• Akadémiai buktatók

    Hát, ideje volt, de itt az első főiskolai pofon ideje is. Olyannyira nem én kaptam az emlegetett szuper értékelést, hogy egyenesen egy középszerűvel kellett beérjem, 64(!)%-kal. A mellé járó szöveges visszajelzés ráadásul csupa jó dolgot említett, egyedüli negatívumként csak annyit jelzett meg, használjak rövidebb mondatokat.

    Láttam a kiemelkedő művet, ami végül 82%-ot ért. Nem állítom, hogy az enyém olyan lényegesen jobb lenne, de a formai része egyértelműen felülmúlja. De azt még könnyedén el is fogadnám, ha csak néhány százalékkal előzne meg, ennyi szubjektivitás bennem és az előadóban is lehet.
    Hogy mégis én húztam a rövidebbet, ráadásul egy ekkora rés tátong a két dolgozat értékelése között, azt leginkább az indokolhatja, hogy a jól sikerült beadandó egy az egyben lekövette a kutatónő által képviselt zöldségeket. Bár forrás az én sok esetben eltérő véleményemmel kapcsolatban is volt, úgy látszik, az nem tetszett neki.

    Ha valakit részleteiben érdekel, az ő erre épülő munkássága a kooperáción alapuló természetvédelmet propagálja, ennek fantasztikus előnyeiről publikál lépten-nyomon, míg az én írásom arra futott ki, hogy az együttműködés muszáj, mert másképp a tőzegkitermelők sztrájkolnak, s akkor megint kis híján kormánybuktatás lesz, de amúgy nyilván szuperebb lenne, ha technokraták határozhatnák meg a folyamatokat, s nem kéne megvárni, amíg a megmaradt lápok is tönkremennek, csak mert tőzeget kitermelni elidegíthetetlen, hagyományos velejárója a vidéki koboldkodásnak.

    Hogy javuljanak a kilátások, a következő, péntekre esedékes munka kapcsán méginkább másképp látjuk a világot. Viszont így, hogy tudom, mire számíthatok, még időben visszavettem, s csak a minimumra szorítkozom. Ezt az eredményt hozom akkor is, ha három nap helyett három órát foglalkozom a dologgal.
    Na, valószínűleg nem itt fogok professzorkodni mégsem. És azt is egészen biztosan tudom, ki nem lesz a témavezetőm.

  • Kreatív Veve

    Az óvodai tanítás mellékhatása, hogy némiképp kezdek elhülyülni. Ez mondjuk nem nagy újdonság, gyárilag is eléggé fogyi vagyok, s ez nem is különösebben aggaszt, már megszoktam. De kétségtelen, hogy gyerekjátékokkal utoljára a saját gyermekkorom idején játszottam, ami nem mostanában volt.

    Ehhez képest, ha épp nincs kedvem az irodában lenni, s a középsősökkel múlatom az időt, részt veszek mindenféle aktivitásokban, pl. színezek, ragasztok, vagy csak úgy kedvemre építkezem. Gyermekbarátságomnak megfelelően féltékenyen tartva a végeredmény elrontásától – sajnos nekem már kevésbé néznék el, ha arrébb lökném őket, így kénytelen vagyok lenyelni a békát, ha úgy adódik.

     

  • Vietnám-láz

    Egy bő másfél hete belefutottam pár leírásba Vietnámról. Szoktam mindenféléket olvasni elég gyakran, így ez önmagában nem annyira meglepő, de ebben az esetben eléggé le is ragadtam a témánál. A hirtelen jött érdeklődés előtt is aránylag jól ismertem az országot, amennyire ez személyes tapasztalás nélkül lehetséges. Sosem viseltettem iránta kiemelt figyelemmel, de Vietnám is csak Kelet, a Kelet meg mindig érdekelt, így az ország földrajzával, történelmével nagyjából tisztában voltam.

     

    Szóval a vietek hazája most egészen izgalmas téma számomra, s a jelek szerint még tanítani is lehet arrafelé, egész normális feltételekkel. Bár ez még változhat, most úgy érzem, ha egyszer innen koccolunk, a hazatérés előtt néhány évet még lehúzunk ott délen is – már ha bejön, előtte azért tartok terepszemlét.

