-
Kezdetét vette a hétfői robot
Ma hajnalban rámtört az asszisztensem legszebb álmaim közepén, hogy közölje, a munkakerülésnek vége: a mai naptól már tanítom az elsősöket is. Mint írtam korábban, eredetileg is ez volt a terv, csak egy hónapig kínai tanárok vitték náluk az óráimat, mivel nagy részük semmit sem tudott angolul.
A lényeg, hogy nem voltam annyira lelkes, különösen, hogy a másodikosokkal közös óráimat sem várom annyira soha, de hát ha hív a kötelesség… A legrosszabbra készülve indultam neki, s bizonyos értelemben ez be is jött. Bár az egyes diákok szintje eltérő, de a zömük lényegében egy hónapja kezdett neki az angolnak, s valóban az alapoktól futottak neki. A bemutatkozásomat sem értették, s nekik meg egyáltalán nem ment. A legelemibb kérdések is gondot okoznak, de figyelembe véve az előképzettségüket, ez igazán nem meglepő.
Végül az első 10 perc után előszedettem a könyveiket, aztán nekifutottunk a soron következő leckének. Mást nem tudok velük kezdeni, az utasításokat sem értik meg, semmit. Úgyhogy sikeresen átvedlettem átlagos kínai angoltanárrá, a leckében szereplő mondatokat, szavakat leszámítva egy angol szó nem hagyta el a számat. Viszont így szépen tudunk is haladni, s le is vannak kötve. Magam is meglepődtem, de egész jó volt így.
A második órán, egy másik csoporttal már eleve a leckével nyitottunk, s minden zökkenőmentes volt, sosem látott aktivitás mellett.
Délután még lesz egy csoportom – most zajlik az ebédszünet -, ha velük is ilyen jól sikerül az óra, akkor kimondottan szeretni fogom ezt az évfolyamot. Azt mondjuk elképzelni se merem, hogy egy kínaiul nem értő külföldi tanár mit kezdene velük, akár még asszisztenssel felvértezve is.
A fő viszont az, hogy a hétfői órák könnyen a kedvenceim lehetnek.
-
Kirándulás törölve, élelmezési nehézségek
Baidicheng megtekintése egy kiadós özönvízszerű esőzés miatt sajnos egyelőre lekerült a napirendről, de még lesz időm bepótolni. Ami azt illeti, annyira nem is bántam, mert a múltkori kiruccanás másnapjára sikerült kiadós izomlázzal ébrednem, úgyhogy tiszta szenvedés lett volna lépcsőkön, emelkedőkön kaptatnom. A guggolással járó izomhúzódások közben is csillagokat láttam, de ezt sajnos kénytelen voltam bevállalni, miután – ha eddig erről nem lett volna szó – errefelé nem igazán elterjedt az európai kialakítású toalett. A hotelekben az volt, de amúgy mindenhol másutt, így az én fürdőszobámban is egy kedves, padlószinten kialakított nyílás szolgál az efféle szükségletek elvégzésére.
Normál napokon nem is igazán zavaró, de tegnap lényegesen kellemesebb lett volna csak óvatosan leülni. Mára szerencsére már szinte maradéktalanul felszívódott az izmaimat kínzó tejsav, úgyhogy a mozgás sem jár fájdalommal.A múltkori meghívást viszonzandó a fejembe vettem hogy a kis párocskát (közben kiderült, igen, egy pár) valamelyik este elhívom majd hozzám vacsizni, de egyelőre erősen tanácstalan vagyok, hogy mit rakjak eléjük.
A nagyvárosokban is csak nehezen, importárukkal teli, külföldiekre szakosodott boltokban lehet beszerezni (vagy ott sem) a legtöbb, európai táplálkozáshoz szükséges terméket, de Fengjieben még ez a lehetőség sem adott.Arról nem panaszkodom, hogy tejföl nincs, mert az a világ más vidékein is elvétve fordul elő, de rengeteg olyan hétköznapi alapanyag hiányzik, ami nélkül hazait főzni erősen esélytelen. A tejtermékeknél maradva: nincs keménysajt, nincs vaj, de még margarin se. Lapkasajt van itt Fengjieben is, nem is rosszabb mint az otthoni, s kb. annyiba is kerül. Van mackósajt is, bár azt nem próbáltam.
