• Wuhan már vár ránk

    Holnap sajnos már indulunk hazafelé Kínába, s jövő héttől már elvileg tanítás is színesíti a kis életemet. 

     

    Kota Kinabaluból valamivel délután 6 után indul a gép, a szállást pedig 11-ig kell elhagynunk. Miután a kínai időjárásnak is megfelelő, réteges ruházatunk is jött velünk, kabáttal szambázni a 35 fokban pedig nem szeretnék, így egyből a reptérnek vesszük majd az irányt, s ott várjuk meg a gép indulását.

     

    Az elmúlt napok publikálhatósági szempontból meglehetősen szegényesek voltak, ezért is nem nagyon írtam. Az évfordulónkat ünnepeltük, s egyúttal egy leánykérésre is sor került a jeles napon. Tudom, kicsi furán kusza ez a helyzet így most, hogy most akkor vőlegény vagy férj, de nyáron elvileg majd rendeződik odahaza a dolog.

     

    A cuccokat nagyjából összepakoltuk, s egy közeli önkiszolgáló mosodában a szennyes kérdését is rendeztük. Holnap a reptérről majd még belejelentkezek, s aztán újra jön Kína.

    Egy kis összegzés is várható még Sabah-ról, de ezt majd már csak Kínából írom meg. Nem nagyon akarok visszamenni…

  • Vízumügyek – avagy a kettesben való kitántorgás problémái

    Mint arról már többször is szó volt a blogon, Kína vízumköteles, csak úgy spontán idekóvályogni – akárcsak egy egyszerű turistáskodás keretein belül is – nem lehet. (Némi egyszerűsítés ebben a műfajban már megfigyelhető: egyes országok – köztünk kicsi hazánk – állampolgárai a továbbutazásra feljogosító repülőjegy birtokában néhány légikikötőben kaphatnak 72 órás vízumot, de az adott város közigazgatási határait ők sem hagyhatják el ezalatt.)

     

    Turista vízumhoz jutni egyébként sem komplikált, így aki tényleg csak ezért jönne ide, annak nincs nehéz dolga. Az elmúlt években megszaporodó, illegálisan itt dolgozgató nyugatiak miatt azonban jócskán nehezítettek a gyanús igénylők életén. Amíg ezt megelőzően az érintetteknek elég volt pár havonta Hongkongba látogatni, s ott új vízumot kérni, most a hivatalos álláspont az, hogy kizárólag a waiguorenek anyaországában intézhető el a folyamat. A dolog annyiban mindenképp működik, hogy lényegesen kevesbé éri meg negyedévente bevállalni egy interkontinentális utat.
    Természetesen nem Kínában lennénk, ha ez tökéletesen megoldaná a problémát, ugyanis a gyakorlatban vízumot igényelni továbbra is lehet Hongkongban is, az már más kérdés, hogy az elbírálás sikerére nem nagyon lehet mérget venni, s nem is sűrűn adnak egy hónapnál hosszabb időtartamra – s azt sem végtelen számban egymás után.

     

    Hogy ezt leírtam, annak csupán annyi az oka, hogy amikor eldöntöttünk, ketten jövünk, akkor egyúttal arra is megoldást kellett találni, hogy ezt legálisan miképpen tudjuk kivitelezni. Én legálisan dolgozom itt, így ennek megfelelően jár számomra a munkavállalói vízum, kísérőm azonban nem, tehát az ő helyzetét is rendezni kellett.

     

    A fentiek miatt a turistavízumosdi hamar kiesett a szóba jöhető lehetőségek sorából. Amerikaiak, kanadaiak sűrűn kapnak 10 évre szóló, korlátlan számú belépésre jogosító vízumot, aminek a segítségével egész kis macerával kezelhető egy ilyen szituáció: mindössze annyi a mafan, hogy az egyhuzamban Kínában töltött időt korlátozzák, ezért rendszeresen el kell hagyni az országot, amihez technikailag elég, ha átruccanak öt percre Hongkongba. Sajnos magyaroknak ilyen nem jár.

    Viszonylag kevésbé nehézkes még az üzleti vízum megszerzése is, de ehhez is kell egy meghívó fél, s magyaroknak jellemzően max. fél évre adnak, jellemzően egy vagy két belépést engedélyezve. Kilőve.

