Az előzmények után már mindenre felkészülve vágtunk neki a hétfői egy szem duplaórámat követően a nagyvárosnak, hogy ezúttal talán végre sikerüljön némi pénzt küldeni kicsiny hazánk irányába.
Miután előzőleg elég meggyőzőnek tűntek a telefonban, azért titkon reméltem, hogy sikerrel járok, de az utalás kedvezményezettjét már felkészítettem arra is, hogy jó eséllyel nem, s ez a tegnapi nap az utolsó próbálkozás ideje, így ha ezúttal sem lesz szerencsém, bedobom a törölközőt.

Mintegy másfél órás utazást követően jutottunk el a China Everbright Bank Xinhua úti fiókjába, amely a Zhongshan Park metrómegállótól cirka 10 percre van gyalogosan.

Betérvén pozitívan indult a dolog, megértették, mit akarok, s előzékenyen nyúltak is a WU-s formanyomtatványért. Hurrá, ebből most már lesz valami! – gondoltam nagy naivan.
Miután a nyomtatvány kitöltésre került, én is elkerültem az egyik ügyintézői ablakhoz. Annyi adalék még tartozik a történethez, hogy a WU-n keresztül dollárt szándékoztam küldeni, de dollár híján ezt előbb szerettem volna megvásárolni.

Időnként kérdezgettek ezt-azt, kaptam papírokat kitöltés céljára (lakcím, telefonszám), s az ügyintéző is olykor pötyögött valamit a monitorjába mélyedve vagy épp másolatokat készíttetgetett az útlevelemről. Nagyjából egy fél óráig látszólag zökkenőmentesen zajlottak az események, aztán feltűnőbbé kezdett válni, hogy nem történik semmi.
A fiatalember egyre ritkábban pötyögött, hozzám nem szólt senki, viszont elkezdtek sűrűsödni az emberek körülötte.

Az alábbi képek gyönyörűen megjelenítik a helyzetet, amikor kavics kerül a fogaskerekek közé és beáll a tanácstalanság.

Úgy másfél órával a kezdést követően végül engem is beavattak. Kérdezték, hogy a fizetésemből van-e a pénz, amit megerősítettem. Majd előjöttek a farbával is, nekik bizony kell egy pecsétes papír a munkáltatómtól, ami igazolja a pénz eredetét. Hozzáteszem, csupán ezer yuanről volt szó, nem milliókkal állítottam oda.

Rutinosan, meglehetősen rezignáltan vettem tudomásul, vitatkozni véletlenül sem álltam le, inkább csak arra voltam kíváncsi, hogy a WU vagy a pénzváltás igényli-e ezt az igazolást, miután az utóbbit, ha muszáj, elintézem másutt.
Szerencsére csak a pénzváltás kapcsán merült fel ez a probléma, úgyhogy szépen elkértem a legközelebbi Bank of China címét (pár percnyire, ugyanabban az utcában) majd jeleztem, hogy a pénzzel együtt jövök vissza.

A BOC tényleg közel volt, s nagyon kedves, teljesen értelmes recepciós fogadott, aki tudta is, hogy mi a dolga. Egy gond volt csak, a küldeni szándékozott pénz kb. 156 USD lett volna, de náluk nem volt apró, csak százas. 200-at nem akartam venni, így inkább bepróbálkoztunk a szemközti Agricultural Bank of China fiókjában.

Ott megint remekül megfigyelhető volt a mafan okozta kétségbeesés, kapásból próbált lerázni a pénztáros, küldött egyből a BOC-hoz. Mivel apró kellett, így ez nem nagyon volt elfogadható opció, de állítólag náluk is csak százasok voltak. Jobb híján, meg mert keringeni sem akartam már tovább, visszamentünk a BOC-hoz és vettem 200 USD-t, kínai mércével nézve rendkívül professzionális gyorsaság mellett. A recepciós intézett azonnal mindent, mindössze az ablaknál kellett várni pár percet, de a hölgyike mentségére szóljon, hogy a kitűzőjéről virított a gyakornoki státusz, s csak egyszer kellett a tapasztalt kollegináját odahívnia.

A 200 USD-ral a zsebemben aztán visszaszambáztam az Everbright Bank-hez. Kíváncsian vártam, hogy a világ normálisabb felén rendkívül egyszerű WU-zás mennyi időbe telik majd.
Mielőtt ezt folytatom, hadd mesélek egy keveset arról, hogy Magyarországon miképpen zajlik a Western Union szolgáltatás. Az olvasók egy része már valószínűleg használt ilyet, de bizonyára lesz, akinek az újdonság erejével hat majd a leírásom.

Maradjunk csak a küldésnél, miután itt is ez történt. Ügyfél kap egy nyomtatványt, amit értelemszerűen kitölt. Az ügyintéző a személyi/útlevél alapján leellenőrzi az adatokat, megnyitja a WU-s programot, s bepötyögi az adatokat a nyomtatványról a programba (max. 1 perc), átveszi a pénzt, majd leokézza a küldést. A program generál egy számsort, ami alapján azonosítható a tranzakció, ezt ráírja a nyomtatványra, átadja az ügyfél példányát, majd mindenki megy a dolgára.  Az egész kb. 2 percet igényel. Ezzel szemben…

Az ügyintéző átvette a papírt meg a pénzt, majd elkezdett töltögetni valamit a gépén. Ezzel szenvedett vagy egy öt percet, utána visszabetűzte az érzékenyebb adatokat (az elírás nem szerencsés, ebbe nagyon nem köthetek bele), majd pötyögött tovább. Egyszer a kinti kijelzőn is megjelentek az adatok, amit leokéztam. 10 perc után hátraküldött a VIP ablakhoz.

A VIP ablaknál egy hölgyemény foglalt helyet, aki elkezdte újra pötyögni a dolgokat, majd előszedett egy új nyomtatványt, amire átmásolta az eredeti formanyomtatványról az adatok zömét. Ő is visszabetűzte a neveket, majd még pötyögött.

Telefonálgatott is, konzultált valamit, meg egyszer pár percre el is tűnt. Egy alkalommal elküldte az útlevelemet fénymásoltatni is, a tartózkodási engedélyes oldalt is kérve.
Végül, a bankfiókba való visszatéréstől számított mintegy háromnegyed órát követően adott egy papírt, visszaadta az útlevelem, s indulhattam a dolgomra. A pénz elment!

Hát, ennyi egy Western Union átutalás története errefelé. Ha erre jártok, ne hagyjátok ki, érdekes élmény.