-
Öt év Kínában I. – általános áttekintés
A Szecsuánblog mostani hete a Kínában eltöltött évek összefoglalójáról szól. Előreláthatóan négy részes sorozatról lesz szó, pénteki zárással. A folytatásért tessék visszanézni!
Kezdjük az elején!
A Szecsuánblog 2012. június 13-án indult el, miután világossá vált, hogy Kínában fogom folytatni egy időre az életem, mint angoltanár. Mindjárt az elején sikerült megbonyolítani a helyzetet: Veve (Vera) vagyok, a blogos nickem pedig a kínai keresztnevemet tükrözi: Liping. De ezen lendüljünk túl.
2012 óta kerek öt év telt el, de így is kicsit becsapós a sorozat címe, hiszen egy évet odahaza töltöttem félúton. Viszont már egész picit meghaladtuk a négy évet is, s egy tanév erejéig voltam még korábban is Kínában, így egyezzünk ki az öt évben. Így jobban tetszik.
Az első évben Szecsuán, egész pontosan a belőle kihasított Chongqing egy apró településén, Fengjieben éltem és tanítottam. Nagyon érdekes év és érdekes hely volt. Egyedüli külföldi voltam az egész járás területén, s Fengjie természeti szépsége elbűvölt, azóta is szívesen gondolok rá. Két fontos kínai barátomat is itt ismertem meg, két diákot, Mengsit és Mingchunt, velük azóta is tartjuk a kapcsolatot és bármikor tudok rájuk számítani.
A fengjiei életnek megvoltak a kihívásai. A világ végén volt, ezért alig lehetett bármit (bármi nyugati jellegű dolgot) kapni, a lakhatás színvonala igencsak elmaradt az elvárható minimális szinttől is, s olyan lehetetlen osztálylétszámokkal dolgoztam, hogy az teljes mértékben megfúrt minden érdemi tevékenységet az óráimon (83 fős osztályom is volt).Fengjie és környéke
Mindenért kárpótoltak azonban Fengjie varázslatos hegyei, s az ott lakók viselkedése. Helyzetem egészen kivételes volt, kvázi celebritásnak számítottam abban a közegben, s mindenki kedves és segítőkész módon viselkedett. (És bámult – ez annyira nem volt jó, de jobb híján megszoktam.) És Fengjieben követtem el életem legnagyobb énekesi tündöklését is, amikor az iskolai fesztiválon nyolcezer ember előtt léptem fel. (Tettem ezt igencsak gyengusz hangocskám ellenére, de még így is őrjöngtek.)
Fengjie után a következő évben már előrébb léptem szakmailag. A középsulisok után végre fősulisokat kezdtem el tanítani némileg keletebbre, Hubei tartományban, Xianningben, Wuhan közelében. Xianning sem nagyváros, de lényegesen nagyobb, így itt a lehetőségek sokat javultak. S noha ennek ellenére is egy jelentéktelen, ismeretlen porfészek kínai szinten, nem sokkal érkezésem után már odalátogató magyar politikusok mellé osztottak be parolázni. Szerencsére a kezdeti pörgés hamar alábbhagyott, s egy nagyon nyugodt évet töltöttem el ott. A munka rendkívül egyszerű volt és alig volt órám.
Maga Xianning nem különösebben ragadott magával, különös tekintettel arra, hogy nincs ott semmi. Domborzatilag lapos, megjelenésre totál átlagos és leginkább jellegtelen. Egynek jó volt azért.
Egy év Magyarország jött, majd immár férjestül indultam meg Xianning közelébe, a tartomány székhelyére, Wuhanba.
Wuhan egy nyolcmilliós nagyváros, vagyis egy egész más jellegű környezetbe cseppentünk, mint eddig. Nem volt teljesen ismeretlen, mert Xianningből olykor bejártam ide kurrens árukért (szalámi, kenyér, hasonlók), meg eleve minden nagyobb hivatal itt székelt, a reptér is itt volt, így minden hasonló miatt ide kellett jönni korábban is.Wuhani kampusz
Wuhanban is főiskolán dolgoztam, s a kampuszunk szép helyen, külvárosban feküdt, s szuper lakást kaptunk. Fűtéssel! Ami nagy szó, mert Kína északi részétől eltekintve sehol nem fűtenek, így Kína középső részén télen kabátban fagyoskodnak a lakásban az emberek az átlag tíz fokban.
