1989-ben ezen a napon folytotta vérbe a kínai Népi Felszabadító Hadsereg a pekingi Tiananmen-téren akkor már hetek óta zajló diáktüntetést. A kínai rendszer stabilitását próbára tevő eseményeknek ez már a csúcspontja volt, az előzményekhez korábbra kell visszanyúlni.

Amit ma Kínaként ismerünk, már ha ismerjük, az egy, a mindennapok szintjén teljesen békés, s szabad ország. A békére az ujgurok mostanában sűrűsödő terrorcselekményei kissé rácáfolnak, de a ezen szerencsétlen történések ellenére Kína ma is rendkívül biztonságos.

A szabadság korlátozásának sem sok jelét tapasztalni a hétköznapokban. Külföldiként észlelhető bizonyos weboldalak tiltása (pl. Facebook, Youtube), de miután ezeknek vannak helyi megfelelői, s ideát soha nem is voltak jelentősek, így egy helyi lakos ebből sem sokat vesz észre. Kétségtelenül vannak kockázatos viselkedési formák: nyíltan lázítani a kormányzat ellen nem tanácsos, s a Falungong-szekta, vagy az underground keresztény egyházak hívének lenni sem annyira jó ötlet. Összességében nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a lakosság – Kínában egyébként is hajlamosak pragmatikusan viselkedni az emberek – egészen elhanyagolható részét érinti bármiféle, általa észlelhető korlátozás.

Nem volt ez mindig így. Az 1949-ben hatalomra kerülő kommunisták nagyjából a hetvenes évek végéig a világszerte megszokott agymenésüket folytatták, Kínában erre gyakran rátettek nem is egy lapáttal. Az őrült ötletek (pl. fejlett világ utolérése pár év alatt) következtében esetenként 20-30 millióan haltak éhen, miközben folyamatosan zajlott valamilyen kampány, aminek a társadalom éppen sorra kerülő csoportjai itták meg a levét.

Akadtak persze józanabb hangok is, s a fejlődés így nagyjából ciklikus módon zajlott. Ha a keményvonalas frakció, többnyire Maóval az élen, irányított, annak általában gazdasági visszaesés és még nagyobb szívás lett a vége, amit aztán a pragmatikus vonalhoz tartozó káderek igyekeztek helyrehozni, pár évre kezükbe ragadva a gyeplőt.
Olykor párhuzamosan történt mindez, s nem voltak egyértelmű törésvonalak, ahogy az egyes vezetők sem feltétlenül voltak valamelyik oldal feltétlen hívei.

A „nagy ugrás” hatalmas kudarca (amikor hirtelen kívánták az egekbe emelni Kína gazdaságát, mindössze két terület, az acél- és gabonatermelés rekordütemű megnövelésével) után Mao pozíciója mindenesetre lassan inogni kezdett, s hogy elkerülje az elmozdítást, 1967-ben elindította a „kulturális forradalom” nevű tízéves agymenését, káoszba taszítva az országot.

Miután 1976-ban meghalt, majd a „kulturális forradalom” is véget ért, az újra előtérbe kerülő Deng Xiaopingnek minden erővel a gazdaság helyreállítására kellett fókuszálnia. Itt kezdődött el az azóta is tartó kínai sikersztori, aminek köszönhetően mára Kína a bolygó második legnagyobb gazdaságává vált.

A beindított reformok hatalmas változásokat hoztak az addig nyomorgó, esetenként éhező ország népe számára. Teljesen új terepen jártak, a kormányzat csak kísérletezett, többnyire eredményesen, de ezt akkor még nem lehetett tudni.

A gazdaságban elért sikerek mellett megjelentek a szociális feszültségek is. A kollektivizálás megszüntetése, az állami vállalatok átalakítása nem mindenkit érintett előnyösen. A korábbi relatív egyenlősdi után a kapitalizmus részleges megjelenése új helyzetet teremtett. Elszaladtak az árak is, a nyolcvanas évek végére évi 30%-osra hízott az infláció, ahogy kezdetét vette a piaci árak bevezetése. A nepotizmus, a korrupció is látványos méreteket öltött.

1986-ban tüntetések zajlottak több egyetemvárosban, miután egy Princetonból hazatért asztrofizikus, bizonyos Fang Lizhi több városban előadásokat tartott a diákságnak a szabadságjogokról és a demokráciáról. Jól jellemzi az akkori állapotokat, hogy ilyen előadások megrendezésre kerülhettek.
A Kínát a 80-as évek elejétől vezető tandem Hu Yaobang és Zhao Ziyang (természetesen Deng jóvoltából voltak a pozíciójukban, s a háttérben még mindig az öreg rángatta a szálakat) reformerek voltak, s különösen az első, Hu kezdeményezett társadalmi reformokat is a gazdaságiak mellé.