Nincsenek felvágottak, illetve ami van, azok teljesen ehetetlenek. Borzalmas ízük van, használhatatlan. Nincs kolbász, viszont egész finom szalonnák vannak, de ezeket sem lehet a nagyboltokban kapni. Itt az utcában vettem egy hentesnél. Egész füstölt, szőrös disznólábak lógtak nála a falon, amiből egy elektromos körfűrésszel szelte le a kívánt mennyiséget. Nagyon-nagyon imádom a kínai kaját, de amikor aznap este némi kifőzés után a számba vettem a(z amúgy nagyon szép, főleg combhús, minimális zsír) szalonnát, egészen állatias hörgéseket adtam ki magamból, annyira kedvemre való volt valami „rendes” dolgot enni.
Aztán nincs kenyér sem, vagyis ami van, az egy édes kalácsszerű kenyér. Értelemszerűen zsemlemorzsa sincs, bár a kiszárított kalácskenyér lereszelésével ez bizonyos fokig orvosolható. Nincs majonéz, nincs mustár, nincs ketchup, nincs sürített paradicsom, nincs élesztő, nincs sárgahúsú, normális paprika, nincs petrezselyem normál méretű gyökérrel, nincs zellergumó se karalábé. A zöldjeik vannak, de még a gyökér megnövesztése előtt kiszedik őket.
Hiányzik jópár fűszer, bár pont az unikálisnak tűnő jó magyar pirospaprika az, amit gyakorlatilag tökéletesen lefed az itteni lajiao (erős, szecsuáni paprikaörlemény). A krumpli apró, a hús többnyire vén, szóval alapvetően nehéz itt bármi hazait leképezni.
Mindezt persze nem panaszként mondtam, én tényleg kiválóan elvagyok az itteni tápon, s az esetleg itthon összedobott húsleves vagy sült krumpli nem igényel semmi lehetetlen feltételt. Viszont ha vendégeket hívok, akkor már kellene valami normálisat csinálni, de azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag bármi, ami az eszembe jutott, valahol sántít. Valami kellene bele, amit itt nem tudok beszerezni.
Vacsoramenü-ötleteiteket várom sok szeretettel.:) -
Hattyúk tava
A mai nap egész kalandosra sikerült. Egész héten szünet van a nemzeti ünnep miatt, s reggel hirtelen felindulásból elhatároztam, hogy elmegyek és megnézem Baidichenget, a tőlünk mintegy 8 kilométernyire lévő híres látványosságot. Állítólag még majmok is vannak.
Miután egy kis konzultáció során sikerült kiderítenem, hogy pontosan miképpen jutok oda, felültem a buszra, hogy bemenjek a városba. Csakhogy a buszon összefutottam két fiatal kollégával (szerintem egy pár, de ebben nem vagyok teljesen biztos), akiket vacsinál már sokszor láttam a kantinban, s akikkel rendszerint egy asztalhoz szoktam ülni. Kiderült, hogy ők meg a hegyekbe mennek fel, egy tóhoz, s invitáltak, hogy menjek velük.
Miután Baidicheng megvár, gondoltam, miért is ne. Így aztán némi kitartó, szerpentinekkel tarkított buszozás után feljutottunk a faluba, s az ott lévő, nagyvonalúan Hattyúk tavának hívott állóvízhez. Maga a hely nem volt különösebben vonzó, mert tele volt szemetelve (és hattyúk se voltak), de erdőség, szántóföldek, remek kilátás is rendelkezésre állt, úgyhogy összességében nem panaszkodhattam.
Hazafele elindultunk gyalog, miután nem sikerült kideríteni, mikor indul a busz. Egy helyen az ötletemre sikerült levágnunk egy kanyart, ez annyira jól sikerült, hogy a mögöttünk baktató idegen emberek is követték jó példánkat. Bear Grylls bölcs útmutatásait követve háttal a földnek, a végtagjaimon támaszkodva csúsztam szépen lefele a köveken. Kicsit poros lettem, de jó volt.:)
Útközben aztán valahonnan előkerült egy taxi, s a táv hátralevő 2/3-át már azzal tettük meg. Gyönyörű tájakon.
Egy kis marhahúsos tésztaebéd után most már itthon vagyok, s majd jönnek vacsiztatni 6 fele. Mitöbb, holnap velük együtt elmegyek Baidichengbe is.
