-
Fengjie és a suli
A munkám majd csak a jövő héten kezdődik el, de már itt vagyok a suliban. Ez egy nagy kampusz, koleszokkal, létesítményekkel.
Íme két kép:
A terület őrzött, körbekerített helyen fekszik, a várostól elszeparáltan, de amúgy abba teljesen beleépülve. A szobaablakomtól kb. 2-3 méterre már egy másik, nem hozzánk tartozó lakóház van, de ez nagyjából elmondható a teljes területről.
A diákok 12-18 évesek, jó részük már itt van, mivel sokan vidékről járnak ide tanulni. Közben végülis módosultak az elképzelések is, s a vezetőség arra jutott, hogy az órákon kapjak szabad kezet, s csináljak azt, amit akarok.
Beszélgetésre gondoltam így alapból, mivel leginkább ebben gyengék. Az aszisztensem és egy másik kolléga is angoltanárok itt, de szinte egy értelmes mondatot nem tudnak összehozni. Írásban azért feltehetően jobbak ennél, de az élő kommunikáció nekik sem erősségük.
Hát, majd meglátjuk, mennyire lehet egyáltalán kivitelezni, vagy mennyire kell visszamennünk az alapokhoz, de remélem, azért sikerül a gyerekeket is szóra bírnom. A szorgalmukkal nincs gond, s ez az egyik legjobb iskola az egész környéken, szóval válogatott tanulókkal lesz dolgom.
A városban sokat még nem őgyelegtem, úgyhogy majd ha már lesz onnan is pár fotóm, akkor írok róla beszámolót. Lassan jönnek értem, hogy vigyenek vacsiztatni, szóval ideje összekapnom magam.
Majd jelentkezem.:)
-
Ember tervez, Katar végez?
No, hol is kezdjük?
Vasárnap este 5-kor indultam volna a tervek szerint Katar fővárosán, Dohán keresztül Chongqingba, Katarból már közvetlenül. Az elvileg 16:20-tól kezdődő beszállás idejére nem történt semmi, majd bő fél órára rá bemondták, hogy egy órát késünk. Kicsit aggasztott, mert Dohában csak 2 és fél óra volt átszállni, s bazi nagy az ottani reptér, de ez még elvileg belefért. Az egy óra elteltével ismételten rádobtak egy órát. Erre már jobban aggódtam, de azt mondták, akkor átfoglalnak majd ott a reggeli 8 órás járatra (eredetileg fél 1-sel mentem volna), s így ha némi késéssel is, de odaérek.
Hogy hogy nem, végül törölték a járatot, állítólag Zágrábból nem ért Budapestre a gép valami technikai ok miatt, fel se szállt. Remek.
Azt mondták, akkor most elvisznek minket egy hotelbe, aztán még aznap este telefonálnak, hogy mire foglaltak át, s majd akkor addigra vissza is visznek. Jó. Valóban kényelmes és teljesen megfelelő szállást kaptunk a Marriotban, ahol jutott vacsi, majd másnap reggeli is.
Negyed 12 fele fel is hívtak, hogy minden rendben, a következő napi este 5-ös géppel mehetek, s egy nap csúszással így oda is érek. A bonyodalom a check-in pultnál kezdődött újra, kiderült, hogy a központban, Katarban engem nem foglaltak be a Doháig, csak onnan. Mivel maradék hely nem volt a gépen, így végső megoldásként átfoglaltak a török légitársaság Bp-Isztambul majd Isztambul-Peking járatára, onnan pedig Air China-val Chongqingba.
Mivel az isztambuli gép is késett, az ottani légikikötőben kemény futólépésben kellett megtenni az utat a biztonsági ellenőrzésen át a másik kapuig. Jó messze volt, meg eleve nem is ismerem azt a repteret (az sem Ferihegy méretű), úgyhogy elég necces volt, de végül elértem a pekingi járatot is.
Bár a Qatar kínálta kényelmes székek helyett kénytelen voltam valami nagyon szűk helyen nyomorogni, azért végül odaértem, s a kaja sem volt vészesen rossz.
Pekingben aztán, bár volt egy félórás késés, volt egy cirka 2 órám átvergődni a másik járatra, bár az sem volt annyira magától értetődő. Először egy metrószerű szerelvénnyel át kellett menni egy másik terminálrészre, majd ott megtalálni a belföldi transzferkaput. De azért Isztambulnál így is jobb volt.
A check-in során kiderült, amit sejtettem, s amiről hiába győzködött a Turkish Airlines becsekkoltató alkalmazottja, vagyis hogy bár Budapesten felcímkézték a csomagot egészen Chongqingig, Pekingben fel kellett venni és újra fel kellett adni azt. A törököknek sikerült valahogy letörni a kerekeket is a bőröndről, de azért lehetett valahogy húzni szerencsére.
