-
Rendkívüli szünet + épül tovább a suli
Ma megint nincs tanítás. Tegnap óta ugyanis valamiért nincs víz az egész városban, s erre való tekintettel ma rendkívüli tanítási szünetet rendeltek el.
Holnap ugyanakkor már lesznek órák (nekem szerencsére nem, mert a szerda üres), függetlenül attól, hogy helyreáll-e a szolgáltatás. A dologban az egyetlen idegesítő, hogy nekem nem szólt senki, pedig tudhatták. Így aztán 9:10-re odakeveredtem az osztályba, ahol pár szerencsétlen gyerkőc fogadott (koleszosok, a többiek hazamentek), s tudatták a jó hírt.
A vízhiány miatt ma kaja sincs a menzán, gondolom nem volt mivel főzni. Remélem, azért hamarosan megjavul a helyzet, mert ha más nem, mosdani meg mosni kéne.
Ma az osztályteremből ezt a képet vettem fel az új telóval. A jelek szerint rohamtempóban zajlik az építkezés, már betonozás nyomai is fellelhetőek.
UPDATE: A víz már meg is jött közben.
-
Megadtam magam
Annyi szepet es jot hallani az okostelefonokrol, hogy igy a vegere en is beszereztem egyet. Mar Sanya ota szemezek az HTC egyik keszulekevel, s aztan eleg hosszas agyalas utan mara sikerult meggyoznom magamat a vetel szuksegessegerol.
Bar neha ugy tunhet, valojaban nem vagyok a modernizacio vagy a haladas ellenzoje. Annyira meg ven se, hogy emiatt legyek vaskalapos. Ilyen voltam vilageletemben: valahogy keves dolog uti meg annyira az ingerkuszobom, hogy ne a felesleges kacatot lassam benne.
Igy lehet, hogy a magyar telefonomnak meg kameraja sincs, igy torrent, hogy harom ev telt el mire laptopot vettem. Manapsag ciki, tudom.
A dolog kisse talan vicces resze, hogy mindemellett erosen geek vagyok, csak ez valamiert nem jelentkezik kutyumaniaban. A lapi melletti fo ervem a kenyelmetlenseg volt. Persze megszokhato, de amellett kitartok a mai napig, hogy otthonra asztali gep kell.
Az okosteloval kapcsolatban is voltak fenntartasaim. Ennek ellenere el kell ismernem – bar onszantambol soha tobbet nem potyogok be blogbejegyzest rola, ha nem muszaj – egeszen gyors es kenyelmes, meg az en lapatkezeim is meggyozoen ritkan nyomnak felre.
Maga a modell amugy nem annyira tulfejlett a dragabb tarsaihoz kepest, de nekem nagyon tetszik. Windows
os, HTC 8S, az otthoninal mintegy 15 ezer penzzel olcsobban.
A bejegyzes biztosan hemzseg a hibaktol, de a hitelesseg jegyeben ehhez utolag nem fogok hozzanyulni.
-
A kínai egészségügyi rendszerről
A helyzet alapvetően nem túl fényes. Kínában nem szerencsés betegnek lenni. Komoly betegnek semmiképp nem az.
De kezdjük az elején. Az ország kommunista hatalomátvételt megelőző népegészségügyi mutatói nagyon a béka segge alatt voltak. Tagadhatatlanul nehezítette az egészséges életmód meggyökerezését a múlt évszázad első felében lényegében folyamatosan fennálló polgárháború vagy aközeli állapot is, aminek hatásaként a várható élettartamra sem lehettek túlzottan büszkék.
A Maóékkal beköszöntő új rendszer temérdek hibája mellett rengeteget tett, energiát és az akkori forráshiányos helyzetben tagadhatatlanul kiemelkedő mennyiségű pénzt fordított a helyzet normalizálására. Gyorstalpalón képzett, ún. „mezítlábas orvosok” tízezrei lepték el a vidéket, s ismertették meg a legalapvetőbb higiénés rendszabályokat a tömegekkel. Amennyire tudták, kezelték is a már kialakult kórokat, de mivel gyakorlatilag képzetlen egészségügyisekről beszélhetünk, a hatékonyságuk ez utóbbi téren azért nem lehetett túl eredményes.
