemétmentes, a népek tesznek róla, hogy ez ne maradjon így sokáig. 

     

    Kína rendkívül biztonságos ország. Elvétve fordulnak elő erőszakos bűncselekmények, s ezek a lehető legritkábban érintik a külföldieket. Az ujgur szeparatizmus és a nemzetközi helyzet fokozódása nyomán igyekeznek megelőzni az esetleges terrorcselekményeket, de ezekből Kína magterületén szerencsére csak mutatóban fordult elő egy-kettő, ami Kína méreteit tekintve még mindig nem nagyon rontja az ország statisztikáit.
    Az ujgurok otthonában, Xinjiangban a helyzet valamivel forróbb, ott néhány évente sikerült valamit alkotni, de most pár éve csend van, amióta igen keményen ráállt a hatóság az ügyre.
    Ami a lényeg, Kínában félni tényleg nem kell. A rendőri jelenlét érezhetőbb, mint mondjuk odahaza, de ez sokkalta inkább megnyugtató, mint idegesítő tényező. Turisztikailag érzékenyebb területeken sűrűbben fordulhatnak elő külföldieket is érintő lopások, csalások, de az ország maradék 95%-ában gyakorlatilag példátlan, hogy bárki is le akarna húzni vagy be akarna csapni. Szeleburdi tudok lenni, a telefonjaimat már legalább háromszor hozták utánam az évek során különböző beülős helyekről lélekszakadva, s a visszajárót sem nyelik el. Tegnap a postáról hazaindulva folyamatosan csörgött a telefonom, mert jöttek nekem 45 yuannel, amiről nem is tudtam, így kérték, hogy menjek vissza. Odahaza mintha nem teljesen lennének ezek életszerű helyzetek, ugye? 

     

     

    Ami külföldi fejjel leginkább nehezen feldolgozható, az a fejlődés. Itt állandóan, mindenhol épülnek valamit. A xinjiangi sivatagi porfészek Ala’erben ugyanúgy, mint Fengjieben. A nagyvárosokban meg pláne. Egy évtized után egész biztosan felismerhetetlenné válik egy korábban megszokott hely, a változás folyamatos és villámgyors. Az infrastruktúra is eszeveszetten bővül. A blogon rengeteget írtam a folyamatos, egész Kínát érintő metróépítésekről, a gyorsvasúti hálózat rekordütemű építéséről. Ez utóbbi már jó ideje a legkiterjedtebb a bolygón, s a 300+ km/h-s sebességgel haladva Kína gigantikus távolságai is könnyedén legyőzhetőek.

     

    Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, Kína mindenkinek való. Én tényleg imádom ezt az országot, s nagyon szerettem itt élni, de aki kevésbé tolerálja a kaotikus közlekedést, a tömeget, a balfék szakembereket, az agyműködésre képtelen bürokratákat vagy az olykor értelmetlen szabályozásokat, az inkább ne jöjjön ide. Esetleg turistaként, mert azért Kínába belekóstolni senkinek nem árt meg, sőt!

     

    ————————————————–
    Ma vacakol a VPN, talán érzi, hogy megyünk, így képeket nem raktam a posztba. Remélem, azért így is tetszett. 

  • Az út vissza Wuhanba

    Ala’erből  végül busszal indultunk el Akszu felé. Valamivel tovább tart, mert bemegy még egy apróbb településre is, de volt időnk elég. Egyúttal az is kiderült, hogy a buszos végállomás a vasútállomástól pár percre van csak gyalogosan.

     

    A xinjiangi fokozott biztonsági helyzet folyományaként arrafelé a buszjegyvásárlás is iratokat igénylő tevékenység, Kína magterületén ez csak a vonatjegyek esetén szükséges, s ez utóbbi indoka is más, így előzték meg pár éve, hogy az ünnepek idején nepperek vásárolják össze, majd árulják magas haszonkulccsal a százmilliók utazása idején szűkösen rendelkezésre álló jegyeket.
    Ala’er és Akszu között aznap is zajlott a közúti ellenőrzés, ezúttal nem szállították ki a járművekből az utazókat, csak iratokat csekkoltak a rend őrei. S csak az Ala’er felé tartó irányban, így minket most sem érintett a dolog.

     

    wp_20160617_19_19_58_pro.jpg

    Közúti ellenőrzés Ala’er és Akszu között (fenn), Akszu vasútállomás és vonat (lenn sorban)

    wp_20160617_20_43_57_pro.jpg

    wp_20160617_21_27_06_pro.jpg

    wp_20160617_21_32_14_pro.jpg

    wp_20160617_21_37_45_pro.jpg

     

    A vonatút eseménytelennek ígérkezett, de hajnali 6-kor Turfánba érve megtorpantunk. Ha minden igaz, valami felsővezetékes probléma volt, de erre nem vennék mérget, mert az utastájékoztatás nem volt a legszélesebb körű, s az elcsípett infók elég ellentmondásosak voltak. Akárhogy is, álltunk 5 órát, mire végül nekiindultunk. Addigra az utasok jó fele már leszállt a vonatról, de a mi gépünk Urumcsiból csak fél 4-kor indult, így ráértünk.
    Végül elindultunk, s még egy óra zakatolás után végül megérkeztünk Xinjiang fővárosába. A csúszás miatt már bőven nappal volt, így lehetőség nyílt fotózkodni a vonatablakból.

     

    Xinjiangi táj, galériában, még legelésző tevék is akadnak 

     

     

    Urumcsiban azért kicsit nekünk is sietni kellett, mert Xinjiangban a reptéri ellenőrzést is komolyabban veszik. Eleve a terminálépületekbe is csak átvilágítás után engedik be az embert. Miután feladja az ember a poggyászt, még egy ellenőrzős emberke is csipogtat a vonalkódon, amennyiben azt a gépre felvihetőnek találták.
    A biztonsági ellenőrzés is alapos. A lábbeliket is levetetik, s az egész embert végigpittyegtetik, még a talpak alját is (nem tudom, talán furfangos terroristák még a lábukba is varrnak robbanószert). Szerencsére mi bombamentesnek találtattunk, így bejutottunk.

     

    Wuhanban aztán már minden probléma nélkül mentek a dolgok, s kissé megfáradva, de hazaértünk. Keddig most még pihenhetek, mielőtt jön Peking.

     

     

    A Szecsuánblogon a trollok kiszűrésére előmoderáció után jelennek meg a kommentek. Ha új vagy a blogon, az első (a moderáción nem fent akadó, normális) hozzászólásod után felkerülsz a blogos whitelist-re, s így a jövőben a hozzászólásaid azonnal megjelennek majd. Megértésedet köszönöm!

  • Biztonság

    Az elmúlt időszak kunmingi és kantoni eseményeinek köszönhetően immár komolyan megerősítették a vasútállomások védelmét.
    A muszlim szélsőségesek kaszabolásait ehhez hasonló katonák hivatottak megállítani, jól láthatóan nem játékfegyverekkel vannak felszerelve.

    WP_20140517_023.jpg

    WP_20140517_024.jpg