-
Megyünk Vietnámba!
A blog olvasói törzsgárdája feltehetően már hozzászokott a hirtelen hozott döntéseimhez meg hogy időnként variálgatok is. Nos, jelentem, amennyiben valami extrém váratlan dolog nem történik – pl. belémszeret egy jóképű (haha!) kínai milliárdos, aki vesz nekem egy villát és még férjemuramat is megtűri szeretőnek, akkor bizony Vietnámban folytatjuk az életünket. Na jó, az emlegetett milliárdos feltűnése esetén is.
Agyaltunk, kutattunk, infókat szereztünk és végül erre jutottunk. Ha a vízumos szituáció rendeződik errefelé, akkor is mehetnékem van, ugyanis ki akarom próbálni a déli szomszédot. Kezdetben, helyben tapasztalatlan, nem natív angoltanárként a két nagyváros tűnt értelmes lehetőségnek: a főváros, Hanoi vagy a még nála is nagyobb déli központ, Ho Chi Minh-város, vagy ha úgy tetszik, Saigon. Ezekbe viszont tényleg csak akkor mennék, ha itt nagyon nem jól alakul a helyzet. Eleget éltem már óriásvárosokban, a fenének sem hiányzik. Szemeztem viszont az ország tengerparti részével…
Ezek a területek kevesebb ember otthonai és a fizetések, bevételek sem érik el a nagyvárosi szintet. Viszont van tenger, napsütés, nyugodt élet. És mint azzal szembesültem, meghökkentően barátságos ingatlanárak. Úgy döntöttünk, hogy ezt muszáj kipróbálnunk. Egy közepes, félmilliós üdülővárost néztünk ki, ahol pezseg az idegenforgalom, rengeteg a turista, élhető méretű, de mégis rendelkezik az élet nyugati szemmel szükséges kellékeivel. A tanítási piac kicsit nehezebb, de nem lehetetlen, s vannak lehetőségek a turizmus terén is.
Arra jutottunk, hogy február végén költözünk. Első körben fél évre. Kalkuláltunk, a helyi árakat, kiadásokat figyelembe véve egyikünk 1-1,5 havi céges jövedelme fedezi a költségeket erre az időre még akkor is, ha helyben semmilyen bevételt nem generálunk. Fél év elég ahhoz, hogy feltérképezzük a lehetőségeinket. Ha esetleg nem tűnik rentábilisnek, utána még cuccolhatunk Hanoiba (Saigon valahogy nagyon nem szimpatikus, kapásból kilőttem) vagy akár vissza Shenzhenbe is.
Hogy a viszonyokat szemléltessem: havi 40-70 ezer magyar pénzért nyugati szemmel is mutatós, 2-3 hálószobás komplett családi házakat lehet bérelni nyugodt, kényelmes helyen, a civilizációt jelentő nyugati bevásárlóközpontoktól 10-15 percre. A világ top 30 legszebb tengerpartjai közé rendszeresen beválasztott partszakasztól hasonló távolságra.
Hogy pontosan hogy alakul majd ott az életünk, azt még nem tudom, de a legrosszabb, ami történhet, hogy minimális költségvetéssel nyaralunk egy fél évet. Ennél kevésbé kellemes dolgok is tudnak történni az emberrel.
Október második felétől, ha megjártuk Malajziát, nekifekszek a viet nyelvnek, hogy ne legyek teljesen bamba, ha megérkezünk. A családlátogatást is majd már Vietnámba időzítjük, jó lesz ott nekik is.Hát ennyi egyelőre. A részleteket majd apránként hozom. Most az elkövetkezendő fél évre kell koncentrálni, még stabilabb alapokat kiépíteni ahhoz, hogy odaát, ha a lehetőség kecsegtet, tudjunk valamibe önállóan is kezdeni.
A Szecsuánblog országot fog váltani.
-
Malajzia később jön és egyebek
Bár úgy volt, hogy most a hónap elején teszünk egy utat Kuala Lumpurba, a helyzet úgy hozta, hogy ezt egy kicsit halasztjuk.
Nem szórakozni mentünk volna, hanem vízumügyben, de mivel egész jól fizet a nyári suli, nem akartam egy hetet mulasztani, s az ügyintézéssel is még ráérünk egy kicsit. Előreláthatóan szeptember végén vagy október elején megyünk, a pontos időpont majd alakul az aktuális programoknak megfelelően. Férjem tartózkodása október 7-ig még rendben van itt, s az adott hónap első hete a kínai nemzeti ünnep, amikor feltehetően a külképviseleteken sem melóznak, így majd ezt is figyelembe kell venni.
