A kérdés bonyolultabb, mint amilyennek elsőre tűnik. Ha Kínáról beszélünk, akkor az esetek majdnem 100%-ában az ún. szárazföldi Kínára, a Kínai Népköztársaságra, a bolygó egyik legnagyobb, csaknem Európa méretű országára gondolunk. A magyar köztudatban rendszerint nincs is jelen, hogy Kína, az egykori Németországhoz, Vietnamhoz, Jemenhez és a jelenlegi Koreához hasonlóan egy ideológiai okok miatt két részre szakadt ország. Az előbb sorolt példákkal ellentétben, ahol a különválás két hasonló, de legalábbis nem gyökeresen eltérő méretű területet eredményezett, Kínában egy fél dunántúlnyi sziget, Taiwan és a nála nagyjából 260-szor nagyobb méretű és több mint 50-szer népesebb szárazföld néz farkasszemet egymással.

Pirosban Taiwan, világossal Kína többi része

A helyzet kialakulásának megértéséhez vissza kell menni az 1900-as évek első feléig. 1911-ig Kínában császárok uralkodtak, s a monarchia megdöntését követően alakult meg a Kínai Köztársaság.
Az elkövetkező évtizedek meglehetősen zűrzavarosra sikeredtek: az országot egymással is marakodó hadurak uralták, a központi kormányzat fennhatósága nagyon korlátozott volt. A helyzetet súlyosbította az imperialista Japán megjelenése is, amelyet a gyenge vezetés nem tudott feltartóztatni.
A kommunista eszmék, s a kommunista felkelők is egyre több problémát jelentettek, ugyanis az idő előrehaladtával mind sikeresebb kihívójává váltak az uralkodó rezsimnek. A japánok jelentette fenyegetés végül tető alá hozott egy ideiglenes, kényszer szülte nemzeti koalíciót, de ez is csak elodázta a belső hatalmi harcot.
Miután Japán elvesztette a második világháborút, az együttműködés is megszűnt, s megindult a küzdelem a köztársasági Guomindang és a kommunisták között. Itt most nem részletezett okok miatt egyre inkább az utóbbiak javára billent a mérleg, s a Guomindang vezetése mintegy kétmillió hívével, a jegybank aranykészletével és a palotamúzeum kincseivel egyetemben Taiwanra menekült – hathatós amerikai közreműködéssel.

A történet innentől két ágon halad, ha úgy tetszik, két alternatív valóság él egymás mellett. A győztes kommunisták 1949 októberében megalakították a Kínai Népköztársaságot (továbbiakban KNK), megdöntve az addigi rendszert, s magukat Kína vezetésének, az országot pedig a korábbi Kínai Köztársaság jogutódjának kiáltva ki.
Tekintetbe véve, hogy 1950-re Taiwan szigetét és néhány apró part menti szigetet leszámítva a gyakorlatban is ellenőrizték és irányították a korábbi köztársasági Kína területeit, ez nem volt földtől elrugaszkodott igény.

A Taiwanra visszaszoruló Guomindang a fentieket nem ismerte el, s nézeteik szerint a Kínai Köztársaság (továbbiakban KK) továbbra is létező entitás maradt. Noha csupán Taiwan felett gyakoroltak szuverenitást, továbbra is igényt tartottak a teljes országra, magukat egész Kína jogszerű vezetéseként értelmezve. Az egymás területeire fenntartott igény természetesen kölcsönös volt, a KNK is szerves részeként tartotta számon Taiwant.

Mivel a rezsimcsere a két világrendszer szembenállásának idején következett be, a külvilág, pártállástól függően merőben másképp értelmezte a történteket. A szocialista blokk elismerte a KNK-t, míg a tőkés országok jellemzően kitartottak a KK mellett. Ez olyan furcsaságokat is eredményezett, hogy a KNK-t nem ismerte el az ENSZ, s a Biztonsági Tanács állandó tagjai között is a törpe taiwani KK képviselte Kínát.