     

    Egy Veve agyműködése elég sajátos. Ha valami beeszi magát, nehéz tőle nyugton maradni. Úgy óránként eszembe jut valami, konkrét részlet, aminek utána kell nézzek. Tegnap éjfél felé sikerült pont a vietnámi nyelvet kipécéznem. Némi általános leírás elolvasgatása után úgy voltam vele, keresek egy online vietnámi nyelvtanító oldalt, csak hogy halljam is, mégis miképpen hangzanak a helyi hangok – röstellem, de a nemzetközi fonetikai kódokat nem tanultam meg, így azok nem segítenek. Az ismerkedés olyan jól sikerült, hogy ma délután 2 magasságában hagytam abba, miután végigmentem a teljes bevezető anyagon és utána még 4-5 óra gyakorláson. Arra nem vennék mérget, hogy egy vietnámi ember megértene, de olyan remek dolgokat már le tudok írni, mint például: „a gazdag ember elrejti a levelemet”, „a vietnámiak szeretnek teát inni” vagy épp „a koszos denevér a vasútállomáson van.”. Bár elsőre nagyon idióta nyelvnek tűnt, most már kezd tetszeni. És határozottan tetszik, hogy még egész jól szuperál az agyam. Egy napja még egy szót sem tudtam vietnámiul, most közel százat és egy kis bevezető nyelvtant. 
    Az egész biztos, hogy ha nem is fogok Vietnámban lakni, látogatóba megyek, mert ezek után már élőben is akarok beszélni. 

     

  • Elkapott a shoppingláz

    Shenzhenbe érve elég hamar belefutottam egy Metro áruházba. Hát, Kína más részeihez viszonyítva mindent kapni, így aztán tudtam, hogy ide még sűrűn fogok jönni. Van kenyér, rengeteg sajt, felvágott, s mindenféle egyéb nyugati cucc. Még sour cream is.

     

    Ezekkel nincs is baj, zömük árban nem túl vészes. Azonban már az első alkalommal elkezdtem szemezni a kávéfőzőkkel. Merthogy akadnak azok is. Olcsón nagyon vackok, amikbe bele sem lehet préselni a kvt, s rohadt drágán normálisabbak is. Szép meg jó, de úgy voltam vele, hogy ennyit (az elfogadhatóbbak legolcsóbbika volt 600 yuan és elég gagyinak tűnt kivitelezés szempontjából) semmiképp nem adok érte. Ettől függetlenül minden egyes látogatásomkor végigmentem az adott soron és sóvárgó pillantásokat vetettem. De nem adtam be a derekam!

     

    Xinjiangi látogatásunkból hasznos dolgok is fakadtak. A lakásban korábban élő, a tanév során rákosnak bizonyult, s így idő előtt lelépő amerikai (feltehetően igen erősen keresztény – a lakásban hagyott bibliai társasjátékokat is) pasas ugyanis a kávé szerelmese lehetett. Több kiló bontatlan, jávai babkávé maradt utána, ahogy egy működőképes kávédaráló is. Hogy a nedűt miben készítette el, azt nem tudom, erre utaló nyomokat nem találtunk. A darálót és a kávékat mindenesetre elhoztuk, ha már megörököltük.

     

    Elkészíteni mindenesetre mi sem tudtuk, a sima kifőzést nem vállaltam be, akkor már inkább a porkávé. Tegnap aztán gondoltam egyet, s az áruházba készülő páromnak mondtam, hogy hozza el azt a vacak 600 yuanes masinát. Igaz, hogy ennyiért két évre való porkávét vehetnék, de azért ez mégiscsak igazi kávé lesz. És így, hogy személyesen nem vagyok ott, talán kevésbé is szívom a fogam, hogy ennyi pénzt vágok ki az ablakon.

     

    Férjem el is ment, majd egyszer írt, hogy a 600-asból csak a kiállított masina van, ellenben a dobozát nem találják, s így egyik-másik része hiányzik. Hozza-e el 1400-ért az amúgy valóban mutatós és kívánatos philips-es csodát. Nem ragozom, elhozta. Az árába igyekszem nem belegondolni, s csak a pozitívumokra koncentrálni.

     

    Amik szerencsére akadnak. A kávé hiperkrémes (extrém nagy nyomással préseli ki magából), tejet habosít, s ipari méretekben képes kávét főzni, szupergyorsan. Az ára horror volt, s egész biztosan nem hagyom majd itt, de végre finom kávét iszom!