Nem úgy a járványos megbetegedések visszaszorítása terén. A felvilágosítást nagy szabású (jelentős szovjet segítséggel végrehajtott) oltási programokkal kombinálva sikeresen vették elejét a korábban milliós áldozatokkal járó fertőző nyavajáknak.
Mivel akkoriban Maó még úgy látta, "az embernek két keze, de csak egy szája van", így azzal egyáltalán nem foglalkoztak, hogy a drámaian csökkenő csecsemőhalandóság és a javuló feltételek miatt korábban sosem látott mértékben indult növekedésnek a lakosságszám. A "nagy ugrás" kudarca nyomán ugyan mintegy 20-30 millió ember éhenhalt, s a "kulturális forradalom" alatt nem ortodox körülmények közt elhunytak száma is alsó hangon hatszázezer (a másik véglet itt is több tízmilliós adat, de ez valószínűleg túlzás, a tényleges szám néhány millió lehet), de még ezekkel a veszteségekkel együtt is sikerült 1980-ra majdnem megduplázni, egymilliárdosra növelni az országban élők számát. A népességszabályozást ekkor vezették be, meglehetősen eredményesen.
Mára mindez odáig vezetett, hogy egy kínainak nemtől függetlenül 70 év (férfiak 72, nők 75) fölötti korban bekövetkező véget jósolhatunk, ami kimondottan szép eredmény.
Az egészségügyi infrastruktúra már valamivel foghíjasabb, mint amit megszoktunk, de azért korántsem aggasztó. Az intézmények színvonala nagyon vegyes képet mutat. Mivel az itteni gyógyítás teljesen piaci alapon működik, így a felszereltség és a szaktudás kérdése a kereslet függvénye.Ha az embernek elegendő pénze van, úgy teljesen világszínvonalú ellátáshoz férhet hozzá, ha viszont nincs pénze, úgy semmihez. Az állam a saját dolgozói számára köt biztosítást, s jelenleg már jó ideje agyalnak az átfogó társadalombiztosítás kiépítésén is, de a dolog horderejére való tekintettel még valószínűleg tanulmányozzák hosszasan a kérdést. (Ha nem sikerül jól belőni, az könnyen a kínai siker végét jelentheti.)
Jelenleg így aztán aki beteg, az saját költségén kénytelen kezeltetni magát. Ha van biztosítása, úgy a kezelés árának valamekkora részét kipengeti helyette a biztosító, de még így is komoly kiadásokkal járhat egy nagyobb baj. A táppénz intézménye is ismeretlen fogalom. Ha valaki annyira beteg, hogy nem képes dolgozni, úgy arra az időre fizetés nélkül marad otthon.
Mindezzel együtt is, egy megfázás vagy ambuláns kezelés jellemzően nem dönt senkit a sírba anyagilag sem. A gyógyszer olcsó (noha nincs rajta állami támogatás), a múltkori adagom összesen volt 20 yuan. Még a másutt jellemzően méregdrága HIV-gyógyszerek ára is megfizethető, mivel Kína (néhány nagyobb, s eképpen kellőképp fejlett vegyiparral rendelkező fejlődő országhoz, pl. Brazíliához hasonlóan) a szabadalmakkal nem nagyon törődve szintetizálta majd újragyártotta azokat. Miután az eredeti gyárak imidzsének nagyon nem tesznek jót az erről szóló perek, hamar benyelték a fityiszt.
A gond a komolyabb balesetek, súlyosabb betegségek esetén lép fel. Egy-egy műtét ára már nem kevés, a transzplantációk százezres (yuan) nagyságrendekbe fájnak, de egy kisebb beavatkozás is pár tízezer yuant kóstálhat. Jellemzően az egész család beszáll ilyenkor, másképp semmi esély. De ehhez létszükséglet, hogy legyenek megtakarítások, ennek terén mondjuk nincs is probléma.