Egészen ideális munkahelyem volt itt, nagyon elégedett voltam vele, különösen amikor a második félévben mindössze heti négy órát kellett tanítanom. Éreztem, ez az a hely, ahol még maradni szeretnék, mert tényleg jó volt. Ennek sajnos keresztbe tett az állam, ugyanis egyre szigorúbban kezdték el kezelni a külföldiek alkalmazását. Nem angol nyelvű ország állampolgáraként már nem kaphattam meg a szükséges engedélyt, s így innen mennünk kellett.Mint minden ilyen szabályozásnak, ennek is volt egy kis kifutása Kínában. Kezdetben csak itt-ott vezették be, majd nagyjából az egész keleti parton, végül most már egész Kínában ez a helyzet. Akkor azonban még volt megoldás a nyugati, közép-ázsiai Xinjiang tartomány tekintetében.
Mindig is vonzott ez a környék, hiszen gyökeresen elüt mindentől, ami Kína magterületein fellelhető. Nemzetiségi terület, a lakosság nagyobbik fele nem kínai, javarészt ujgur. Bár ezen muszlim nép tagjai közül kerülnek ki azok a kevesek is, akik Xinjiangban relatíve sűrűbben (cirka 1-2 évente), míg nagyon hébe-hóba Kína más részein is terrorcselekményeket követnek el, ezen elenyésző mennyiségű szélsőségestől eltekintve barátságos, teljesen normális emberekről van szó.
Ala’erben, egy kínaiak által csinált, egészen friss városban kaptam munkát a helyi egyetemen, ahol a lehetőségekhez képest tényleg mindent igyekeztek megadni a külföldi munkaerőknek (merthogy volt még másik két tanár is). Még a wuhani tanévem alatt jártunk ott két hetet ügyintézni, ahol azonban már elkezdtek előjönni a problémák.
A helyi kínai, külföldiek rekrutálásával foglalkozó alkalmazottak általában kivétel nélkül inkompetensek, s ott sikerült kifogni a legrosszabbat, akivel az évek során találkoztam. A jó szándék nem hiányzott Apple-ből (ez volt a hölgy angol beceneve), de az értelem és a logika nem volt az erőssége. A lényeg, hogy férjem papírjait nem sikerült elintézniük, a saját hibájukból kifolyólag. Az enyémet nagy nehezen igen, így végül abban maradtunk, hogy az övét majd saját forrásból intézem én.Azonban lett egy céges munkám is, egészen jó fizetésért, s gyakorlatilag érdemi munka végzése nélkül. A kínai vagyonosok a világ többi részén fellelhető hasonló népekhez hasonlóan igyekeznek a pénzüket biztonságba helyezni. Lehetőség szerint külföldre juttatni. Amíg ez az igény fennáll, mindig lesznek olyan cégek, amik azzal foglalkoznak, hogy számukra kecsegtető befektetésekkel álljanak elő. A hitelesség érdekében arc is kell ehhez, így külföldieket is alkalmaznak, akik a cég nyugati menedzsmentjét hivatottak képviselni. Hülyeség vagy nem, ettől nő az ázsió, s szívesebben kezdenek el perkálni. Én is egy efféle cégnél lettem „vezető”, ami abból állt, hogy néhány havonta különböző rendezvényeken meg kellett jelenni, s ott beszédet mondani illetve eltölteni egy estét némi kajálással egybekötve. Az érdemi munka értelemszerűen nem rám meg hasonszőrűekre várt, mi csak kirakatnak kellünk.
Xinjiang és Ala’er
A lényeg, hogy ezt a munkát nem adtam fel, mivel igencsak jól fizet, s akkor is, ha az adott hónapban nincs semmiféle jelenés. Ha mégis van, az úgy max. egy hét távollétet követel valami kellemes éghajlattal megáldott országban. Mivel ez nem sok, bíztam benne, hogy összeegyeztethető lesz a xinjiangi szerepvállalásommal.