     

    wp_20161010_03_45_35_pro.jpg

     

  • Este már Pekingből

    Nagyjából összepakoltam a dolgaim, s dél előtt valamivel nekiindulok a reptérre vezető, remélhetően nem annyira borzalmasan sokáig tartó útnak. Most özönvíz sem látszik fenyegetni, mi több, még az eső is elállt.

    Wuhan és Peking közt a légiút két órás, így hatra már ott is leszek.

     

     

    Most a pekingi út kapcsán jutott az eszembe az este – nézzétek el, állandóan csaponganak a gondolataim -, hogy melyik volt a legnagyobb (értsd: legnépesebb) város, ahol megfordultam. Nem, nem Peking, bár messze nem kell menni, Shanghai. A legnagyobbak egyikeként nem sok város szárnyalja felül, úgyhogy a léc már elég rég túl magasra került ahhoz, hogy egykönnyen megdöntsem egy másik megapoliszban történő vizittel. A szóba jöhető konkurenciák egyikébe sem tervezek mostanság látogatást.

    Agyaltam akkor már azon is, mik szerepelnének még a városom top10-ében. Az gondolom nem lep meg senkit, hogy erős a kínai jelenlét a listán (a már említett Shanghai és Peking mellett Chongqing, Shenzhen és Wuhan is belefér), a maradékba meg ilyenek jutnak mint Moszkva, Isztambul, London, Bangkok és Szingapúr. (Hongkong még belefér a listába, ha egy városnak vesszük, de ennek eldöntése nem egyértelmű.)
    A lista szereplői egyébként is vitathatóak, a népesség megállapítása terén ahány módszer, annyi eredmény, szóval ennek függvényében borulhat az egész.
    Ja, és magának ennek a kis kitérőnek semmi relevanciája a mai poszthoz, de talán már megszokhattátok, hogy nem mindig (különösen nem kevés alvás után – a mai nap ilyen) vagyok egészen ép.

    Este majd jelzem, ha szerencsésen földet értem. Legközelebb már Pekingből!

  • Csapongások a nyelvekről

    Igen pihent az agyam jelenleg, szóval előre is mentegetőzésre szorulok a bejegyzés kuszasága miatt. Már hajnali fél négy van és nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Nem fogok már, mert három óra múlva kelnék amúgy is, hogy a reggeli órámra beérjek az egyetemre.

     

    Az alvás hiányát az okozta, hogy még tegnap este elkezdtem olvasni egy könyvet, ezt folytattam ma kevés megszakítással egész nap, aztán végül már nem akartam abbahagyni a vége előtt, így csak az éjszaka közepére fejeztem be.
    Régen sűrűn olvastam, gyermek- és kamaszkoromban 1-2 naponta végeztem egy könyvvel, de aztán ez a lendület jelentősen megtört, s mostanság évi 10 körüli mennyiségre apadt a szám. Most viszont rákaptam az ebook-okra, s az utóbbi két hétben ez már a hatodik könyvecske, amin végigfutottam. Egy kivételével észak-koreai disszidensek memoárjai voltak – ez mondjuk a jelen írás szempontjából lényegtelen. Az már inkább az, hogy kivétel nélkül angol nyelvű kiadványok voltak.

     

    Ezektől a mostani esetektől eltekintve összesen talán három angol nyelvű könyvet olvastam el életemben, egyiket sem mostanában. Arra tisztán emlékszem, hogy egyik sem volt könnyű. Lényegesen kisebb szókincsem volt akkoriban és nagyban rontotta az élményt, hogy állandóan szótárazgatnom kellett. Az sem segített sokat, hogy az írott nyelv rendszerint kifinomultabb a beszéltnél.
    Most gördülékenyen zajlott az egész, s csak a legutolsó könyv utolsó harmada felé – már némiképp fáradtan – kezdtem el azon gondolkodni, hogy nem fordítok le semmit. Ezen nem lepődtem meg, mert beszéd közben is automatikus a dolog, viszont miután ez valahogy felötlött bennem, s odafigyeltem rá, még percekig minden egyes olvasott mondat ott visszhangzott a fejemben magyarra fordítva, nehezen tudtam kikapcsolni. Mint amikor az ember a légzésére fókuszál, s ezzel akaratlanul is lehetetlenné teszi, hogy spontán történjen.
    Mostanra is maradt amúgy még bőven ismeretlen szó a szövegekben, szóval még van hova fejlődnöm, bár kikeresni őket nem volt kedvem, a cselekmény követését meg nem akadályozták. Ha többször is felbukkant néhány, előbb-utóbb a jelentés is összeállt.

