Kínában, s a Távol-Kelet még pár másik országában valami oknál fogva a népek sajátos megközelítést választottak a kulturált táplálkozás lebonyolítására. Míg a nyugati kultúrkörben a kés-villa-kanál kombó, Indiában és az arab világban meg a jobb kéz terjedt el, addig ideát az evőpálcika vagy kínai nevén kuaizi. 

Aki gyakorlottan használja, tisztában van vele, hogy semmiféle hátrányt nem jelent, a táp bedöntése egyáltalán nem lassabb, sőt, ha őszinte akarok lenni, a késsel-villával való kifinomult étkezésnél csak gyorsabb lehet. 

Én kimondottan szeretem az evőpálcikákat. Ebbe belejátszhat, hogy odahaza szépen enni viszont kimondottan utálok. Ezt talán a nem igazán úri neveltetésem következménye, de önszántamból kést fogni a villa mellé egészen biztosan nem fordulna meg a fejemben. Persze ettől még tudom használni, ha muszáj, csak nem esik jól.

Az evőpálcika ezzel szemben praktikus. Elsőre talán nehéz vele bánni, de valóban nem ördöngősség. Az alsó pálcika a gyűrűsujjon nyugszik, míg a felső a mutató- és középső ujj között, mialatt a hüvelyk tartja mindkettőt. Leírva lényegesen bonyolultabb elképzelni, mint amilyen, úgyhogy itt egy ábra.

Először kb. 12 évesen volt a kezemben, amikor megnyílt nálunk a kínai étterem, s összehaverkodtam az ottaniakkal. Olyannyira megszoktam, hogy otthon is gyakran használtam. Ideát meg magától értetődő, hogy mindenhez ezt használom.

A kezdő evőpálcikázók hibáját sokáig én is gyakoroltam. Normál körülmények közt az ember hajlamos a gyűrűsujjával ráfeszíteni az alsó pálcára, abból az okból kifolyólag, hogy másképp nem tudja használat közben tartani. Ez egyrészt roppant fárasztó, másrészt még kissé fájdalmas is huzamosabb idő után. A helyzet az, hogy igazából erre semmi szükség, teljesen lazán kell tartani. Hogy így miért nem esik már ki a kezemből, azt nem tudom, de alighanem gyakorlattal előbb-utóbb ráállnak az ember ujjai.

Annak idején egyszer földimogyoró is volt a kajában. Ekkor már pár hónapja ott sertepertéltem a kis kínaijaim között, gyakorlatilag napi szinten velük ettem. Az aznapi kaját is rutinszerűen fogyasztottam, fel-felkapva a mogyórószemeket is. Az ottani főnök - amúgy általában kissé mogorva teremtés - nézett, majd szólt, hogy megtanultam bánni a pálcáimmal. A hagyomány szerint ugyanis állítólag onnantól mondható ez el, ha a földimogyorót is gond nélkül eszi vele az ember.