A puding próbája az evés lett, s miután tavaly szeptemberben visszatértünk, hamarosan sor is került erre. A lényeg röviden annyi, hogy a suli nem tolerálta volna a távollétemet, s így végül otthagytuk őket. Minősíthetetlenül viselkedtek, s eleve rengeteg kárt okoztak a töketlenkedéseikkel, így nem sajnáltam egy percig sem hogy megyünk, ahogy azt sem, hogy a nyárra járó fizumat sem adtam vissza.Ezután, immár magunkra maradva Shenzhenben telepedtünk le, a hongkongi határ közelében. Egyike lettem az illegálisan foglalkoztatott külföldieknek, mivel munkavállalási engedélyt már elég bajosan kaphattam volna a szigorodó környezetben. Ez nem annyira kirívó, ezen a környéken majdnem mindenki így élt, s munka, nyelviskolákban akadt dögivel a továbbra is megbízható céges mellé.
Az egyénileg beszerzendő turista vagy üzleti vízumok viszont egyre drágultak és nehezebb is lett hozzájuk jutni. Mivel a helyzet egyre romlott ezen a téren, s mert rábukkantam Vietnámra, ahol ezzel szemben kifejezetten csábítóak a körülmények, végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk.Itt tartunk most, szombaton már meg is kezdjük az ottani új életünket.
-
Kacsatojás végre!
Régi, kitartó olvasóim talán még emlékeznek az első, fengjiei évadra. A világvégi, elzárt kisváros egészen unikális volt a maga nemében, nagyon élveztem az ottlétet. Az ottani munkát már lényegesen kevésbé, de ez másik kérdés.
Fengjie volt az egyetlen eddigi kínai lakóhelyem, ahol a boltokban teljesen természetes módon mindenütt lehetett kacsatojást kapni. Mármint a friss verziót, a sózott, főtt, még héjas kacsatojást mindenütt árulják. Ez utóbbiból bajosan lehet rántottát készíteni, s az ízlésem egy kicsit a sósságot is sokallja benne, így aztán elvétve fordult elő, hogy vásároltam belőle.
Fengjieben tehát magától értetődő volt, hogy kacsatojást is kapni. Fajlagos árban egyébként hozzávetőlegesen megegyezett a tyúktojással. Kínában a kacsa teljesen általános, gyakori lábasjószág, így aztán a tojást sem probléma beszerezni. Hogy az arányokat szemléltessük: több mint négymilliárd csirke mellett majdnem egymilliárd kacsa is él az országban – ezekkel a számokkal magasan listavezetőek.
A friss kacsatojás ennek ellenére a jelek szerint Kínában sem mindenhol hozzáférhető. Hogy ebben mennyire játszhat szerepet, hogy a szalmonella-fertőzés kockázata magasabb, mint a tyúktojás esetében (ezért nem kerülhet pl. otthon étkezési céllal forgalomba), azt nem tudom. Tegnap ellenben a helyi nagyobb bevásárlóközpontban azt vettem észre, hogy rengeteg kacsatojást kapni. A mai, rendesen átsütött rántotta így mi másból is készülhetett volna el. Még mindig nagyon szeretem.
-
Technológia és juttatások
A kínai sulik rendszerint rendezik a waiguoren elhelyezését. Többnyire biztosítanak szolgálati lakást vagy esetenként, amennyiben ez nem megoldható, adnak egy erre a célra szolgáló összeget, cirka 1000-1500 yuant, amiből a külföldi maga bérelhet egy kuckót. Az összegek természetesen nagyban függnek attól, hogy hol van a munkahely: Shanghaiban egész mások a lakásbérleti árak, mint egy kisebb tartományszékhelyen, esetleg még ennél is apróbb településen. Néha még az is játszik, hogy a munkavállaló választhat, hogy kéri-e a lakást vagy inkább a pénzt és önmaga bérel.
Itt nálunk és az eddigi másik két munkahelyemen nem állt fenn a bérlési opció, de ez különösebben nem is ejtett kétségbe.A biztosított lakás rezsije szintén szerződésfüggő. Előfordulhat, hogy az intézmény viseli a teljes áram- és vízfogyasztást, de gyakoribb, hogy szabnak valamiféle limitet, s kizárólag annak erejéig viselik a terheket. Fengjieben ők álltak mindent, Xianningben az áram költsége volt limitálva 300 yuanben havonta, míg itt áramra havi 500, vízre havi 100 yuan juttatásunk van.