     

    Van egy érdekes része az angoltudásomnak, ahol viszont tényleg nem engedelmeskedik az agyam úgy, ahogy kéne. Bár triviális téma, a mai napig meggyűlik a bajom a számokkal. Természetesen ismerem őket és hezitálás nélkül felolvasok/kifejezek bármilyen értéket ezen a nyelven, s a meg is értem őket, ha mástól hallom, azonban amikor telefonszámot, azonosítókat diktálnak (angolul esetleg egyáltalán nem értő olvasóimra tekintettel: ez a lehető legegyszerűbb eset, még csak össze sem vonjuk a karaktereket, mint pl. a magyarban, egyszerűen 0 és 9 közötti számok hangzanak el sorban, egyesével), valamiért iszonyat erősen koncentrálnom kell, hogy ne hibázzak a leírásukkal. Nem tudom megindokolni, hogy mi lehet ennek az oka, de tisztában vagyok vele régóta. Az egész odáig fajul, hogy ha egy kínai adja meg a számát, vagy egy diákom az iskolai azonosítóját, hiába folyik egészen eddig a pontig angolul a társalgás, itt mindig kínaira váltok, s ha kitartóan angolul folytatják, akkor legalábbis visszaolvasom a teljes számsort kínaiul megerősítés végett. (Nem alaptalanul, olykor tényleg van hiba.) Kínaiul az egész ugyanolyan magától értetődő, mint magyarul, csak angolul, hallgatóként van meg ez a defekt.

     

    Idén a nyelvhasználati szokásaim is nagyban változtak. Mivel most nem egyedül vagyok itt, az időm domináns részében magyarul beszélek. A diákjaim is jobbak, így órán szinte egyáltalán nem nyilvánulok meg kínaiul. Ez így most nagyjából azt eredményezi, hogy szinte csak akkor használom a kínait, ha vásárolok vagy ügyet intézek. Talán ennek is tudható be, hogy az itteni nyelvjárást egyáltalán nem ismerem, bár belejátszik az is, hogy errefelé még a helyiek is csak elvétve használják azt, mindenki a putonghuat nyomja, ellenben mondjuk Fengjievel, ahol még azok is kevertek a beszédjükbe helyi szavakat, akik amúgy a hivatalos köznyelven nyilvánultak meg, s rendszeresen felcseréltek bizonyos hangokat is.
    Ez egyúttal azt is eredményezte, hogy mostanra megint a standard nyelvet beszélem, ami persze nem baj egyáltalán.

     

    Itt, Wuhanban szembesültem először azzal, hogy azok az emberek, akik tisztában vannak a tanulmányaimmal, például az itteni asszisztens, magától értetődőnek veszik, hogy mindent megértek, s az első perctől kezdve, hezitálás nélkül kínaiul szólnak hozzám, de nem a lebutított formában, nem lassan, tisztán beszélve, hanem teljesen normálisan, esetleg hadarva. Ez nagyon meglepett, s amikor Jiahui, az asszisztens első alkalommal így tett, egy pár másodpercbe beletellett, mire felocsúdtam a meglepetésemből. A tipikus reakció általában mindig az volt (még akkor is, ha amúgy beszéltem már hozzájuk, esetenként nem is egyszer, nem is röviden), hogy úgy szóltak hozzám, mint egy értelmi fogyatékoshoz, s komoly heteknek, esetleg hónapoknak kellett eltelnie, mire levetkőzték ezt, s valahogy képesek voltak elhinni, hogy akkor is meg fogom érteni őket, ha természetesen szólalnak meg. Itt viszont nem az asszisztensem volt az egyetlen, aki azonnal normál társalgási hangon fordult hozzám, s ez elég üdítő.

     

    No, de a csapongásokból elég is mostanra, mert már egy órája pötyögök. Legközelebb majd igyekszem összeszedettebb lenni.

  • Borneó – mennyi az annyi?

    A borneói kiruccanást veséző posztok utolsó képviselőjeként még hátra van az anyagi oldal. Nem elhanyagolható, s a gyakorlatias olvasókat biztosan érdekli is. Engem érdekelne.