A tőkés világ sem volt teljesen egységes. Míg a megalakulással egy időben csupán a keleti blokk országai ismerték el a KNK-t, 1950 januárjában – közvetlenül a frissen függetlenedett India után – a BT-tag Nagy-Britannia is kérte a diplomáciai kapcsolatok felvételét. Az elsőre talán szokatlan döntés meghozatalának legfontosabb indoka a brit gyarmat, Hongkong volt, amelyet egy kínai támadás esetén lehetetlen lett volna megvédeni. Bár a lépést, hogy a britek szinte azonnal felhagytak a KK támogatásával, értékelték Pekingben is, nagyköveti szintű diplomáciai kapcsolatfelvételre csak 1972-ben került sor, a KNK elutasító hozzáállása miatt.
A britek mellett hamar a KNK mellett foglaltak állást a skandináv államok és Hollandia is, míg a franciák 1964-ben engedték el a KK kezét.
 

A helyzet tarthatatlansága – mégiscsak ENSZ-képviselet nélkül maradt a világ legnépesebb országa – ellenére a helyzet több mint 20 éven át fennállt. A gyarmatok felszabadulásával párhuzamosan a KNK támogatottsága egyre nőtt, míg végül 1971-ben az ENSZ határozata a KNK-t ismerte el Kína egyetlen törvényes képviselőjének, s egyúttal eltávolította a KK-t a tagállamok sorából. 

Az 1971-es szavazás eredménye

Noha nem minden ország ragaszkodott volna ahhoz, hogy egyértelműen állást foglaljon a két Kína konfliktusában, ennek kikerülésére nem nyílt lehetőség, mivel mind a KK, mind a KNK a kezdetektől fogva a másik Kínával való diplomáciai szakításhoz kötötte a kapcsolatfelvételt. Erre mindkét oldalról az „egy Kína” elvet használták indoknak, vagyis mindkét fél kitartott amellett, hogy csupán egy Kína létezik, amely a teljes szárazföldet és Taiwant egyaránt képviseli – hogy ez melyik rendszer, arról persze a két oldal másként gondolkozott.

Zölddel a KNK-val ma diplomáciai kapcsolatot fenntartó államok. A pirossal jelzett országok a KK-t ismerik el, a Kína alatt látható Bhután kivételével, utóbbi az 1971-es szavazáson a KNK mellett voksolt, de nagyon kevés országgal tart fenn kapcsolatokat. Egyik Kína sincs köztük.

1978-ban az USA is a KNK felé nyitott, s így, legnagyobb támogatóját is elveszítve a KK diplomáciailag egyre jobban elszigetelődött. A folyamat azóta is tart, jelenleg mindössze 22 ország ismeri el a KK-t, többségében óceániai és karibi törpeállamok, illetve a közép-amerikai földnyelv banánköztársaságai.  A legnagyobb közülük a Dél-Amerikában egyedül megmaradt Paraguay, de ez utóbbi is keresi a KNK-val való békülés lehetőségét. Anyagi motivációtól mentes, értékelveken alapuló egyedüli diplomáciai partnere a Vatikán. Ez utóbbi a szárazföldi Kínát nem ismerheti el, mivel a KNK kormányzata nem enged beleszólást a kínai katolikus egyház ügyeibe, azt függetlenítették is Rómától.

A jelentősebb országok legkésőbb a 90-es évek elején a KNK-t választották. Az utolsóként lépő nagyobb falat, Dél-Korea is oldalt cserélt 1992-ben.
Tartva attól, hogy teljesen elszigetelődik, a KK elkezdte megvásárolni a törpeországok támogatását. Miután az elmúlt évtizedek gazdasági fejlődése miatt ez már Kínának sem esik nehezére, szabályos versengés zajlik ezen nem kifejezetten elkötelezett szövetségesek kegyeiért. Egyik-másikuk már többször is váltott, attól függően, hogy hol remélhettek nagyobb támogatást. Az óceániai országok választási kampányai is sokszor erről szólnak, a két fő opponens többnyire valamelyik Kína embere, valamelyik Kínából finanszírozott választási kampányokkal.
Botrányoktól sem mentesek ezek az erőfeszítések. Pár éve fejek hullottak Taibeiben, miután kiderült, hogy illegálisan 19 millió dollárt használtak fel Pápua Új-Guinea – sikertelen – megkenésére.