Xianningben ez úgy nézett ki, hogy havonta küldték a számlát, ami, ha túllépte a 300 yuant, akkor a fennmaradó részt ki kellett fizetni. Regéltem párszor a chabuduo kivitelezésekről, a nyílászárók katasztrofális állapotáról és a fűtés hiányáról, így aztán két téli hónapban is sikerült cirka 500 yuannyi fogyasztást generálnom. Sajnálatosan az sem hatotta meg őket, hogy összességében a 10 hónapra belefértem volna a 3000 yuanes keretbe – mindig csak az adott hónap volt mérvadó, kevesebb fogyasztás esetén nem lehetett átvinni a fennmaradó részt.
Itt most elég szépen állunk. Előre fizetős rendszerben működik minden közmű, ha elfogy a megvásárolt mennyiség, kikapcsol az áram vagy elfogy a víz. Előre feltöltöttek 2500 yuannyi áramot és 500 yuannyi vizet, vagyis a féléves hozzájárulást – még egy ilyen majd jön februárban. Van kis csipogós kártya, amit a mérőkhöz érintve leolvasható a még hátralévő mennyiség.
Kínában az áram és a víz is olcsó, így aztán ez az összeg most mintegy 4300 kW áramot és majdnem 400 m3 vizet jelent, utóbbiból jó, ha az egyharmadát el tudjuk dorbézolni. Az eddigi fogyasztás alapján az áram is max. havi 250 kW-tal játszik, annak ellenére, hogy a vízmelegítő folyamatosan üzemel és egyelőre áramot használunk a főzéshez is. Tény, hogy légkondizni nem nagyon kellett még, mert akkora kánikula már nem volt, ráadásul itt a 25.-en állandóan fúj a szél, s ha mindkét oldalon nyitva vannak az ablakok, akkor folyamatosan jár a levegő.
A tél persze még lehet durvább, egyelőre tapasztalat híján fogalmam sincs, mennyit érnek majd ezek a radiátorok, s azt sem tudom, hogy milyen hosszú ideig fűtenek. Az ablakok mindenesetre jól zárnak és dupla üveg van bennük, úgyhogy szerintem jobb esélyekkel megyünk neki a hidegnek. Akárhogy is, ha be is kell izzítanunk a légkondikat is fűtés céljából, akkor is egészen kevéssé valószínű, hogy elfogyasztanánk a kifejezetten nagyvonalú keretet.
A hozzájárulás mértékét amúgy állítólag a korábbi rekorder, amúgy egyedülálló külföldi fogyasztása alapján kalkulálták ki. Őszintén megmondom, hogy elképzelésem sincs arról, mit művelt, hogy ezt össze tudta hozni…A csipogtatás nem ér véget a mérőórák leolvasásával. Csipogós a gázóra is, amihez a kártyát majd holnap kapom meg, ezt a suli fizeti. A gáztűzhely az egyedüli fogyasztó.
Ugyancsak csipogós rendszerben működnek az iskolai menzák: ehhez még egy kártya kell, amit kedden adnak oda. A kampusz területén bőségesen fellelhető, erre a célra szolgáló kis automatákon a bankszámláról közvetlenül feltölthető, majd vásárláskor pittyegtetendő.
A legjobb csipogós marad a végére. Legalábbis ez a kedvencem. A kampusznak van jópár kapuja, ahol többnyire gépjárműforgalom is zajlik, s őrök felügyelik a rendet. Azonban közvetlenül a házunk mellett is el lehet hagyni az egyetemet egy pici kapun, ahol kis kulcstartós pittyegővel lehet kijutni. Ilyenjük csak a lakóparkos embereknek van. Okos csipogó, mivel egyúttal a késői órákban már zárt lépcsőházba is beenged, értelemszerűen csak a sajátunkba.
Kényelem mindenek felett!
-
Fengjie vs. Xianning – második nekifutásra
Nem sokkal a második, Kínában tanárként eltöltött évem megkezdése után már írtam egy rövid összegzést a két, jelentősen eltérő helyszínnel kapcsolatos összehasonlító benyomásaimról. Az akkori ígéretemhez híven, immár több tapasztalattal felvértezve, ismételten megpróbálkozom vele.
Igazságot tenni nem feltétlenül lehet, mivel a két tanév két, gyökeresen eltérő élethelyzetben talált meg. Ahogy lecsapódott bennem a két település, az mindenképp szubjektív, de azért igyekszem a lehető legnagyobb mértékben az objektivitásra törekedni.