Végezve a becsekkolással, elmentem a megfelelő kapuhoz, majd vártam a gépemre. Chongqing felé már csak kínaiak nyomultak, bár aztán a fedélzeten láttam egy európai ürgét is. Nagy megkönnyebbülésemre a reptéren még voltak dohányzó szobák, úgyhogy sikerült a Budapest óta nikotint mellőző szervezetemet egy kicsit mérgezni. Jellemző módon kivétel nélkül férfiak füstöltek odabenn, s hát keltettem némi meglepit. Adtak tüzet, majd le sem vették rólam a szemüket, amíg nem végeztem. Távozás után az egyik még elkapott egy picit, hogy a haverjával csináltasson rólunk egy közös képet.:) Hiába, a népszerűség. A dohányzó bainü (fehér nő) története biztosan sikert arat.
Chongqingban aztán már vártak az iskola képviselői, de azért szerintem annyira nem bánták, hogy késtem egy másfél napot, így a repikeretből addig ők is kedvükre szállodázhattak egyet. Mivel este 7-kor érkeztem meg, így még egy éjjelt ott töltöttünk el.
Előtte még volt egy közös vacsi, szecsuáni hot pot meg különféle egyéb nyalánkságok, s meglepően finom mogyorótej ital gyanánt. Egész pontosan fogalmam sincs, hogy milyen módon készül, de az íze jó volt.
Másnap reggel reggeli után nekivágtunk az utunknak Fengjie felé egy olyan autópályán, ami után sírva bújna el a Közgép. A hegyes-völgyes tájon max. 2 percenként vagy alagút (olykor 5-6 km hosszan) vagy hidak jöttek sorban, s bár az út nagy részét átaludtam, egészen gyönyörűek voltak a tájak. Úgy az út 2/3-ától már eltűnt az az elég undorító szmog is, ami Chongqingot ellepte (mintha folyamatosan ködben lenne a város), s tényleg csak a táj lenyűgöző szépsége maradt. Meg a mérnöki teljesítmény nagyszerűsége. Így ugyan mindössze 4 óra alatt Fengjie-be is értünk, de alsóbb szintű utakon, ahol a hegyeket valahogy kerülgetni kellene, azt hiszem, simán nem túlzás a 10 óra sem.
Káplár Balázs blogjával összhangban a kényelemért fizetni is kell, ha jól láttam, 400 jüanon felül perkáltunk a pályadíjért, ami átszámítva kb. 15 ezer ft.Fengjiebe érve aztán várt rám még egy ebéd is az iskola vezetőjével, helyettes vezetőjével, az asszisztensemmel, s a már említett fuvarozó kollégákkal. Itt is hot pot volt, de itt már nem tudtam visszautasítani az alkoholt sem, úgyhogy ittunk is egy pár pohár sört mindenki egészségére. Ja, és az igazgató dohányzik, s emiatt kaptam pár szálat az ebéd közben a 80 jüanos különleges cigarettájából. (Szerintem ugyanolyan, mint bármelyik olcsó cigi.)
Mára bekötötték az internetet is, úgyhogy megírhattam ezt a posztot is. Holnap majd írok egy keveset Fengjieről, amennyit ennyi idő után lehetséges.
-
Vízum, tanítás, motiváció
Megvan a vízum is, még szerdán sikerült elintézni.
Egészen meglepő mennyiségű vízumkérelmet adtak be, amíg ott voltam, mondjuk torzíthatja felfelé az arányokat, hogy a diákok is most intézték, volt belőlük néhány. Azt is sikerült megfigyelni, hogy szinte senki nem vitt magával minden szükséges papírt, noha a követség honlapja teljesen világosan fogalmaz. A lényeg, hogy a matrica benn az útlevelemben, az én bejutásommal már nem lesz gond.
Az agyam már azon kattog, milyen szisztéma szerint tartom majd az órákat, milyen ötleteket vethetnék be a tanítás során. Meg hát izgulok is már keményen.
Bár a tantervet készen kapom, nem nekem kell kidolgozni – s alapvetően csak a kínai kollégák óráira kell építenem, őket követnem -, azért így is aggaszt kissé a dolog.Az eddigi két elődöm brit volt, egy szőke leányzó és egy srác, most jövök majd én harmadikként, gyökeresen eltérő kiejtéssel. A legtöbb nem brit beszélőhöz hasonlóan én is az amerikai kiejtésen szocializálódtam.
Sokan kérdeztek már, miért kellek én oda, ha egyszer magyar vagyok, s nem anyanyelvi beszélő. A kínaiaknál nincs elég angoltanár? Van természetesen, s mint a jobban képzett nyelvtanárok általában, feltételezhetően az ottani munkatársaim is kiválóan ismerik az angol nyelv nyelvtanát, felépítését. Mi több, erős a gyanúm, hogy nálam jobban, mivel én leginkább használom a nyelvet, s a legtöbb dolog ösztönös.