Hacsak valami – például munka – közbe nem szól addig, úgy gondolom, az ünnep után időzítünk majd, tehát olyan október 7-től cirka 15-ig leszünk odakünn. De ez majd kiderül.
Elég eseménytelenül telnek a napjaink. Meleg van itt is, elég kibírhatatlan az idő, de szerencsére csak a szabadban. Esik is elég sűrűn. Zajlik a nyári munka is, elég unalmas, de legalább jól fizet és nem szólnak bele okosabbnál okosabb ötletekkel.
A költözést feszegető cikk alapján feltehetően nem meglepő, de most egyelőre nem keresünk másik lakást. Itt tudok továbbra is bérelni félévnyi elköteleződés mellett is, s ha esetleg menni kell, akkor az a havi 1500 pénznyi differencia is jól fog majd jönni. Férjemnek most egy rövidebb vízumot fogunk igényelni – arányaiban egészen minimálisan drágább csak -, mert így majd „utolér”, s megszűnik a xinjiangi munka vége óta fennálló szituáció, miszerint cirka fél év különbséggel járnak le a tartózkodást lehetővé tevő dokumentumok. Miután állandóan változik a helyzet, ahhoz, hogy mindketten garantáltan ki tudjuk használni az időt, az kell, hogy újra szinkronba álljanak a dolgok. Így, ha februárban nem megyünk tovább, akkor legalább egy évre előre tudunk tervezni a mostani fél helyett.
Ugyancsak aktuális lesz lassan a családlátogatás is. Ezúttal nem mi megyünk, hanem három szülő érkezik egy hónapra – a helyi újév idejére, amikor nincs suli. Hogy pontosan hova jönnek még, az egyelőre teljes homály, mert lehet, hogy nem is Kína lesz az úti cél, hanem Vietnám – vagy épp valami délkelet-ázsiai helyszín, ahol „nyaralni” lehet, kettőnk lokációjától függetlenül. Ezt legkésőbb október vége felé kifundálom, aztán lehet majd szervezkedni. Egyik érintett sem sűrűn hagyta el a szülőhelyét, úgyhogy újdonság lesz majd bőven. De még ez is egy kissé később lesz, van még idő agyalni.
-
Hongkongi napjaink
Bár a céges eseményekkel járó utazások során általában aktívabb vagyok a szokásosnál, a jelenlegi helyszín ezt kevéssé hozza ki belőlem. Mint azt a blogon már sokszor kifejtettem, nem szeretem Hongkongot, így aztán nem is nagyon mozdultunk ki a szobából az eltelt napok során, némi tápanyag és innivaló beszerzésétől eltekintve.
Az esemény ma zajlik, férjem már ott van és feltehetően már a beszédét is elmondta, de mivel most csak kísérő vagyok, erről egyelőre semmi konkrét információm nincs. Meg kell várjam az érkezését, hogy megtudjam, mi történt és miképp teljesített. Most csak két és fél napja volt a beszédre felkészülni, így nem biztos, hogy annyira jól sikerül, mint legutóbb, de remélhetően az elvárható minimumot bőven megugorja. Ma én még aludtam, amikor elment, de a tegnap esti próbája már egész meggyőző volt. S bár ezúttal vagy dupla akkora közönsége lesz (300 helyett 500), mivel ez már nem az első eseménye, szerintem kevésbé is fog izgulni. Ekkora embermennyiségnél meg már teljesen mindegy a konkrét létszám, a színpadról így sem látni belőlük többet az első néhány asztalnál.
Ha a szokásokhoz hűen megy a program, akkor este jó eséllyel szórakozás jön a céges csapattal közösen, amin már én is ott leszek. Szóval bővebben majd holnap írok, ha már tudok mit.