     

    Repülés

     

    Kezdjük az elején. A legnagyobb tétel, az efféle egzotikus helyszíneknél mindig, a célterületre való eljutás volt. Az AirAsia, bár a többi fapadoshoz hasonlóan nem a túlságosan utasbarát hozzáállásáról híres, árakban valóban versenyképes, errefelé gyakorlatilag verhetetlen.
    Az időben történő foglalás azért nem hátrány, így alakult, hogy novemberben sikerült lőnöm jegyeket két irányban összesen fejenként ezer kínai pénzért (a yuan mostanság cirka 45 forintot ér). Miután a nyaralásos szappanopera részeként első körben nem szálltunk fel, kénytelen voltam odafelé újra jegyeket venni, ezúttal egy irányban fejenként ezer pénzért. Tekintve, hogy néhány nappal indulás előtt vettem ezeket, még így is egész vállalható az ár. Összesen így 2000 yuanbe fájt a repjegy egy fő részére, de ideális esetben feleennyi lett volna.

     

    Szállás

     

    Kota Kinabalu ezen a téren olcsó, de Kelet-Malajzia általában véve sem drága. KK-ban a szállásunk egy éjszakára 45 ringgitbe, cirka 3000 forintba került, ezért egy kétszemélyes, ventilátoros szobát mértek. KK-ban nem láttam a miénknél olcsóbb helyet (ettől még lehet, hogy akad), de a többi hostelben sem igen mentek 60 ringgit fölé. Aki elvan a hálótermi elhelyezéssel (ekkor ugyebár vadidegenekkel kell egy légtérben aludni), ugyanez már napi 25 ringgitért kivitelezhető, de mint látható, két ember már anyagilag is jobban jár a saját szobával. Ez utóbbiból elvétve szoktak előfordulni egyágyasok, úgyhogy a magányos utazó, ha nem bírja a hálótermes verziót, kifizetheti a kétszemélyes szobát önmagának is.

    A kirándulás első verziója szerint elhagytuk volna KK-t, megszálltunk volna Kudatban, Sandakanban, Miriben és Kuchingban is, 60 ringgit fölé sehol nem kúszott volna a szobaár. (Brunei ellenben drága, nincsenek hostelek, s a legolcsóbb hotelekben is kb. 18000 forintért adják a kétszemélyes elhelyezést.)

    15 éjjel szálltunk meg a helyünkön, ez így szintén nagyjából ezer yuant kóstált, fejenként 500-at.

     

     

    Étkezés, vásárlás

     

    KK-ban enni nem drága. 10 ringgit körüli összegekért már vállalható ételeket kapni, s Kínával ellentétben akad európai kenyér, felvágottak, s olcsóbbak a tejtermékek is. A hostelünk külön pénz felszámítása nélkül reggelit is kínált, amit azért természetesen nagyon alapszinten kell elképzelni. Pirítós, lekvár és vaj formájában, önkiszolgáló rendszerben, de teafilterek és porkávé is akadtak.
    Az (alkoholmentes) italok is olcsóak. Mangólevet utcai árusoknál mindenütt kapni, pohármérettől függően 1 illetve 2 ringgitért, a kisebbik is legalább negyed liter. A nagy palackos víz 2 ringgit alatt megy, s a szénsavas üdítők is lényegesen olcsóbbak, mint otthon. Ez utóbbiakra ugyanakkor nem feltétlenül lesz akkora a kereslet. Bár a törzsolvasók már tudhatják, hogy milyen szinten kólafüggő vagyok, most odakinn talán ha 4 alkalommal vettem, de a klímára való tekintettel sokkal jobban csúszott a víz. (Amúgy kapni zérós kólát, másfél literes is van belőle.)

    Az alkohol nem olcsó, de ez valószínűleg összefügg azzal, hogy Malajzia lakóinak többsége muszlim.

    Szó, mi szó, két emberre napi 50 ringgitből gond nélkül ki lehet hozni az evést-ivást, amennyiben nem akarunk mindenáron gyorsétteremben enni vagy alkoholizálni.
    Utóbbit nem tettük, de a Whopper csábításának legalább öt nap nem tudtam ellenállni, szóval ennél többet költöttünk.