Az 1986-os eseményeket a keményvonalasok természetesen a nyakába varrták (nem teljesen alaptalanul), s ’87-ben el is mozdították a pozíciójából. 

A szabadabbá váló légkörben, különösen a korábbi évtizedek elborult politikája után, az emberek is változtak, s nem lehetett tudni, hová fajulnak a dolgok. 1989-re nyilvánvalóvá vált, hogy a vezetés a politikai reformokból nem kér, ahogy az is, hogy ezzel nem mindenki ért egyet.

Hu 1989-ben elhunyt, s halálának apropóján diákok kezdték ellepni a Tiananmen-teret és környékét, kezdetben gyászukat kifejezendő. Az egyre gyarapodó tüntetők idővel szólásszabadságot, többpártrendszert követeltek, sokan éhségsztrájkot is folytattak.

A párt kezdetben kivárásra játszott, de miután a tüntetések nem akartak abbamaradni, a keményvonalasok a katonai erővel történő rendrakásra tették a voksukat.
Zhao Ziyang a vezetésen belül magára maradt, de igyekezett menteni a menthetőt. Hiába folytatott azonban párbeszédet a diákokkal, hiába kérte őket a távozásra és az éhségsztrájkkal való felhagyásra, szavai hasztalanok maradtak.
Gorbacsov is megjelent, na nem a diákok miatt. A bő 30 éve befagyott kínai-szovjet kapcsolatok normalizálására tett kísérleteket, de az adott helyzet ellehetetlenített minden érdemi közeledést, s rendkívül kellemetlen helyzetbe hozta a kínai vezetést.

A tüntetés nem öltött országos méreteket – bár Peking mellett még néhány nagyobb városban is előfordultak kisebb megmozdulások – s elfojtásának kivitelezése nem jelentett hatalmas kihívást, a probléma az egyre nagyobb nemzetközi figyelem formájában jelentkezett, ami nagyon kínossá tette a közbelépést.

Május 20-án végül katonai erő bevetése mellett döntöttek, de a csapatok nem jutottak be Pekingbe a helyiek ellenállásának köszönhetően. Ekkor még nem használhattak fegyvert.
Miután a kívül rekedt katonák és a helyi lakosság között némi rokonszenv és szimpátia is elkezdett kialakulni (a tüntetők élelmet és vizet vittek a bakáknak), a vezetés komoly elhatározásra szánta el magát.

Visszarendelte az egységeket, majd az ország legmegbízhatóbb csapatait verbuválva (még ejtőernyős hadosztályokat is bevetettek) június 4-én, statárium bevezetése mellett könyörtelenül, immár erőszak alkalmazása mellett nekilátott a rendrakásnak.
Másnapra végeztek is a feladattal, feltehetően néhány ezer élet árán. Az erre vonatkozó adatok becslések, a hivatalos statisztika mintegy 300 áldozatot ismer el.

Tiananmen komoly változásokat hozott. Egyrészt egy életre a vezetés agyába véste, hogy kiemelt figyelmet fordítson a lakosság jólétére. A folyamatos növekedés fenntartása azóta is kiemelt prioritás.
Ugyancsak fokozott éberségre intette a kormányzatot a további reformok terén. A gazdaság időközben teljesen átalakult, piaci szabályozás alapján működik, a vállalkozások szárnyalnak, az állami szektor pedig szinte teljesen leépült. A politikai reformok terén viszont felhagytak a kísérletezgetésekkel, s azóta is jegelve van a téma (leszámítva pár helyi választást).
A 25 évvel ezelőtti események komolyan visszavetették az ország fejlődését, felfüggesztették a nemzetközi hiteleket, s a beruházások, turizmus terén is komoly visszaesés következett be.
A már régóta háttérbe vonult, közel 90 éves Deng újbóli színre lépése, s Dél-Kínában, hatalmas hírverés közepette tett bizalomerősítő körutazása kellett ahhoz, hogy az ország visszakerüljön a régi pályára.

A szerencsétlen tüntetéssorozatot hivatalosan ellenforradalmi megmozdulásként tartják számon, de leginkább igyekeznek kerülni a témát. A diákok ideológiai nevelésére nagyobb hangsúlyt fektetnek, s kötelezővé vált az egyetemek első évfolyamán a katonai kiképzés is.
A mai fiatalok általában semmit nem tudnak Tiananmenről, s az idősebbek sem beszélnek róla. Amíg az ország szekere jól megy, nem is fogják pedzegetni a kérdést.