     

    Kissé komolytalanul felmerült már a legelején a legegyszerűbb, s egyúttal a legkevésbé ingoványosabb megoldás is, amely tényleg nem igényel trükközést, hongkongi kiruccanásokat, s jogilag kikezdhetetlen. Ez volna a hozzátartozói vízum.
    A Kínában huzamosabb távon legálisan tartózkodó külföldi ugyanis jogosult arra, hogy közeli családtagjait is magával hurcibálja: szülők, 18 évesnél fiatalabb utódok, anyós-após illetve férj/feleség csapható hozzá a kis idilli kompániához.

    Tavaly futólag említettem, hogy az akkor hátrahagyott kapcsolatom nem viselte egészen zökkenőmentesen a távollétem, s ma már azt is hozzáteszem, hogy bele is pusztult. Ebből kikövetkeztethető, hogy a jelenlegi szerelem még nem igazán hosszú életű, annyira legalábbis nem, hogy az ember anyakönyvvezető elé álljon. Normál körülmények között semmiképp.

     

    Kínába utazni nem normális körülmény, így aztán miután kifutottunk minden más opcióból, maradt az érdekfrigy ötlete. Hangsúlyozottan nem tekintjük valódinak, ennek megfelelően nem is publikus, nagyjából a két tanút meg most már a blog közönségét leszámítva. Névváltoztatás sem történt, gyűrűzés és közönség sem járt mellé, így az egész procedúra ingyenesen lezavarható volt, s kizárólag a válásnak lesz majd valami költségvonzata.
    Merthogy válás lesz mindenképp. Azzal kapcsolatban hülyeség is lenne jóslatokba bocsátkozni, hogy mennyire bizonyul a kapcsolat tartósnak, ezt legfeljebb néhány év után merném megkockáztatni, de a megállapodás alapján amennyiben egyszer valóban szeretnénk összekötni az életünket, akkor az egy új szerződés keretein belül valósul majd meg, a jelenlegi megszüntetése után.

     

    No, szóval annyi a lényeg, hogy férjhez mentem. Papíron. Kínában már vénlány sem maradhat az ember. 

  • A korai házasság még létező tradíció

    Kínában a törvény elég szigorúan szabályozza a házasságkötés feltételeit. Hivatalosan a férfiak a 22. életévüktől, míg a nők  a 20.-tól élhetnek ezzel a jogukkal.
    Ez a meglehetősen magas korhatár még a múltból maradt vissza, a nyolcvanas évek elejéről, s elsődleges célja a gyermekvállalás visszaszorítása volt. (Bár egyes Maó-i időkben volt a korhatár ennél magasabb is, akkoriban nem érdekelte a vezetést a népességszám növekedése.) Mostanság egyre szélesebb körben merül fel, hogy érdemes volna lecsípni a nagykorúság kezdetére, 18 éves korra, minthogy mára kissé okafogyottá vált.

    Miután a kínai népesség is egyre jobb iskolázottsági mutatókkal rendelkezik, tömeges házasodási hullámokkal azért nem járna, ha változtatnának a szabályozáson. Főleg, hogy vidéken most is megoldják okosban.

    4446378_182616934274_2.jpg

    Akadnak ma is fiatalok azért szép számmal, akik a középiskola alsó tagozatának elvégzésével be is fejezik a tanulást – elenyésző számban még olyanok is, akik eddig sem jutnak el. Számukra, miután az iskola végeztével elkezdődnek a munkával töltött évek, felnőttek lesznek, így elég életszerűtlen még 6-7 évet várni egy párkapcsolatra. Miután itt még mindig a házasság a divat, találékonyságra szükség is van.

    Ezt egyszerűen úgy oldják meg, hogy törvényi jóváhagyás nélkül ugyan, de megtartják a ceremóniát. Lagzit csapnak, minden lezajlik ugyanúgy, csak nem hivatalos. Ez azonban nem von le a faluban a kötelék erejéből semmit, ugyanúgy férj-feleségnek tekintik ezeket a párokat. Amint aztán elérik a korhatárt, többnyire jogilag is megerősítik a helyzetet.

    Mingchun mesélte valamelyik nap, hogy a volt alsós osztálytársai közül is páran már megházasodtak, s most együtt élnek a házastársukkal. Tanulatlan, falusi népeknél ez még létező tradíció.