A gyógyszertárak orvosi rendelőként is funkcionálnak. A legtöbb páciens, ha nem muszáj, nem jár orvoshoz, így aztán a gyógyszerészek, akik sokszor maguk is egyben valamely hagyományos gyógyítási technika ismerői, dolga, hogy megvizsgálják, kezeljék a hozzájuk fordulókat. Gyógyszertárban infúziót beadni pl. teljesen hétköznapi dolog.
-
Iskolánk
A középsulim idén ünnepli alapításának 55. évfordulóját. Mint az az előzményekből sejthető, ez nem mindig a mostani kampuszt jelentette.
Fengjie többi részéhez hasonlóan valamikor ez az intézmény is lejjebb, a régi városban terült el. Miután a Jangce erejét az áramtermelésbe fogták, a megépült a hatalmas gát, a sulinak is mennie kellett.
Jelenlegi helyén a kilencvenes években épült fel, szakaszosan. Mivel a környék járásai Kína legszegényebb területeihez tartoznak, a városok és a falvak átköltöztetésében a központi kormányzat mellett oroszlánrészt vállalt sok fejlettebb tartomány is. Fengjiet Liaoning tartomány vette szárnyai alá, ennek köszönhető a helyi Liaoning Általános Iskola illetve ami intézményünk mutatós Liaoning nevű épülete is.
A bővítés azonban még nem állt le. Tavaly kezdtek bele egy új szárny felhúzásába. Az alapozással már végeztek is, s elvileg az új szezonra meg is nyitja a kapuit. Így még több diákunk lesz, vagyis a sulinak még több pénz jut a tandíjakból.
A helyi oktatást nagyban támogatja az állam. Év eleje felé számos gyerkőcünk kapott némi pénzmagot (szociális helyzettől függően 500-2500 yuan értékben) illetve a kollégák bérének a fele is nagyjából az állami büdzsét terheli.
Az új épület kivitelezése egyelőre itt tart:
-
Amiért jobb lenne örökké itt maradni 4. – Közbiztonság
Azon szerencsések sorát gyarapítom, akiket Magyarországon sem ért komolyabb baj. Egy kerékpáromat lopták el (közvetlenül a vétel napján) és egy ízben a pénztárcámat a tömött hetes buszon. Ezzel együtt mindannyian tudjuk, hogy az otthoni helyzet nem annyira rózsás. Természetesen nem egy Latin-Amerika, a hétköznapjaink során nem kell rettegésben élnünk, de kétségtelenül bölcs dolog betartani a leglényegesebb biztonsági előírásokat.
Mindezzel csak azt akartam hangsúlyozni, hogy a hazai állapotokat korántsem érzem tragikusnak. Kína ezzel szemben világszinten is az egyik legbiztonságosabb országnak tekinthető. Ez – különösen ha figyelembe vesszük, hogy a népesség nagy része Keleten él, ahol ennek hála óriási a népsűrűség – valóban kimagaslóan jó eredmény.
A rendőri jelenlét sokkal jobban érezhető, mint kis hazánkban, s a rendőrök társadalmi megbecsültsége is gyökeresen különböző. Több diákom is rendőrként képzeli el a későbbi pályafutását, nem kis részük lányként tervezi ezt.
Hogy a bűnözés mértéke kisebb, azt jól mutatja, hogy bár nem utazok a lehetőségekre, de még így is feltűnik, hogy itt sokkal könnyebb lenne lopni. Rengeteg dolgot hagynak felügyelet nélkül, gyakori példa hogy a kisboltokban nincs senki, s úgy kell előkeríttetni. S nem, a szomszéd boltos sem lát rá az üzletre közben. Az sem egyszer fordult elő, hogy elhagytam, elejtettem valamit (sajnos hajlamos vagyok rá), amiből másnak is haszna lehet, de kivétel nélkül loholtak utánam visszaadni.
Mindezzel együtt azért kisebb-nagyobb lopások itt Fengjieben is előfordulnak, de itt helyben nálunk ez képezi a bűnügyek csúcsát.