De most néhány ízelítő kép a mai napról:
Kilátás a tó mellől a többi hegy felé
Szárnyasok a település és a vadon határán
Újabb kilátás a hegyekre
Egy taoista szentély a tó mellett
A Hattyúk tava
Mert tetszik, rengeteg és hatalmas lepkék kószálnak itt mindenfele, a városban is
Cuki vízibivaly, az úton bombákat hagyva legelt egy kisebb csapat
Teraszos földművelés, immár lefele gyaloglás közben megörökítve
Ott szemben a szerpentinen mentünk tovább, aztán azok a kacskaringók, szerencsére itt lépcsőkön könnyen le lehetett az utóbbiakat vágni
Hegyek-völgyek között - középtájt a Jangce
Legyalult hegy
Falu a kacskaringóknál
Itt (is) terem a híres, mag nélküli fengjiei narancs. Egyet kóstoltunk, még érjen kicsit. Ezután nem sokkal jött a taxi. -
Táplálkozás, őszközép
Írok egy kicsinyt a mostanra már kialakulóban lévő helyi táplálkozási szokásaimról.
Mióta idekerültem (most már lassan egy hónapja) többször is voltam éttermi meghívás résztvevője. Az esemény jelentőségétől függően ez lehetett hot-pot (forrásban lévő alaplébe különböző dolgokat szórnak, majd megfőve kiszedegetjük őket, jellemzően csípős), egyszerűbb éttermi fogások, illetve egy ízben voltunk valami gyorsétteremszerűségben, ahol rizs és gongbao csirke volt a menü.Ezeken túl voltam már két alkalommal nyugati típusú gyorsétteremben is (egyénileg): Chongqingban egy mekiben (ahol a bigmac menü 18.5 yuant kóstált – kb. 650 Ft) és itt Fengjieben a Dicosban. Utóbbi egy kínai lánc, KFC-koppintás, a csirkés szendvics finom volt, a krumpli nem annyira. Múlt héten valamelyik nap pedig itt az utcánkban vacsoráztam egy kis étteremben, ahol 15 yuanért sikerült tökéletesen jóllaknom.
Eleinte, amikor épp nem vittek enni valahova, rendszerint itthon főzőcskéztem, az időmbe belefért, s szeretek is főzni. Egyszer megpróbáltam enni az itteni tanári menzán, de nem a megfelelő időpontban mentem, úgyhogy utána nem is erőltettem. Kb. másfél hete – miután egyre többen „zargattak”, hogy miért nem oda járok, úgy döntöttem, kipróbálom. Az asszisztensem mondta ugyan, hogy 6 yuan, de én akkor azt úgy értettem, hogy valahogy fogásonként kell fizetni. Hát a nagy fenét. Végül kiderült, hogy a 6 yuanért annyit eszik az ember, amennyi belefér. Mind az ebéd, mind a vacsi 6 yuan, a reggeli 2 vagy 2.5, azon még nem voltam, mert reggel nem szoktam enni.
Van pár asztal, asztalonként nyolcan foglalunk helyet. A szakácsok egyszer csak kivágják a rizst, akkor szépen megyünk és szedünk belőle. Aztán várunk az asztalnál, ahová szépen hozzák sorba a fogásokat, egy-egy alkalommal úgy 8 féle kaja van. Azokból aztán kedvére szedhet mindenki, amíg bírja. A fizetés elektronikusan megy, egy pár méterrel arrébb lehet pénzt feltölteni a chipes kulcstartóra, aztán annak terhére kell csak alkalmanként lecsipogtatni a táplálkozás árát.
Azóta minden nap ott eszem, rendszerint csak vacsit, mert bőven elég. A kaja jó és az árával szemben nem versenyképes semmi. Mindezek mellé még az is kiderült, hogy kapunk havonta 500 yuan fizukiegészítést, mint afféle megélhetési támogatást. A kantin árai mellett kajára bőven elég. Most már csak azt bánom, hogy hétvégén nincs nyitva.
Ma több kollégától is kaptam holdsütit, a szeptember 30-án esedékes őszközép ünnepre való tekintettel. Ez a tavaszünnep utáni legfontosabb hagyományos ünnep Kínában, s idén majdnem egybe is esik a Népköztársaság kikiáltásának október 1-jei ünnepével. Az államalapítási ünnep apropóján október 1-je és 3-a között munkaszünet van (a boltok ennek ellenére nyitva lesznek, a hivataloknál várható leállás), a közoktatás pedig egész héten szünetelni fog. Két tanítványom is hívott magukhoz ünnepelni, még meggondolom, hogy menjek-e, de az ötlet kecsegtető. Állami mulatság elviekben itt nem várható, csak Pekingben, de majd meglátjuk. Ha lesz valami érdemleges, majd fotózok.