Az ítéletet kihirdetésével nem húznám az időt, s biztos vagyok benne, hogy a törzsolvasókat nem is lepem meg a választásommal. Fengjie magasan nyert. Lássuk inkább a részleteket.
Fengjie (fenn), Xianning (lenn)
Fengjiei ottlétem során elbűvölt a járás természeti környezete. Nem volt nehéz, hiszen Kína egyik leggyönyörűbb, hegyes-völgyes-szurdokos tája. Ez a legelementálisabb indok, de annyira átütő, hogy emellett nagyon kevés más hely rúghatott volna labdába az országban.
Az már ízlés dolga – bár nekem ez is a pozitívumok sorába írandó -, hogy Fengjie valóban velejéig, vegytisztán Kína. Bár az urbanizáció kormányzatilag is szorgalmazott növekedése a mai napig intenzíven zajlik, egyelőre még mindig az ehhez hasonló kisvárosokban vagy még apróbb településeken él a kínaiak zöme. Shenzhen és Shanghai is érdekes, sőt, sok szempontból elképesztő, de a szegény, vidéki országrészek sokkal közelebb állnak a szívemhez. Xianning sem óriás, de Fengjiehez képest mindenképp nagyváros, s ezzel sokat el is veszt a varázsából.Fengjie elzárt fekvése miatt a személyem körüli felhajtás is különböző volt. Xianningben sem számít gyakorinak a waiguoren, de valamivel kisebb megütközéssel járt. A különlegességet akkoriban nem feltétlenül éltem meg jól minden értelemben, de annyiban iszonyat élveztem, hogy esélyem sem volt más külföldiekkel szocializálódni.
Xianningben ez már másképp alakult, s bár nem panaszkodhatom Javier vagy Richard társaságára sem, azért elsősorban kínai relációkra vágytam, ha már Kínában voltam.Ugyancsak erősen ízlés kérdése a táplálkozás. Jómagam nagyon díjazom a fűszeres étkeket, így a szecsuani konyhát sokkal jobban szerettem, mint a hubeiit. Fengjie ráadásul el is ütött Szecsuan magterületeitől, hiszen a domborzati viszonyok miatt rizs nem nagyon terem, s emiatt hagyományosan divatos a krumpli felhasználása – mindazzal együtt, hogy a mai, árucserével és kereskedelemmel gazdagított viszonyok közt már a rizs beszerzése sem akadály.
Sokkal jobban a szívemhez nőtt a fengjiei helyi dialektus is. Egészen felüdítő élmény volt 10 hónap után ismét ezt használni. Wuhanban az alvóbuszra felszállva azonnal megcsapott valami nosztalgia, amint meghallottam, hogy végre megint „normálisan” beszélnek a népek. Hubeiben a helyi nyelvjárás nem szép, nagyon nem is forszíroztam, hogy ismerkedjek vele.
Hogy ne legyen teljesen egyoldalú a kép, azért meg kell jegyezni, hogy egy aspektust tekintve Xianning mindenképp megverte Fengjiet. Ez ugyan nem írható a városok számlájára, de kétségtelen, hogy a xianningi munkámat sokkal jobban élveztem. Túl azon, hogy értelme is sokkal több volt, könnyebben is zajlott a duplaóráknak és az alacsonyabb óraszámnak köszönhetően. A diákokkal is jobban működött a tanítás – más egy értelmes méretű osztályban, angolul legalább minimálisan értő kölyköknek magyarázni, mint a csivitelő, nagyon nehezen fegyelmezhető, olykor nyolcvan fős, az angolt akkor tanulni kezdő piciknek.
Fengjie-Xianning: 1:0.
-
Fengjieben sem állt meg az élet
Nagyjából egy év telt el, mire idén újra eljutottam a tavalyi kínai élőhelyemre, Fengjiebe. A törzsolvasók már nagyon jól ismerhetik a járást, hiszen egy évig többnyire másról sem írtam, csak az ottani benyomásaimról.
Azzal sem mondok újat, hogy Fengjie nem kimondottan nagyvilági vagy épp fejlett szeglete Kínának, ezzel együtt is el kell ismernem, a kimaradt egy év alatt sok dolog változott. Mint az Kínában elég jellegzetes, az építkezések Fengjiet sem kerülték el, azonban más helyekkel ellentétben a hegyi városkában ez kicsit sajátságosan alakul.