-
Egy nyelvsuli, ahol egészen biztosan nem fogok tanítani
Mivel a meglévő summer camp-em mellé befért volna még néhány szabad óra, s mivel egészen közel, mintegy egy negyedórás sétányira lett volna a nyelvsuli, így ma tettem egy próbát. Az otthon is ismert Huawei nevű óriáscég székhelye Shenzhenben, egész pontosan itt, Bantian városrészben van, s ennek örömére fel is épültek két óriási és mutatós lakótelepet a dolgozóik számára. Ahol pedig emberek laknak, ott gyerekek is előfordulnak, s Kínában ez azzal is jár, hogy egész biztosan nyitnak nyelvsulit, ahová már aprólékkortól hordhatják őket a szüleik angolozni.
Az egyik ügynök már korábban ajánlotta ezt a helyet. Mivel akkor sem ütközött a napirendemmel, egy próba erejéig felkerestem. Akkor 3-4 éves gyerekeknek kellett volna reading class-t tartani. Mivel semmit nem beszéltek angolul, s mivel értelmetlennek is tartottam az egészet, akkor végül nem éltem a lehetőséggel. A korosztályukat tanítom máshol is, de értelmes dolgokra, s szépen is fejlődnek. Ezek a szerencsétlenek meg csak hallgattak egy mesét, amiből egy kukkot sem értettek. (Nyilván automatikusan is rögzül egy nyelv, ha állandó jelleggel ezt használják a gyerekkel, de erre heti 45 perc nem elég.)
Később szó volt róla, hogy indítanak majd osztályt 4-5 éveseknek is, akiket már tényleg kéne tanítani is valamire, de nem találtak elég jelentkezőt, így az függőben maradt.
Most cooking class-t kellett volna produkálni. Szintén 3 éveseknek. A koncepció abból áll, hogy a tanár megmutogatja nekik az alapanyagokat, elismételteti velük a neveket, megtapogathatják, megszaglászhatják őket, mi több, még ők is közreműködhetnek az elkészítésben (műanyag késekkel).
Ezt sem találtam különösebben értelmes ötletnek, de úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. Egész jól fizetnek, s 45 percet kibírok.
No, ma meg is jelentünk, s a hölgyemény elmagyarázta, hogy miből kellene állnia az órának egész pontosan. Felfogtam, valóban nem volt bonyolult. Majd mielőtt elkezdődött volna, még nekem is demonstrálnom kellett volna, hogy mégis hogyan adom elő. Magamhoz mérten a lehető legkedvesebb hangomat vettem elő, de így is látszott, hogy nem tetszik neki, így aztán feladtam, kértem, mondja, hogy mi a gondja. A hanghordozást kifogásolta, mindenáron a gügyögést erőltette, hogy úgy beszéljek a gyerekekhez, mintha fogyatékosok volnának, merthogy ellentétes esetben szerinte nem értenek meg. (Itt már egészen biztos voltam benne, hogy többet biztosan nem jövök ide vissza, de piszkálta is a csőrömet a helyzet, úgyhogy elkezdtem picit hepciáskodni.)
Mondtam, hogy én ilyen hangon nem tudok beszélni, de nem is szeretnék. Gyerekekről van szó, nem hülyékről. Világéletemben falra másztam az efféle hanghordozástól. Nem mellesleg vannak hároméves tanítványaim, s érdekes módon ők is megértenek. Mi több, szépen fejlődnek. Ezen nagyon csodálkozott, mindenképp kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig a kicsikkel így kell beszélni. Volt a telefonomon videó Amyről, aki három éves és épp azt fejtegeti, hogy szereti az almát, de most csirkét akar enni. Majd hogy nincs testvére és két nagymamája van. És hogy megy az állatkertbe zsiráfot nézni. Mindezt kérdésekre válaszolva. Nem gügyögősökre.Erre már nem nagyon tudott mit mondani. Végül még bepróbálkozott férjemnél, hogy esetleg ő nem tartaná meg az órát, de mint kiderült, ő is csak normálisan képes beszélni.
Még rákerestem neki egy kutatásra (szerencsére megjelent kínaiul is a hírek között), amely kifejtette, hogy jobb a gyerekeknek, ha rendesen beszélnek hozzájuk, kerülve a túlzott, fogyatékosokra jellemző hangsúlyozást. Könnyebben tanulnak meg beszélni is. Erre már végképp nem tudott mit mondani.Ja, annyi még kiderült, hogy ha el is indulna a nagyobbaknak való osztály, ott is ilyen hangon képzelik el a tanítást. Szóval tartok tőle, hogy erre sem leszek alkalmas személy. Nem tudnának annyit fizetni.