A nagyvárosok világa e téren is más, magasabb esetszámmal és durvább vagy épp fejlettebb ügyekkel. Azonban még Chongqingban sem érezheti magát veszélyben az ember, akkor sem, ha éjszaka mászkál valami elhagyatottabb helyen.
A kínai közbiztonság tehát határozottan, s talán megdöbbentően jó, különösen vidéken. Ha elhagyom Fengjiet, ezt mindenképp hiányolni fogom.
-
Hétfő újra
Ma találtam még szép képeket a hétfő reggeli programról. Kettőn vagy hármon elvileg én is rajta vagyok, de nem találom magam, túl kicsiny a felbontás.
Csak a hangulat miatt megmutatom nektek is őket.
Csak egy fotós kolléga volt, úgyhogy könnyedén elképzelhető, hogy mennyit pofáztak a mikrofonállvány előtt, mire az esemény megörökítője a diákok (közülük is a hátsó sorban lévő osztályok) mögé került.
-
Vörös zászlónk leng, lengeti a szél
Ma a reggeli kis hétkezdő műsor közepette résen voltam, s elcsíptem a zászlófelvonásos részt. Szokás szerint nem történt semmi egyéb izgalmas, úgyhogy engedelmetekkel a pofázást nem vettem fel.
—-
-
Előrelépés(?)
Az új félévvel járnak változások is. Némelyik apró-cseprő (ezekről már írtam), mások nagyobbak.
Kitalálták, hogy most már én is járjak mások óráira. A kínai kollégáknál ez megszokott, havonta négy alkalommal vizitelniük kell valahol, majd véleményezni az ott látottakat. A kikötés csak annyi, hogy a saját tárgyuknak megfelelő tanórákon kell résztvenniük.
Hozzám eddig nem sokan jöttek, az egész félévben talán ha háromszor volt rá példa, amit annyira nem bánok. Nem mintha titkolnivalóm lenne, vagy épp nem oktatnám a kölyköket rendesen, legjobb tudásom szerint, csupán kissé feszélyezve érzem magam, ha más is ott van. Ugyanakkor a kamera nem zavar.
No, a lényeg, hogy ezentúl én sem maradok ki a jóból. A dolog formai része egy egyenűrlapból áll, amire mehetnek a vélemények illetve a javaslatok. Hogy innentől mi történik, azt nem tudom pontosan, mert hozzám semmiféle észrevétel nem jutott el azt követően, hogy valaki ott járt.
Hétfőn egészen biztosan lesznek vendégeim az elsős órákon, az őket tanító angoltanárok személyében. Ez a fenti dolgoktól független. Valamikor a múlt héten beszélgettünk, hogy jobban össze kellene hangolni az óráinkat, meg egyúttal arra is kíváncsiak, miképp adom át a nyelvtant, mert valamiért az jobban megragadt a picikben, amivel én szembesítettem őket elsőként. Ez amúgy szerintem nem a szakmai kiválóságom gyümölcse, pláne hogy nem vagyok képzett pedagógus. Erősebb a gyanúm, hogy inkább arról lehet szó, hogy rám jobban odafigyelnek. Hát, majd meglátjuk, sikerül-e valamit segíteni a kollegináknak.
Lesz ebben a félévben egy English Festival is, hasonló a tavalyi kulturális és sportfesztiválhoz, annyi különbséggel, hogy itt nem sportol senki, s a színpadi fellépők kivétel nélkül angol tematikájú produkciókkal rukkolnak elő. A szervezőgárda része leszek idén én is, remélhetően veszik majd valami hasznom.
-
Gasztro: lótuszgyökér
A tanári menzán fellelhető kosztról már írtam korábban. Általában kellemes fogások fordulnak elő, s a mennyiség bőséges. 6 yuanért még a hülyének is megéri.
A kínai gasztronómia tényleg meghökkentően változatos és annyira kimeríthetetlen, hogy nem is említhető egy lapon más népek konyháival. Még a Kínára amúgy nem különösebben fogékony utazók szerint is többnyire ez az a kritikus pont, ami miatt az ország kihagyhatatlan.