Írtam már akkoriban is, hogy a gátépítés miatt Fengjie is költözni kényszerült: ma az eredeti – mostanra víz alatti – helyszíntől nyolc kilométerrel nyugatra, s a tengerszinttől is kissé magasabban épült újjá. Ez a tény már az eredeti építkezéseket is nagyban befolyásolta, s a változásokat is meghatározza.
Fengjieben nem nagyon akad szabad építési terület – a domborzat miatt eleve teraszosan került kialakításra a város. Miután egy hegyoldalon fekszik, a sík területek létrehozása komoly földmunkákat igényelt, nagyban megdrágítva a beruházásokat, s egyúttal arra ösztönözve a kivitelezőket, hogy minden elérhető földdarabot hasznosítsanak, lehetőség szerint minél magasabb épületeket rájuk emelve.
A városban így is elfogyott már szinte minden alkalmas terület, így aztán vagy a központtól lényegesen távolabb építkeznek (mely ingatlanok értelemszerűen kevésbé vannak jó helyen), vagy megragadják az utolsó szalmaszálakat is, s a folyópartot veszik célba, s nyernek további területeket némi feltöltéssel.
Ez utóbbit alkalmazták az új kivezető út építéséhez is, s ez zajlik a part szinte teljes hosszában mindenütt.
A belváros még méglévő, szabad területeire is épülnek bőszen, s a tavaly még csak épphogy folyamatban lévő beruházások már vagy elkészültek, vagy gőzerővel zajlanak.Az épülő Fengjie képei magyarázatokkal alant.
Fengjie belvárosának egy még parlagon lévő részén épültek első érkezésem idején, 2012. augusztusában (fenn),
az építkezés így nézett ki 2013. nyarán – hátul a fenti képen még épülő házak, elől az új építkezés (lenn)
Most ez a hely így fest a parttól, a legkorábban elkészült épülettől távolodó sorrendben.
Nézzük meg még egyszer ezt a képet, ezúttal a jobb alsó, az út melletti meredek szakaszra koncentrálva.
Mint itt látható, némi földmunkát követően mostanra ide is elkezdtek beszuszakolni valamit.
Végezetül még néhány kép, amikhez nem találtam korábbi verziót.
-
Fengjie, Baidicheng
Fengjie, amellett hogy szegény és világvége hely, meglehetősen szép is. Erről már áradoztam épp eleget.
Noha a városban elvétve fordulnak meg turisták, azért a járás területén felbukkannak szép számmal, nem kis részben waiguorenek is.Ennek elsődleges oka az, hogy Kína egyik legfelkapottabb, s leglátványosabb turisztikai látványossága, a Három Szurdok első, s állítólag legszebb tagja itt, Fengjieben van.
A Jangcét így aztán sűrűn járják turistahajók, amiknek persze eszükben sincs kikötni Fengjie belterületén, de megállnak a szurdokoknál, s esetenként Baidichengnél is.
Sajnos nem jártam erre a kolosszális gátépítés előtt, de annyi biztos, hogy drámaian átformálta a tájat. A szurdokok is – úgy mondják – sokkal szebbek voltak alacsonyabb vízállás mellett.
Áramra mindenesetre szükség van, s a gát kész, úgyhogy ezen már kár keseregni. Kétségtelenül hozott pozitív és negatív dolgokat is a környék életében, a pozitívumok egyik legnagyobb hozadéka az új, lényegesen komfortosabb városok sora.Baidicheng is sokat változott. Míg korábban egy hegycsúcson terült el, a gátnak köszönhetően sziget lett belőle. A belépő elég borsos, mint minden ilyen belépő Kínában (a helyi árakhoz képest legalábbis). 120 yuant kérnek a szigetre való behatolásért cserébe, de a fengjiei lakosok 20-ért vihetik véghez ugyanezt az akciót.
Már kezdem magam harcedzettnek érezni. Bár vidéken amúgy sem jellemző, hogy megpróbálnának becsapni (nagyvárosokban állítólag nem ritka), elég rutinosan szerelem le a próbálkozókat. Ha igény van rá, akkor meg szégyentelenül csalok is, mint ezúttal, ugyanis addig nem nyughattam, amíg nem kaptam 20 yuanes jegyet. Mondtam, hogy Fengjieben tanítok, itt élek, ez már majdnem olyan, mintha helyi lakos lennék. Kicsit próbáltak ellenkezni, de aztán megadták magukat.