Vannak képek holdsütiről, kantinról, de a blogmotor megint nem szeretné, hogy Kínából töltögessek belé ilyesmiket, szóval türelem, amint hagyja magát, már dobálom is bele a fotókat. -
A folyópart + egyebek
Sajnos ez a poszt nem fog képeket tartalmazni, mivel az összes fotóm katasztrofálisan vacak lett. A fényképezőn a gomb eltekeredett a nagyon közeli fókuszos felvételekhez, így aztán minden homályos. Már csak akkor vettem észre, amikor jöttünk visszafelé, úgyhogy a fotózkodást majd egy későbbi alkalommal el kell menjek megismételni.
Amúgy egy harmadéves sráccal mentem le, mint kiderült a 103-as busz közvetlenül a hídig elmegy innen.
Maga a folyó nagyon sárga volt, nem tudom, hogy csak a belemosott hordalék vagy a beleeresztett szennyeződések miatt, de állítólag telente zöldesre változik.
A forgalom szépen zajlott, amíg a hídon voltam, két turistaszállító hajó is elment alattunk, s ennek köszönhetően láttam egy vén fehér nyanyát is a fedélzeten. Uszályokból, tömegközlekedésre (helyiek által) használt vízi járművekből sem volt hiány.A táj nagyon tuti, a hegyekkel nem tudok betelni. A túlpartra átérve láttam a hegytető fele vezető lépcsősort is, lehet hogy a legközelebb majd fel is megyek.
Hozzánk csapódott menet közben Troy két osztálytársa is, ők is meg akartak ismerni, bár megszólalni nem nagyon mertek. De ránkragadt egy vadidegen kiscsaj is, a másik nagy középsuliban elsős, s nagyon odavolt az élménytől, hogy itt egy külföldi. (Náluk nincs. Minden amellett szól, hogy én vagyok az egyetlen itt.) A kötelező fotózkodás mellett még beszélnem is kellett telefonon egy barátnőjével.Amúgy ez egy érdekes dolog. Ha egyedül mászkálok, akkor nem rohannak így meg, de ha van mellettem kínai ismerős, akkor őt folyamatosan bombázzák a rólam szóló kérdésekkel.:)
No de hogy valami mást is mondjak: kicsit beteg vagyok. Valami hőemelkedésgyanú is fennáll, s hát taknyos is vagyok. Nem hiszem, hogy elpatkolnék miatta, de egy kicsit most kisebb az életkedvem, pár napja nem voltam sehol az óráimat leszámítva. Mostanság kicsit hűvösebbek az éjszakák, talán mert magasan vagyunk, s a szobaablakomat nem lehet rendesen bezárni. Nagyon ügyes kivitelezéssel a légkondi kivezető csöve simán a nyitott ablakon megy ki, így aztán egy közel 10 centis rés van. Másoknál láttam már olyan megoldásokat, ahol az üvegbe csináltak egy lyukat, s ott vezették ki a vezetéket. Chabuduo jól van az.
Már jelezték az igazgatónak, elvileg hamarosan megcsinálják. Télig végülis még nem para.Na mára befejezem, mert 40 perc múlva órám lesz. A képeket amint tudom, majd bepótolom.
-
Mai program
2-kor jön hozzám az egyik végzős diák (szombaton csak délig van suli), akinek az öccsét tanítom is, s vele együtt lemegyünk a Jangce partjára, vagy talán a hídhoz. Reményeim szerint onnan nagyságrendekkel szebb képeket tudok majd csinálni, mivel végre nem takarnak majd semmit az épületek.
Nézünk vele valami hősugárzószerűséget is, ha minden igaz, mert sajnos fűtés itt sincs, s a légkondi azért nem a legtökéletesebb erre a célra. Szerintem fizuig még nem veszek, egyelőre elég meleg is van hozzá, de jobb tájékozódni a lehetőségekről, s az egyéni nézelődéseim alatt még nem találtam efféle szerkezetet.