____________
Apróbb kiegészítés
Kisgyerekekkel önkéntelenül is kissé lágyabb hangon beszélek. Lehet, hogy nem kéne, de valamennyire ez a helyzet. Nem kezdek el gügyögni, de kevésbé szigorú, komoly a hangom, mint normálisan. És angoltanárként nyilván hangsúlyozom a szavakat és nem is ejtem őket gyorsan. Ez azt hiszem, rendjén való.
Amit itt vártak el, az egy borzalom volt. Próbáltam keresni youtube-on valami hasonlót, de szerencsére az összes, még a totyogókat tanító videókon is értelmesen beszéltek a tanerők. Hangminta nélkül nehéz elképzelni (jómagam reprodukálni sem tudnám, a hangképző szerveim erre nincsenek kiképezve), de csodálkozó óóó-zásokkal, minden hangot iszonyatosan elnyújtva, a legostobább, legtúlzóbb gügyögésre kell gondolni. -
Hongkongban melózunk egyet
22-én lesz egy esemény, férjem főszereplésével. Előreláthatóan 4-5 napot töltünk majd ott el, s mivel a szomszédban van, egyúttal az odajutás sem lesz hosszadalmas.
A dolog egyetlen szépséghibája, hogy eredetileg az ő munkája két eseményről szólt, így hacsak nem változtak időközben a dolgok, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy a következő hónapban kap innen utoljára fizut. Bízzunk benne, hogy nem, de azért ez a sanszos.
Akárhogy is, most már ilyen tapasztalata is van, s ha jön újabb lehetőség, abban már még ügyesebben tud teljesíteni majd.Szóval, hamarosan Hongkongba megyünk. Kambodzsának lényegesen jobban örültem volna, de nem kell telhetetlennek lenni.
-
Dameisha beach
Bár közvetlen lakókörnyezetünket elnézve ez nem szembeötlő, Shenzhen tengerparton fekszik, legalábbis egyes részei. Tőlünk mindkét irányban még cirka 15-20 km a part, s klasszikus fürdőző területeket csak a város keleti részén találni.
Errefelé, Yantian városrész után jópár partszakasz is elterül, változó színvonallal és megközelíthetőséggel. Kettő, Dameisha és Xiaomeisha még a kevéssé problémás esetek közé tartozik, tőlünk metró és busz kombinációja által másfél óra alatt megjárható – ebből a busz egy óra, igaz, ha gyér a forgalom, megy fél óra alatt is.
Az egyik épülő új, 8-as számú metró errefelé robog majd, de ennek elkészültéig még egy egész picit várni kell. Igaz, a strandolni vágyók és a Yantianben élők számára jó hír, hogy egy egészen friss módosítás alapján a metró első szakasza már egyenesen Dameishaig ér majd. Az eredeti terv szerint Yantianig adták volna át az első szakaszt, de a helyi előljárók rendesen beparáztak attól, hogy embereltaposó tömegjelenetek alakulhatnak majd ki, amikor a nagy kapacitású metróról egy jóval szűkebb keresztmetszetű tömegközlekedési eszközre száll át a nép a strandokra igyekezvén. A jelek szerint ez elmarad.Dameisha szabadstrand, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Ingyenes, viszont normál napokon cirka 40000, míg a fizetett ünnepeken akár százezer ember is ellepi a korántsem hatalmas partszakaszt. Igen, ez azt jelenti, hogy emberek vannak egymás hegyén-hátán, s gyakorlatilag moccanni is alig lehet. Ennek ismeretében talán érthető, hogy a metrót idáig nem részletekben adják majd át.
Tegnap szerencsére korántsem volt ennyi nép, de ez több dolognak is betudható. Hétköznap volt, s ami hangsúlyosabb, már egy hete szakad az eső, olykor csúnya viharokat is produkálva, s a tegnapi előrejelzés is csak annyiban volt biztató, hogy viharról nem, csak szórványos csapadékról szólt. Szerencsére ez kimerült abban, hogy kétszer cirka fél perc erejéig esett valami, s a napot az idő felében felhők takarták. (Férjem így is leégett, szóval jutott belőle így is elég. Én szerencsére csak barnultam.)
Így, hogy csak maximum ezren lehettünk, egészen kellemes volt a helyszín. Maga Dameisha környéke kifejezetten mutatós, s hegyek is akadnak szép számmal – már a Yantian felé vezető út elejétől kezdve dimbes-dombos a környék, később ez odáig fokozódik, hogy több alagút, köztük egyik-másik 2-3 km-es, kivájására is szükség volt.