A taiwani diktatúra lebomlása után az addig uralkodó párt, a Guomindang is kihívókkal találta szemben magát. Olyannyira, hogy már a második ellenzéki elnök van hatalmon, s a sziget történetében először a parlament és az elnökség is ellenzéki vezetésű. A pluralizáció óta napirenden van a taiwani függetlenség gondolata. Ez a jelenlegi helyzettől gyakorlatban annyiban tér el, hogy Taiwan felhagyna az „egy Kína” elv alkalmazásával, nem tartana igényt a szárazföld területeire, s önállóan, csupán a szigetet képviselve alakítana országot, kihasítva azt az anyaországból.
A Guomindang ellenzi a tervet, s kitart az „egy Kína” elv mellett, ahogy a KNK is, amely hallani sem akar a sziget függetlenedéséről. A szárazföld törvénybe is iktatta az ország feloszthatatlanságát, s katonai lépéseket ígér egy ilyen fejlemény esetére. A taiwani ellenzék, bár kampányidőszakban sűrűn használja a témát, a gyakorlatban még nem tett lépéseket a függetlenedésre, s mindkét elnökük megerősítette az „egy Kína” elvet. A szárazföldi reakciótól tartva nem is valószínű, hogy bolygatnák a jelenlegi status quo-t, de nem is lenne egyszerű a dolguk, mivel a törvényhozás keményen be is betonozta a jelenlegi állapotokat, a képviselők háromnegyedének jelenléte melletti kétharmados parlamenti többséghez kötve egy esetleges népszavazás kiírását. 

A diplomáciai kapcsolatok hiánya ellenére Taiwan nincs teljesen elszigetelődve. Mivel nagykövetségeket, konzulátusokat nem nyithat, így kulturális és/vagy kereskedelmi irodákat tart fenn a világ mintegy 40 olyan országában, amely a KNK mellett döntött. Bár ezek hivatalosan nem külképviseletek, a gyakorlatban úgy működnek, pl. vízumügyeket is intéznek. A politikai elszigeteltség már jobban tetten érhető. A taiwani vezetők csak magánlátogatásokon szoktak feltűnni külföldön, s nincs is lehetőségük hivatalos minőségben találkozni vezető politikusokkal. 
Az óceániai Kiribati 2003-as ismételt átcsábítása idején – a KNK fennállása óta először – Taiwan nem követelte meg a szigetország és a KNK közötti kapcsolatok felszámolását, ezt végül a KNK tette meg, miután Kiribati nem vonta vissza a KK elismerését.

Taiwan ugyanakkor több nemzetközi szervezet munkájában részt vesz Chinese Taipei néven, s ezen a módon van lehetőségük sportolókat is indítani a nemzetközi versenyeken, így az olimpiákon is. 
Nagy csinnadrattával járnak a taiwani vezetők óceániai és közép-amerikai vizitjei. Jobb híján a Marshall-szigeteken vagy Palaun kénytelenek kiélvezni a nemzetközi vezetőknek járó tiszteletet, s minden egyes apró szövetséges területén nagykövetséget is üzemeltetnek, s a karibi Saint Lucia kivételével azoknak is van nagykövetsége Taibeiben, a KK fővárosában.

A két Kína kapcsolata ma az 1992-es konszenzuson alapul. A félhivatalos találkozón megegyeztek az „egy Kína” elv alkalmazásában, s egyetértettek abban is, hogy mindketten másképp értelmezik, melyik kormányzat képviseli legitim módon Kínát. Taiwan ellenzéki vezetése idején rendszeresen feszült a viszony, de a gazdasági kapcsolatok fejlődése töretlen.
Hogy a KNK által szorgalmazott jövőbeli újraegyesítés valamikor megvalósul-e, azt nehéz megjósolni, de belátható időn belül a status quo, az elméletben egy Kína, gyakorlatban egy Kína, egy Taiwan, folytatására van a legnagyobb esély.