Vízumügyi okok miatt kéthavonta kénytelenek vagyunk elhagyni az országot, ami szerencsére Shenzhenből kevés macerával megvalósítható. Két határátlépő pont is megközelíthető metróval, Futian Kou’an illetve Luohu állomások az érintettek.
Mi rendszerint a futiani átkelőt szoktuk használni, mert a lakáshoz ez esik közelebb, s csak egy átszállást igényel. Mivel a határátkelés egyetlen célja ilyenkor a kínai tartózkodás újabb két hónappal való meghosszítása, s mert egyébként sem szívem csücske Hongkong, Futian ideális választás, hiszen a határ hongkongi oldalán van egy autóbuszos végállomás is, ahová emiatt ki lehet menni, s azon keresztül már vissza is lehet jutni a határátkelőhely ellentétes irányú szintjére.

Hongkong határövezete ugyanis zárt, csak úgy nem lehet szabadon bóklászni. Ez a már elég régóta élő gyakorlat az egykoron népszerű illegális, Kína felőli bevándorlás nehezítésére született, felemás sikerrel. Természetesen vannak teljesen legális részek a pajzson: a közúti közlekedés céljára szolgáló utakon nyugodtan megközelíthetőek a Kínába vezető belépési pontok, de a határ zöldövezeti részén való csellengést kevésbé veszik szívesen.

Tegnapelőtt megint át kellett kelnünk – némiképp kevésbé volt hozzá humorom, különösen, hogy pár nap múlva megyek Thaiföldre, de sajnos az időzítés néhány nappal pont a Kínában való tartózkodásom legális határideje utánra esik – ez van. Mivel a monszun megérkeztével gyakorlatilag kínszenvedés a szabadban tartózkodni, napközben nem is indultunk neki, csak már este, nyolc után, ami miatt kénytelenek voltunk ezúttal Luohut választani – ez utóbbi helyszín éjfélig operál, míg a másik hamarabb zár.
Itt eddig életemben egyszer fordultam meg, még a xianningi évem alatt, amikor a téli szünetben nekiindultam a Szingapúr-Nyugat-Malajzia-Thaiföld hármast felfedezni. Shenzhenig vonatoztam, s mivel a vonat a luohui vasútállomáson fejezte be az útját, ez a helyszín volt a magától értetődő. Sok emlékem nem is maradt róla azon túl, hogy rohadt hosszú ideig tartott kivárni a sort.

Most vasárnap este lévén elvétve bóklásztak emberek. Azon nem lepődtem meg, hogy további vizsgálatokra elkísértek, ez már a mindenkori rutinnak látszik, azon már jobban, hogy még 10 percig sem tartott, s már mehettem is tovább. Miután ez visszafelé is ugyanígy zajlott, s mert legutóbb Hongkongból hazafelé sem vett igénybe több időt Futiannél, elképzelhető, hogy valamit hatott a kantoni repteres határőr riportja. Vagy csak ezen az állomáson rutinosabbak a munkások. Majd kiderül a jövőben.

Átérve Hongkongba azonnal kerestem a visszautat. Hiába csekkoltam azonban, csak a hongkongi metróhoz lehet kijutni, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a metró oldalsó peronjai miatt egy állomásnyi távolságot utazni is kell. Nem szívesen törődök bele az ilyen szivatásokba, úgyhogy párszor még végigbóklásztam a terepet, amíg végül találtam egy üvegajtók mögötti dolgozói liftet. Bár elvileg csak engedéllyel, a munkások használhatnák, nem volt a helyszínen senki, aki utunkat állta volna, s még a velünk együtt leliftező takarítónő arca sem rezdült.

Szerencsére két emelettel lejjebb az indulási oldalra jutottunk, ahonnan már mehettünk is vissza Kínába. Ha errefelé leszek kénytelen fordulni legközelebb is, legalább már tudom a módját.