    A boltokban sok dolgot kapni, amit Kínában nem. Ha Európából indulunk útnak, ezek nem feltétlenül hozzák lázba az embert, mert még nincs rájuk kiéhezve, de minket kísértettek. A kínai árak harmadáért mért tej és csokis gabonapehely, az egészen tűrhető áru felvágottak, a normális ízű kenyerek képezték a reggeli vagy esti étkezésünket jópár napon át. 
    Az olajos halak szerelmeseinek is csak ajánlani tudom Malajziát. Bő 15 éve még szorgalmasan ettem őket odahaza is, de a mostani árat nem vagyok hajlandó kifizetni értük. Kínában valamivel olcsóbbak, de itt sem igazán. Malajziában ezzel ellentétben még 3 ringgit alatt kapni cirka 20 dekás paradicsomos szardíniát, s van fél kilós is 4,5 ringgitért. Az amúgy nem annyira halfogyasztó lényem az effajta csemegét nagyon imádja, így aztán dőzsöltünk belőle bőszen. 

    Összességében kijelenthető, hogy észszerűen gazdálkodó üzemmódban a mindennapi költekezés fejenként 30 ringgitből kihozható, 50-ből pedig már nem okvetlenül szükséges dolgokra is futja.
    Mi, a számításaink alapján (ezt csak azután voltam képes meghatározni, hogy minden egyebet kivontam az összesen elköltött pénzből) kb. 725 ringgitet, nagyjából 1100 yuant költöttünk ilyen célra, ketten. 

     

     

    Turistáskodás, programok

     

    Na, ez az a pont, ahol Sabah-ban a leghúzósabb, s nem is annyira olcsó a lét. A tömegközlekedés olcsó, így ami elérhető így, azt könnyű megközelíteni, ami nem, ott meg mélyen a zsebbe kell nyúlni.
    További nehezítés, hogy ahol engedélyt vagy belépőt kell vásárolni, ott szinte garantált, hogy külföldiként mindent minimum dupla áron kell megvenni.

    Gond az is, hogy a legjobb helyek zöme csak szervezett keretek között látogatható. Nincs tiltás, csak egyszerűen nincs más lehetőség. Képtelenség megközelíteni, egyénileg nem kivitelezhető.
    Ezek a programok sem annyira vészesek árban, de mindenképp többe kerülnek, mint Délkelet-Ázsia népszerűbb részein. Ezekhez képest Sabah-ban turistáskodni egyértelműen drága.

    Mi nem hagytuk el KK-t, mert az összes érdemesebb ilyen jellegű program több napos távollétet igényelt volna, ami a cuccunk és a szállásunk birtokában nem lett volna racionális választás. Az eredeti program szerint meglátogatott helyek kivétel nélkül könnyen elérhetőek lettek volna, úgyhogy azért még ki lehet fogni jó dolgokat gazdaságosan is. A sepiloki orángután-rezervátum közelében megáll az összes KK és Sandakan közti busz, s onnan vagy egy kisebb séta, vagy taxi, vagy stoppolás.
    A Semporna közeli, elsőrangú merülést biztosító szigetekre is járnak hajók Sempornából, ezek sem horrorisztikus összegekért szállítanak.
    A Mt. Kinabalu megmászása ugyanakkor mindenképp húzós anyagilag. Fizetni kell az engedélyért, fizetni kell a kötelező kísérőknek, tényleg csak annak éri meg, aki nagyon odavan az ilyesmiért.

    A dzsungeltúrák, élővilág-lesek, hagyományos falulátogatások is borsosak, s ezeket gyakorlatilag lehetetlen egyénileg megoldani, nincs más lehetőség, csak befizetni egy programra.
    Aki beéri a másodlagos, vagyis emberi behatástól nem teljesen mentes esőerdőkkel, az azért ennél olcsóbban is megoldhatja. A környező szigeteken rendszerint erdők nőnek, s még KK mellett is találni ilyen félig-meddig naturális helyeket.

    Klasszikus turistáskodással összefüggő költségeink összesen kb. 600 ringgit körül voltak, de mint írtam, KK környékénél nem mentünk messzebb.

     

    Összesítés

     

    Összesen 2000 ringgitet vettünk fel két különböző alkalommal az ATM-ből, ebből fizettük a szállást is, így összesen, kettőnknek a 15 nap mindennel együtt kb. 5000  6000 yuanbe került. Az repjegyes résznél részletezett okok miatt ez lehetne 4000 5000 is. Fejenként 2000-2500 2500-3000 pénzért szerintem egyáltalán nem volt rossz üzlet.