Most keddig megint szabad vagyok, csak a házikat kell majd kijavítsam. Legnagyobb megdöbbenésemre a diákjaim fele nem csinálta meg, pedig tényleg nem kértem semmi lehetetlent, még az ő szintjükön is nagyon egyszerű feladatról volt szó. No de a lényeg, hogy be kellett keményítenem egy kicsit, kiosztottam pár „C”-t, úgyhogy jövő hétre már biztosan alaposabbak lesznek. Erős a gyanúm, hogy az elődeim elég lazán kezelték ezt az órát, így aztán a tanulók egy része is abban a hitben lehet, hogy itt nem kell csinálni semmit. De hát nem ezért vagyok itt.
Közben valamit variáltak az osztályokon is, s lett egy 80(!) fős csoportom is. Fincsi, mi?
No, lassan összekapom magam, még zuhizok meg elkészülök, aztán lassan Troy (ez az angol neve) is itt lesz. Talán még ma rakok is ki képeket.
-
Az első órák és a mai nap
Itt tanítani egyáltalán nem egyszerű. Nemcsak azért, mert a diákok tudása csekély, s nem is csak azért, mert eleve a magolásra vannak ráállva, s eképpen nehezen megy nekik az önálló kifejezésmód. Ezek kezelhető dolgok.
De az osztálylétszámok brutálisak. Van egy 54 fős csoportom, de ők a legkisebbek, van egy 66 fős osztályom is, az átlag 60-62. Az órák hossza mindössze 40 perc, így az, hogy minden gyerekkel egyénileg tudjak valamit kezdeni, az teljességgel kizárt.
Az első órára csak bemutatkozást terveztem minden csapattal, de talán két helyen esett meg, hogy végeztünk mindenkivel. A hagyományos, normális méretű osztályokra szabott tanítási módszerek nem működnek, mert egyszerűen nincs rá elég idő. Ha mindemellett még osztályozni is akarok, márpedig kell, az csaknem kivitelezhetetlen.
Ma volt az első órám a héten, mivel a kis chongqingi kitérő miatt a keddiek elmaradtak. Kísérleti jellegel ma egy csoportos foglalkozással ütöttük el az időt, azt hiszem, elég jól sikerült. Csináltam megfelelő mennyiségű kártyát, rajtuk egy-egy, aránylag egyszerűen megválaszolható kérdéssel. Kapott mindenki egyet, majd a feladat az volt, hogy a kérdésüket feltegyék egy társuknak, illetve válaszolják meg utána az övét. Ha ezzel végeztek, utána kártyacsere, majd keresniük kellett egy másik embert, s vele ugyanígy.
Hát, legalább beszéltek, de így meg sajnos fogalmam sincs, hogy mit és mennyire helyesen tették azt. Bár magam is résztvevője voltam a játéknak, személyesen talán ha 6-7 diákkal tudtam eképpen szóba elegyedni. De volt nagy nyüzsgés, s látszólag azért élvezték a feladatot.
Még az óra elején csináltam két gyors feleltetést is, pár kérdést feltéve, amihez szintén nincsenek hozzászokva, mivel ők amúgy mindig tesztet írnak, még az angol beszédórákon is.
14 osztályom van, ők a legjobbak a saját évfolyamaikon belül a suliban, junior high első és másodikasok, illetve senior első és másodéves diákok. Magában az iskolában vannak még harmadikasok vagyis utolsó évesek is mindkét szinten, de őket nem tanítom. Mivel nekik komoly záróvizsgájuk van a befejező évben, így a végzősöknek nincs beszédórájuk, annak idejét is tanulással és háziírással töltik.
Abból amúgy van nekik dögivel. Az itteni diákok kb. reggel fél 7-től este 9-10-ig itt vannak a suliban, amit közben megszakít két kisebb szünet. Napi 8 órájuk van, majd a délutáni szünet után további három esti óra. Mindezeken túl havonta csak egy szabad szombat jár nekik, a többin tanítás van.
Egy diákom szerint nem mindenhol ilyen az iskolarendszer az országban, de itt a hatóságok eléggé szabad kezet adnak a helyi oktatási intézményeknek, akik viszont abban érdekeltek, hogy minél jobb eredménnyel végzett hallgatóik legyenek, hisz’ ezáltal több szülő akarja majd ideíratni a gyerekét.
Ez az iskola alapvető érdeke, mivel itt az alap- és középszintű oktatásért is fizetni kell, még ha nem is olyan borsos összegeket.
