Miután hajnali fél 5 magasságában beért a busz Fengjie általam eddig még nem használt, Gangkou nevű autóbuszállomására (van még egy buszállomás, egymástól minimális távolságra), elsőként nem is vettem észre, hogy megérkeztünk.

Pihenőre gyanakodtam, meg épp csak felriadtam a szunyókálásból. Mindenesetre szépen leszálltam dohányozni, s próbáltam a látvány, meg az esetleges feliratok alapján kideríteni, merre vagyok. A szomszédos házak ugyan ismerősnek tűntek, de leginkább az volt megtévesztő, hogy nagyon nem sietett senki semerre. Néhányan még a buszban aludtak, de akik leszálltak, ők is a busz mellett álldogáltak. 

Néhány perc alatt azért tudatosult bennem a helyzet, úgyhogy összeszedtem a cókmókomat és elindultam az út felé, majd taxival elvitettem magam Mingchunékhoz. Lassan meg is ébredt szegény pára, aztán némi beszélgetés, sétálgatás után nekiálltunk szállást keresni.

Eddigre már felkelt a nap, előkeveredtek az emberek is, s Fengjie olyan volt, mint régen, s igazán jól esett itt lenni.

A második hotelben volt is wifi, aránylag elfogadható küllemű szoba, s mindössze 60 yuanes szobaár. Az messziről lerítt róla, hogy külföldiként nem szállhatnék meg itt, de Fengjieben annyira nincsenek külföldiek, hogy a hotel tulaja sem látott még, ennek megfelelően az efféle rendszabályokkal sincsenek igazán tisztában.

Miután az ujgur terrortámadások miatt manapság mindent szigorúbban vesznek, így még itt Fengjieben is volt pár hete egy fejtágítás a helyi szállásadók számára, miszerint mindenféle gyanús egyedet jelenteniük kell a rendőrségen, különösen a már említett kisebbség tagjait.

Én ugyan sejtettem, hogy mi lesz a folyamat vége, de nem volt kedvem vitatkozni, A rendőrségen aztán kiderült, hogy én természetesen nem szállhatok meg az adott műintézményben, hivatalosan biztonsági (mármint az én biztonságom) okokból. 

A karhatalom ettől függetlenül nagyon kedves és érdeklődő volt, mint errefelé általában mindenki, ha ilyen fura szerzetet lát. Mingchun vázolta nekik, hogy itt dolgoztam egy évet, s most visszajöttem látogatóba, ők meg hallgatták majdnem szájtátva. Kicsit vicces is volt.

Az egyik rendőr – valami fejes, a járművéből ítélve – aztán elvitt minket egy nekem való szálláshelyre, de kiderült, hogy ezeknek sincs erre megfelelő engedélye, viszont akkor már dolgozott az adrenalin, s a törvény őre intézkedett személyesen, hogy márpedig engem itt el kell szállásolniuk, nincs mese. Szegény waiguoren nem akar drága helyre menni, úgyhogy ez van.

Az új, amúgy az előzőnél lényegesen színvonalasabb helyen 80 yuanért kaptam szobát, ami még így sem hatalmas érvágás. A szobában még számítógép is van, de sajnálatosan wifi nincs.
Sajnos a kábel lapiba plántálása még nem oldja meg a problémát, mivel a rendszer kiépítői az itt lévő gépek hálókártyáihoz rendelték hozzá a nethozzáférést.

Miután kedvesen szóvá tettem bánatom, elküldtek egy rendszergazda emberért, aki először nézett okosan, majd később hülyén, de aztán inkább hívott valakit, akinek fogalma is volt a helyzetről.

Utóbbi vágta a szitut, s elmagyarázta a helyzetet, amire magamtól is rájöttem, miután első lépésként átnéztem a hálózat beállításait. Mindenesetre konstruktív volt, mert elment, majd visszajött egy frissiben beszerzett usb-s wifiporttal, s most azon keresztül sugárzik hozzám az internet. S mindezt ingyen, ráadásul a kütyüt is megtarthatom. Jó, azért egy fotót készített rólam.

Délután összefutottam Mengsivel, majd felugrottam hozzájuk. Finom vacsi várt, köztük a nekem való krumpli is, amit imádtam ittlétem alatt is. Állítólag rám való tekintettel készült, hogy igaz-e, azt nem tudom, de volt bőségesen belőle.

Készült pár kép is, a régi olvasóknak nem lesz annyira ismeretlen a város. Én még mindig imádom.