No, de beszéljenek inkább a képek a lenti galériában. Dameisha – tömeg nélkül – nem egy rossz hely.
-
A félév véget ért
Tegnap megvolt az utolsó órám is a nyelvsuliban, most már jön a nyári szünet. Zárásként volt egy kis teszt is a félév során elsajátított tudásukat ellenőrizendő, ahol mindenki ügyesen szerepelt.
Szeptemberig ott már nem lesz semmi dolgunk, ellenben a nyár sem telik munka és események nélkül. Ha minden igaz, augusztus második felében költözünk majd, addig pedig summer camp lesz néhány hét erejéig. Hogy pontosan hol, az még nem teljesen világos. Eredetileg ez is a nyelvsuliban zajlott volna, de nem jött össze elég érdeklődő gyerek, így csak community class-ok lesznek az általános iskolás korúakkal, abból sem sok. Őket amúgy sem csípem, s jóformán alig fizetne valamit, mert napi egy órában menne két héten át, így ezt Iso csinálja még zárásként.
Nekem két hely is ígérkezik, az egyiket ma lesem meg, a másikat meg előreláthatóan a jövő héten. Az egyik egész közel van a lakóhelyünkhöz, a másik pedig a nyelvsulihoz. No, de ez majd elválik.
Augusztus elején vagy július végén egy hétre előreláthatóan Malajziába utazunk, KL-be, némi ügyintéznivaló céljából. Pontos dátumok még ismeretlenek, de majd igyekszem hasznosan tölteni az időt ott is. Bár KL nem a szívem csücske, igaz, csak egyszer jártam ott, cirka fél nap erejéig. Talán most jobban fog tetszeni.
Ugyancsak kinéz egy külföldi munka is erre az időre. Férjem azóta is az ő cége állományában van, s elvileg közeleg egy új esemény, de hogy mikor és hol az még bizonytalan. Az is előfordulhat, hogy majd csak a nyarat követően kerül rá sor.
Egyelőre ez néz ki nyárra, de valószínűleg itt helyben is nyaralgunk egy kicsit. Shenzhen a tenger mellett fekszik, így akad néhány strand is, igaz, feltehetően emberfeletti tömeggel. De majd megsasolunk néhányat.
A szokásokkal ellentétben így idén nem lesz a blogon nyári szünet sem, igyekszem majd bejegyzésekkel szórakoztatni az olvasókat. -
Kínaiakról szőrmentén
A kínaiak elég sok tekintetben elütnek a nyugati emberektől. Kultúrájuk, viselkedésük, az élet nagy kérdéseivel kapcsolatos felfogásuk éppúgy különböző, mint a fizikai megjelenésüké.
Az errefelé fellelhető, mongolid nagyrasszhoz tartozó lények külleme könnyen észlelhető módon eltér a miénkétől. A mandulavágású szem, a kissé sárgás bőr, a vastag szálú, koromfekete, egyenes haj azonnal szemet szúrnak. Vannak azonban olyan különbségek is, amikre nem feltétlenül gondolunk azonnal.
A nyugati ember testét többé-kevésbé borító, nemenként (s persze egyénenként) eltérő mértékben jelentkező szőrzet mennyisége nagyságrendekkel meghaladja azt, amit egy kínai teste képes növeszteni. Nagyon kevés férfit látni, akinek vállalható arcszőrzete van, s egészen sokan vannak köztük, akiknek egyáltalán nem kell borotválkozniuk. A férfiak végtagjain is visszafogott mennyiségű szőrzet nő, az Európában megszokott dússág nagyon ritkaságszámba megy, ezzel szemben egyáltalán nem kirívó, ha egy férfi lábai csaknem teljesen csupaszok. A többségnek azért nő néhány szál szőre, de igencsak visszafogott mennyiségben.
Ha a férfiaknál is ennyire kevéssé burjánzó a helyzet, magától adódik a gondolat, hogy a hölgyek még kevésbé érintettek. Ez jogos is, a kínai nőkön gyakorlatilag alig nő szőr. Többségüknél a lábakon egyáltalán nem fordul elő, s bár meztelen kínai nőket még nem láttam, másodkézből származó információk alapján lényegében csak a hónalj és a szeméremtájék érintett a szőrzet szempontjából.