Mivel nekem a kiválasztott osztályaimmal csak heti egy órám van, így igazán nagy előrelépést nem hiszem, hogy fogok tudni hozni a tudásuk terén, viszont velem is villoghatnak, mint külföldi tanárral, mivel ők az egyetlen ilyen középsuli a járás területén.A suli eredményessége amúgy jó, az itt végzettek kb. 90%-át felveszik valamelyik egyetemre vagy főiskolára. Ennek biztosítása miatt hagynak nekik ennyire kevés szabadidőt, s teszik az életüket ennyire nehézzé. De hát mindennek ára van…
A tanulók amúgy aranyosak, nagyon örülnek nekem, első órák előtt, amikor megláttak, majd kiugrottak a bőrükből. A picik, a junior részen tanulók elég nagy zsivajt csapnak, nekik folyamatosan kell valami aktivitás, különben lehetetlen megfékezni őket. A senior csapatokkal ilyen baj már nincs, s nekik a tudásuk is lényegesen jobb, de a beszéd nekik sem az erősségük. De a magyarországi diákok viselkedésével össze sem lehet hasonlítani az övékét, egyértelműen érződik a tanárok iránti megbecsülés, s csak egészen minimálisan kell néha keménykednem.
A mai nap voltam még piacon is, leölettem két madarat, egy csirkét s egy kacsát, s szerencsémre még a pucolás sem maradt rám, mert teljesen megkopasztották és ki is belezték mindkettőt. A tollfosztó masina egy nagyobb centrifugaszerű valami volt, amibe az előzetesen már kissé forrázott állatot belerakták. Majdnem egészen tökéletes munkát is végzett. Itthon aztán feldaraboltam őket, s most kiporciózva a fagyasztóban pihennek, amíg nem lesz rájuk szükség.
Voltak még galambok is a piacon, de azt egyelőre nem vettem, mert nem igazán ismerem, sose készítettem még galambból semmit. Ha esetleg valami nagyon meggyőző érvetek van, esetleg majd azzal is bepróbálkozom.Ja, és az eső már második napja zuhog, megállás nélkül. Bár 600 méter felett vagyunk, s az éves átlag csapadékmennyiség is kb. duplája az otthoninak, azért elég fura, ilyet még nem láttam.:) Az egyik kolléga szerint olykor eltart 3-4 napig is.
Reméljük ez azért hamarabb is eláll. -
Szakértő lettem
Tegnap volt a tanárok napja, s mivel mi a nagyvárosban voltunk, a mai napra lettem meghívva az asszisztensemmel együtt valamelyik diákom szülei által vacsorára. Lassacskán menni is kell, úgyhogy egészen röviden írok most csak.
Chongqingban sikerült elintézni mindent. Immár megvan a külföldi szakértői igazolványom (amit itt az alkalmazás feltétele, mivel a helyi munkaerőpiac erősen védett), rendeztük az egészségbiztosításom, s beadtuk a papírokat a tartózkodási engedélyhez is. Majd az október eleji egy hetes tanítási szünet előtt megyek Chongqingba visszakapni az útlevelemet az engedéllyel egyetemben.
Holnap majd írok egy keveset az eddigi tanítási tapasztalatokról, de most megyek rendbe szedem magam.
-
Chongqing újra
Holnap utazunk Chongqingba az angolosok vezetőjével és az asszisztensemmel, kedden jövünk majd vissza.
Be kell menni a hivatalba elintézni a tartózkodási engedélyemet s a külföldi szakértői kiskönyvemet. Újra lesz orvosi vizsgálat, s a papírokat is be kell nyújtani ismét.Ez egyúttal azzal is jár, hogy a keddi óráim elmaradnak a jövő héten. A hétfőieket már ezen a héten sem tartottam meg, mivel azok a kezdő csoportokkal lettek volna, s az igazgató szerint ők még nagyon gyengék angolból, úgyhogy őket előtte egy hónapig még kínaiak oktatják az én órámon is.
Nem tudom, lesz-e internetem amíg odaleszek, ha nem, akkor legközelebb szerdán jelentkezek. Addig is itt egy kép a sportpályánkról tele játszadozó diákokkal.
A túlpart hegyei a távolban, a pálya mögötti házak is 6 emeletesek, csak ott megint van egy szintbeli esés, az egész város ilyen teraszos -
A város, ahol élek
Fengjie… Ezen a bejegyzésen gondolkodnom kellett egy kicsit, hagyni ülepedni az első benyomások utáni véleményt. Mert az igazság az, hogy Fengjie európai standard szerint meglehetősen lepukkant. A lakóházakat feltehetően erősen chabuduo módon épülték meg, s a lakók is gyorsan megtesznek érte mindent, hogy elcsúfítsák őket.