     

    UPDATE:

     

    Valamiért a matek nem ment, amikor ezt összeadtam. A felvett 2000 maláj ringgitet is kétezerrel adtam hozzá, noha az kb. 3000 yuan. Szóval a végösszeg +1000 kínai pénz. Hülyevevés címke úgyis régen volt már.

  • Hazaút előtti bolondéria

    Zajlanak az események, most már minden a hazaútról szól. Tegnap sikeresen – némi bonyodalmak árán ugyan – szereztem dollárt a kínai pénzem helyett, s a bőröndömet is úgy 70%-ban bepakoltam.

    Ma elindultam még egy utolsót a bevásárlóközpontba, s vettem minden hülyeséget, ami a kezeim közé került. Wokot! Mert hogy olcsó meg szép és mert az otthon kapható az gagyi, de wokot, istenem! Most cipelhetem hazáig. (Rizsfőzőt szerencsére nem vettem.)

    Jutott még pár adag szárított rák, mindenféle fűszerek, s jutottak ilyen-olyan olajok (erőspaprika, földimogyoró, szezám, stb.), szóval őszintén bízom benne, hogy beférek a tatyómba, s súlyproblémák sem lesznek.

    Zajlik közben az új blog körüli fejlesztgetés is. Zhongguo, azaz Kína névre hallgat majd, s előzetesként itt a leendő fejléc. Menet közben még változhat. 

     

    225104_090946066_2_5.jpg

  • Garancia

    Az olvasók nagyobbik fele visszajáró vendég már a blogon, így azt hiszem, mostanra nem kell nagyon bemutatni, mennyire szerencsétlen tudok lenni. A Szecsuánblog lassan két éves pályafutása alatt gurultam már le lépcsőn, törtem ki kis híján a bokámat, falun járva zuhantam bele sárba, s akkor még vannak olyan esetek is, amiket inkább már nem is publikáltam.

    Ezúttal szerencsére a testi épségem rendben van, de ugyanez a laptopról már nem mondható el. Miután krónikusan netfüggő vagyok, ez korántsem annyira üdítő élmény, arról már nem is beszélve, hogy nem is filléres termék.

    Csütörtökön, két órám között sikerült ugyanis valahogy rosszul megragadnom a laptoptáskát, aminek következtében a gép szépen kicsusszant, s az osztályterem kövére zuhant. Miután ezzel egyúttal meg is adta magát, határozottan nem voltam lelkes.

    Mivel még garis, így gyorsan elrohantam a szervizbe – ideges voltam, így a már gyülekező, soron következő órára érkező diákokkal közöltem is, hogy ma elmarad a muri, majd bepótoljuk.

    A garancia szép dolog, s normál körülmények között hasznos is, de be kell látni, hogy a gép földhöz vagdosása nem igazán nevezhető üzemszerű használatnak. Ennek ellenére azért bepróbálkoztam, különös tekintettel arra, hogy a laptopon külsérelmi nyomok – legalábbis kívülről – nem voltak láthatóak.

    Feltehetően belül sem, mert gond nélkül, s emellett sűrű szabadkozás kíséretében, kicserélték a vinyót, első körben csak ezt szúrták ki hibásnak. Én azért nem hittem, hogy ezzel megúszom, s sajnos igazam is lett.

    Mindenesetre új merevlemez került bele, s tegnap mentem érte. Sajnos a régiről nem tudtak megmenteni semmit, ezt utólag itthon én is kénytelen voltam alátámasztani.

    Hazaérve aztán hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak a winchesterrel volt baj, a DVD-olvasó sem működik. Közben hívtak is, hogy vigyem vissza a régi merevlemezt, mert valami központibb szervizben jobban meg tudják buzulni, s megpróbálják kinyerni az adatokat. Szóltam akkor már a DVD-ről is, úgyhogy ma egyúttal az egész gép is megy vissza.

    Most az asztalit használom, egy darabig elvagyok vele, ha muszáj. A lapit meg lassacskán csak megszerelik. Legfeljebb sűrűn járok vissza boldogítani őket, amíg idővel a teljes belét kicserélik.

    A szerencsétlenkedés mellett azért – kopogom le, de úgy néz ki – némi szerencse is jutott.