Sajnos a Jangce mentén Fengjieben állandó a köd (írtam is erről sokat, meg az egy év képei is tanusíthatják), így igazán szép képeket nem sikerült csinálnom, ráadásul a telefon akksija is hamar megadta magát a belépést követően.
Az vigasztal, hogy Baidi tetejéről sem látszott a köd miatt Qutang, az első szurdok. A tiszta idő ritka erre, mint a fehér holló. -
Vissza Hubeibe
Vasárnap felkerekedtem, s könnyes búcsút intve Szecsuánnak, elindultam visszafelé. Fengjieből délután kettőkör megy a wuhani busz, így aztán ez sajnos azzal is együtt jár, hogy a nevezett nagyvárosba hamarabb is érkezik meg.
Sajnálatos módon normál jármű jár ezen a szakaszon, így aztán nem igazán volt mód aludni, különösen, hogy néhány órán keresztül még utastársam is volt a szomszédos ülésen.
A vezető amúgy eleinte nem kapkodott. Épphogy kiértünk Fengjie városából, egyszer csak megálltunk, majd másfél órán át dekkoltunk az út mentén. Ez annyiban jó volt, hogy néhány kellemes képet lencsevégre lehetett kapni, bár sajnálatosan egy egész átlagos panoráma mellett jutott eszébe leparkolni.
Miután eltelt a másfél óra, egyszer csak befutott két autó, bennük néhány, a buszra hivatalos migráns munkás. Rájuk kellett várni, elvégre nehogy már kihasználatlanul guruljon a busz.
A kényszerpihenőért cserébe aztán annál kevésbé volt nagyvonalú sofőrünk az út maradékán. Direkt pihenési céllal csak egyszer álltunk meg, s akkor sem tartott az esemény 5 percnél tovább. Nem voltam túl vidám.
Végül éjjeli fél 3 felé beértünk Wuhanba, Hankou vasútállomás közelébe. Miután a Xianningbe éjjel zakatoló 2-3 vonat mind Wuchangból indul, így két választásom maradt: vagy várok reggelig, amíg tömegközlekedéssel átjutok Wuchangba/beindulnak a vonatok Hankouból, vagy taxizok Wuchangig az éjszaka közepén egy (kínai viszonyok között) kisebb vagyonért. Naná, hogy vártam.
Egy kedves, éjszaka is nyitva tartó nyilvános illemhelyen találtam konnektort, amiből életet leheltem a laptopba és a telefonba, majd ennek végeztével begurultam az állomás menti Mekibe, ahol vártam hatig.
Fél 7-kor aztán már indult a közvetlen C-vonat Xianningbe, s miután ez az elővárosi új vonal, így közvetlenül mellénk, Xianningnannál dobott le, ahonnan 10 perc alatt haza is értem.
Hosszú volt, de újra itt vagyok. És már két hét sincs a hazatérésig.
-
Kína festői, gyönyörű vidéke
Fengjie, mi más. Miért szerettem és szeretem ma is annyira? Szavak helyett itt két felvétel. Ezúttal azoknak is ajánlom, akik amúgy nem szeretik az ilyen járműből felvett vacakokat. Ezt a lélegzetelállító, azóta is hiányolt tájat se a busz ablaka, se a tehetségtelen videós (én), se a rázkódás nem tudja elcsúfítani.
-
Búcsú Szecsuántól
Sajnos általában minden jó dolognak vége szakad egyszer, így van ez a fengjiei kirándulással is. Ma buszra szállok, s visszagurulok Wuhanba, majd onnan valamilyen úton-módon Xianningbe.
Idő hiányában nem mindent tudtam megírni a blogon, úgyhogy 2-3 itteni bejegyzésre még számítani lehet (lesz egy Baidichengről is), de ezekre már csak Xianningbe érkezésem után kerül sor.
Tudom, sokszor elmondtam, s unalomig ismétlem magam, de szeretem Fengjiet. Még mindig.
-
Úton-útfélen
Dabao és Anping között lőttem el ezt az apró videót. Sajnos a jármű rázkódott, s a telefon sem a legjobb, na meg mindig akkor volt a legszebb a táj, amikor nem videóztam. Azért egynek megteszi.