Mindamellett Fengjie nagyon kedves. Kedvesek az emberek. Bár természetesen megnéznek, zömük sosem látott külföldit, de még ezt sem zavaróan teszik. A nagyvárosok népessége sokkal idegesítőbb, a helyiek csak bámulnak, de még azt is kicsit próbálják visszafogni, s ha rájuk mosolygok, a mosoly visszafelé természetes. A jellegzetes hellózás szinte teljesen hiányzik, de még az is, hogy elkezdjenek látványosan kibeszélni. Egyszerűen csak meglepődnek, de számomra abszolút nem terhes ez az érdeklődés. Mosolygok vagy csak megyek tovább.
Bár a sűrű beépítettség miatt csak kevés helyen látszik, de a táj meseszép. Nem véletlen, hogy a három szoros vidéke egyike Kína leghíresebb természeti látványosságainak, a magasabb emeletekről már jól kivehető folyó, s mögötte a túlpart hegyei gyönyörűek. Amint lehetőségem lesz rá, majd kicsit közelebbről, a folyópartról is szemügyre veszem, s csinálok pár képet is. Ízelítőnek most itt egy távolabbról készült.
A lázas építkezés mögött a Jangce és a túlpart hegyei
A város amúgy nem nagy, talán 80 ezer ember lakja, a központban van plázaszerűség, nagy szupermarket, gyorsétterem (helyi, kínai láncok), számtalan nyugaton is megfelelő színvonalú butik, illatszerboltok méregdrága parfümökkel.
Kicsit kijjebb, feljebb felénk például, már egyértelműen a kisboltok dominálnak, de ez úgy néz ki, hogy az összes utca összes házának az utcaszintjén bolt van. Mobiltelefonos, pékség, vegyesboltok, hentes, éttermek, kifőzdék, amire csak szükség lehet.
Idősebb emberek kriketteznek bőszen
A növényzettel igyekeznek jól bánni, az egész városban szép fasorok vannak, s a szűk utcák, s a magas házak ellenére (úgy 5-6 emelet a minimum) a város elég zöld.
A közlekedés a szűk utaknak megfelelően kaotikus, az átkelés elővigyázatosságot követel. A sávhatárok fel sincsenek festve, betartva meg még annyira sem. Össze-vissza előznek, dudálnak, ennek ellenére elég jól működik a dolog.
Van egy nagyobb bolt az utcánkban is, de általában a lenti szupermarketben vásárolok, mert olcsóbb. Az árak amúgy is nagyon barátságosak, az otthoniakhoz képest minden olcsó, leszámítva az olyan luxuscikkeket mint a tejtermékek. De ott sem annyira horribilisak az árak, de a hazait überelik. Cigaretta már öt jüantól kapható, bár a határ a csillagos ég. A kóla ára kb. fele az otthoninak, de legnagyobb sajnálatomra a light-os termékekből csak fél literest lehet itt beszerezni.
Szintén a túlpart a távolban, emitt lenn is épülnek valamit
Maga a nagy szupermarket sincs messze, lefele cirka 10 perc az út, de a hazajövetel már más kérdés. Mivel egy hegyoldalban vagyunk, az egész település tele van lépcsőkkel, s visszafele, pláne cuccokkal felpakolva a gyaloglást nem vállaltam be.
Kétszer taxival jöttem vissza, de elég nehéz kocsit fogni, úgyhogy ma már buszra ültem. (Eddig is akartam, csak a kollégák nagyon győzködtek, hogy az bonyolult. Eleve azon is halálra rémültek, hogy egyedül indulok útnak a városban.:D) A busz olcsó, 1-1.5 jüan a jegyár, van légkondi, s ekkora távra kényelmes is.Ma óra után voltam lenn, a már említett busszal, s kicsit kóvályogtam is erre-arra, s akkor csináltam a mai bejegyzés képeit is.
A mi oldalunk, én arra fenn a hegytetőn lakom, kicsit arrébb még
Összefoglalva azt kell mondjam, hogy nagyon szeretem Fengjiet, s nagyon örülök, hogy ide jöttem, s nem valamelyik nagyvárosba. Az egész atmoszféra nagyon kedves és valós. Nagyon szeretek itt lenni.
UPDATE: A képek már fenn vannak, hála a blogmotor megjavulásának:)