A találékony megoldásoknak köszönhetően hosszú évek után is felbukkanhatnak addig nem kóstolt alapanyagok, s bár volt részem már nekem is sok fajta kínai ételhez az idők során, nem szégyellem bevallani, hogy olykor-olykor fogalmam sincs, mit eszek.
Így volt ez a lótuszgyökérrel is. Meglehetősen gyakran előfordul levesben nálunk, s bár sosem tudtam, mi az, valahogy nem is foglalkoztatott a dolog. Ettem belőle, finomnak találtam, el volt ennyivel intézve. Most tegnap este épp szóba került, az egyik kolléga érdeklődött, hogy Magyarországon is van-e. (Ez egy meglehetősen vicces szokás errefelé. A lehető leghétköznapibb dolgokról meg tudják kérdezni. Hogy van-e nálunk krumpli, az különösen népszerű kérdés.) Mondtam, hogy nincs, de akkor már egyúttal igyekeztem is kideríteni, hogy mégis mi a szösz ez.
A kínai neve ou, ami nekem nem mondott semmit, s bár próbálkoztak elmagyarázni a lótuszvirág segítségével, abból is csak a virágot sikerült felfognom. Némi guglizás aztán eredményre vezetett.
A gyökér még a vízben (fent), már a szárazon, megtisztítva (lenn).
A kimondottan bejövős gumókat felszelik, jellegzetesen lyukacsos textúrájuk miatt is összetéveszthetetlenek. Ajánlom mindenkinek!
Készülhet levesként, puhára főzve (fent) vagy vékonyra karikázva, kissé ropogósan (lenn.)
-
Napi szösszenet – kicsapongó gondolatok
Letelt az új félév első munkahete. Meglehetős nyugiban telnek a napok, igazán érdekes dolgok nem történnek.
Az egyik órámat elcseréltük az egyik kollégával, neki jelentősen jobb így, nekem meg igazán sokat nem zavar bele az életembe, így is illeszkedik az órarendbe.A tanári kantin asztalait kicserélték, amit felettébb jól tettek. Ráadásul szereltek rájuk egy-egy forgó bigyót, így a táplálékokhoz való egyszerűbb hozzáférést tekintve ez mindenképp kedvező.
Az utcánkban a kisboltok is elkezdték árulni a maxos Pepsit, ez a cukorbevitelem csökkentése szempontjából hatátozottan szimpatikus cselekedet nagyban könnyíti az életemet. Odahaza már jópár éve nem tömök a fejembe cukrot. Ez nem valamiféle reformkonyha következménye, pusztán szívesebben csökkentem a kalóriabevételem, mintsem hogy lemozogjam a fölösleget. (Magyarán szólva egy lusta dög vagyok.) Így aztán az édesítőszer sokat segít rajtam, na meg a cukormentes üdítők, miután kólából nem igazán vagyok mértéktartónak nevezhető.
Ideát viszont nem találtam édesítőszert sehol. Se itt, se Chongqingban, de még a sanyai Nyár Áruházban a Corner’s Deli-ban sem, pedig ott tényleg mindenféle nyugati cuccból kielégítő választék állt rendelkezésre. Jobb híján a kávémat cukorral szórom, ez van.
Ma benn voltam a bankban délután, ki akartam venni ezer yuant a számlámról, de az automata valamiért nem üzemelt. Mentem is a pulthoz, de irat nem volt nálam, így nem tudtak segíteni. Visszamenni már nem volt idő, mert pont a beérkezésem után engedték le a rácsokat. Vázoltam a helyzetet, hogy legutóbb sem kértek iratot, ezért is nem hoztam, erre a nő a pult mögött a saját pénzéből akart adni 500 yuant, azzal, hogy másnap bemegyek. Ehhez azért nem volt pofám, úgyhogy inkább használtam a másik közeli, de nem bankos ATM-et.
Néha vannak előnyei a hosszú orrú létnek…