Mivel ennyire visszafogottan érinti őket a helyzet, a szőrtelenítés problémája is mérsékelten áll fenn. Talán ennek köszönhető, hogy az ebből élő nemzetközi multik nem is nagyon próbálkoztak a piac meghódításával, s eképpen nem is próbálták meg a szőrzet kezelésének nyugati kultúráját elterjeszteni. (Mely kultúra egyértelműen belénk nevelt dolog, nem ösztönös. Lehet azon vitatkozni, hogy mennyire normális a szőrzet eltávolításának, karbantartásának gyakorlata, s hogy miért nem dívik a naturalizmus, s rohangálnak az európai nők szőrös lábakkal. Akárhogy is, engem már megfertőzött a szépségipar, s igencsak ápolatlannak érzem a természetes állapotokat.)
Ennek köszönhetően nemtől függetlenül a hónaljkutyák hódítanak, s a női lábakon magától növekedő néhány szál szőr is teljes pompájában és hosszában él és virul. Ugyancsak másodkézből származó infóim alapján intim tájékon is szinte csak azok tartják karban magukat, akiknek nyugati partnerük van.
S hogy lássátok, miről beszélek, zárásként itt egy galéria, elsősorban hónaljakról, női lábas képeket nem találtam, a metrón meg kissé feltűnő lenne kellően éles képeket készíteni.
-
Szeptembertől férjem is tanít
Ma sikerült letisztázni ezt is. Az új félévtől a K1 osztályokat ő viszi majd, mindenki legnagyobb megelégedésére.
A suli amúgy lassan véget ér, elsején lesz az utolsó órám, aztán majd lesz egy kisebb summer camp, s végül egy kevés nyár is marad még nekünk.
-
Már férjem is tanít – felügyelettel
Most már lassan egy hónapja annak, hogy férjem is elkísér, amikor K1-es óráim vannak a nyelvsuliban. Az első néhány alkalommal csak annyi volt a dolga, hogy figyeljen és szokja a gyerekeket meg ők is őt.
Automatikus módon nincs meg benne a kölykökkel való bánásmód mikéntje, korábban jellemzően kitért az útjukból, s még a rokon kisgyerekekkel sem nagyon tudott mit kezdeni. Szerencsére a jelek szerint ez fejleszthető tulajdonság, most már jól elvan velük, s mivel ő maga is elég idióta, ezzel korosztállyal nagyon jól megértik egymást.
Egyre több feladatot adtam át neki, beszél hozzájuk, énekel nekik, s gyakoroltat dolgokat. Most már csak az új anyagokat adom át én, a többi rá hárul. Az akcentusa egyáltalán nem rossz – ez önfényezőnek fog hangzani, de vállalom, hogy feltehetően azért, mert velem kezdett bele az angolba, s otthon egy darab angolórája sem volt. Azóta is javarészt angolul kommunikálunk egymással, s a gyakorlásnak is meglett az eredménye: most már simán eldumál hétköznapi dolgokról bárkivel, bármikor. A magasabb szintű nyelvtan megtanítását már nem erőltettem, a könyvet elhagytuk egy jó ideje. Még az igeidők mindegyikét sem tanítottam meg neki: a present perfectet még ismeri, de a többi perfect igeidőt már nem. Majd egyszer, valamikor ha fogékony lesz rá, elmagyarázom neki ezeket is, de mivel a hétköznapokban amúgy sem nagyon használná őket, úgyis elfelejtené.
Mivel a meglévő tudása bőségesen felülmúlja azt, amit az aprólékoknak a fejébe próbálnánk verni, s mivel szeptembertől egymagam lennék kénytelen vinni az összes órát, így adta magát bennem a gondolat, hogy a picik oktatására muszáj lesz befognom őt.Ha minden jól alakul majd, s egyelőre nagyon úgy néz ki, az új félévben rábízom majd a K1 és talán részben a K1-advanced osztályokat, rám meg maradnak a nagyobbak. Természetesen a háttérben ott leszek, s megbeszélem vele, hogy mikor mit csináljon, de az eredményeket látva szerintem minden okom megvan az optimizmusra. Jó, eleve nem agysebészet ezeket az órákat megtartani, de jól is kezeli a piciket, s ők is bírják őt.