Azonban szerencsére én nem ezért leszek ott. A helyi pedagógusok kiválóan meg tudják tanítani a fentieket, de van egy hatalmas gyengéjük, ami a kiejtés. A legtöbb kínaihoz hasonlóan ők is nagyon erős akcentussal beszélik a nyelvet, annyira, hogy sok esetben egy úgymond „normális” beszélő számára a megértés is nehézséget okoz. A kínai nyelv szótagokból álló kötött rendszere azzal jár, hogy a kínaiak nagyon nehezen boldogulnak a saját szótagjaikkal nem lefedhető szavakkal, például a szóvégi mássalhangzókkal (ösztönösen hozzáraknak egy magánhangzót, hogy ki tudják mondani). Miután sok időt töltöttem már el kínaiakkal, a magyar és angol általuk beszélt formája sem ismeretlen számomra, ennek ellenére sokszor nehezen értem, mit akarnak mondani.A külföldről importált tanár tehát elsődlegesen beszélni tanít, a kiejtés javítása a feladata. Én mint kvázi anyanyelvi beszélő kerülök ki, miután az interjúk alapján arra jutottak, hogy a kiejtésem természetesnek tűnik, ami úgy általában az általános vélemény szokott lenni akkor is, ha amerikaiakkal kommunikálok. Nyelvérzék vagy mi a szösz, ebből a szempontból nagy a szerencsém. Más dolgokhoz annál hülyébb vagyok, de erről majd máskor.
A másik gyakori kérdés, ami feljön, az a motiváció, hogy mégis mi hajt afelé, hogy egy évet ott töltsek a világ túlsó végén. Pénz, kihívás, kaland?
Kicsit mindhárom, bár eltérő hangsúllyal. Úgy gondoltam, hogy ez egy remek lehetőség, amit kár lenne kihagyni. Mindig is keletmániás voltam, nem véletlen, hogy beszélem a nyelvet, s gyerek még nincs, mikor ha nem most.
Való igaz, hogy a javadalmazás sem megvetendő: rövidre zárva azt mondhatom, hogy nem fogok nélkülözni ottlétem alatt, de ez már csak hab a tortán. A megmérettetés, hogy mennyire tudok helytállni ebben a szerepben lényegesen fontosabb, s ez az, ami igazán ellenállhatatlanná teszi az egészet. Akárhogy is vesszük, a helyzetem miatt több kell legyek mint egyszerű nyelvtanár, hisz’ olyan helyre megyek, ahol alig láttak az emberek európaiakat, magyart meg jó eséllyel soha. Ez nem Shanghai vagy valamelyik nagyváros, csak egy „porfészek”, ahol a tetteim jelentősen befolyásolják azt, hogy milyen kép él majd a helyiek szemében a külföldiekről. S ez egyszerre felemelő és elrettentő feladat. De kihívás, s ez a fő.Legközelebb már csak Fengjie-ből írok, addig megértő türelmeteket kérem.:)
-
Számok
Szeptember még messze van, s hogy addig se árválkodjon a blog új bejegyzés nélkül, íme néhány adat leendő (szűkebb és távolabbi) kínai lakóhelyemről.
Arról már írtam, hogy Fengjie járás ma Chongqing tartományi jogú város része, de hogy ezt nagyságrendileg is el lehessen helyezni, talán a következő hasonlat a legoptimálisabb. Képzeljünk el egy Európa-méretű szuverén országot. Ez lenne Kína. A régi Szecsuan (Sichuan) egy kb. Osztrák-Magyar Monarchia méretű tartomány. Ebből hasították ki Chongqing-ot, amely mintegy 82000 km², vagyis közel akkora, mint Magyarország. Ez a Chongqing tartományi jogú város hatásköre alá rendelt terület jópár járásra fel van osztva, ezek egyike Fengjie. Ennek nagysága 4,087 km², ami egy közepesebb méretű magyar megyével állítható párba, mint mondjuk Baranya vagy Csongrád.
A népességi adatok persze kissé eltérnek a hazaiaktól. Bár Kínában a népsűrűség relatíve nem nagy, az országos statisztikát nagyban torzítja, hogy a nyugati és északi területek zöme terméketlen magashegység vagy sivatag. Ez azt jelenti, hogy az a közel 1.4 milliárd ember a terület legjobb esetben is csak felén él, persze ezen belül is hatalmasak a regionális különbségek.
Fengjie járás lakossága a 2010-es népszámlálás alapján 834 000 fő, ami – a Kínával kapcsolatos prekoncepciók miatt elsőre talán szokatlannak tűnő módon – csökkenést jelent a 2006-os, egymilliós lélekszámhoz képest. Ennek oka elsősorban a belső migráció a fejlettebb, tengerparti területek illetve Chongqing irányába.Maga Yong’an egészen kicsi, mindössze 80000 ember lakja, de egyúttal ez a járás egyetlen valamirevaló városa (a következő a sorban kb. húszezres). Viszont meglepően új és modern, aminek az az oka, hogy az eredeti város az óriásira felduzzasztott folyó árterébe került sok más környékbeli településhez hasonlóan. A lakosság így kénytelen volt átköltözni, cserébe viszont lényegesen komfortosabb új házakat és lakókörnyezetet kaptak, még ha a kárpótlás állítólag nem is volt mindig teljesen problémamentes.
A régi Yong’anból ami maradt, az ma már a víz alatt van. Helyette épültek egy komplett új várost 8 kilométerre, egy kicsit feljebb a hegyoldalban, ránézésre helyenként még cirka 25 emeletes házakkal is megtűzdelve. Jelenleg valahogy így fest:
