• Jövő héten indul a felsőoktatás

    Hétfőn online, az itteni kampuszra vonatkozó általános bevezetés, majd kedden személyes megjelenést igénylő, szakos fejtágítás jön.

    Ha minden igaz, órák majd csak az azt követő héttől lesznek, s mindössze egy alkalommal, mintegy két óra hosszan kell a kampuszon lenni szerdánként, amúgy meg minden interneten keresztül zajlik.

    A kampuszon maszkot kell hordani, belépés előtt egy erre a célra szolgáló online felületen regisztrálni kell (minden alkalommal), távozást követően pedig kitölteni egy másik űrlapot arról, hogy kivel érintkeztünk az ott töltött idő alatt.

    Most még az is lehet, hogy ezen is szigorítanak, mert tegnap jött ki egy kormányzati utasítás arról, hogy a következő két hétben lehetőség szerint a minimálisra csökkenjen a felsőoktatás hallgatóinak személyes megjelenése (és így potenciális tömörülésünk). A járvány itt is erősödött, bár mi szerencsére lényegesen jobban állunk, mint az első alkalommal. 1-200, néha 300 esetet fognak, de a letesztelt népeken belül a fertőzöttek aránya 2% körüli csak. Férjem munkahelyén is teszteltek mindenkit, csak úgy preventív módon.

    Akárhogy is lesz, azért reméljük, a már így is nagyon szokatlan oktatási módi ennél jobban nem lesz személytelen.

    Suliba járni jó!

  • A nem humanoid családtagokról

    Rég nem esett már szó róluk, pedig épp itt az ideje. Természetesen a tengerimalacainkról van szó.
    Sajnos többen nincsenek már velünk, a létszám ennek ellenére sokat nőtt, ugyanis az itteni lehetőségekre építve nekiláttam beszerezni néhány pedigrés jószágot, elsősorban a szomszéd szigetről, de néhányan a kontinensről jöttek.
    Egyszínű angol rövidszőrű típusok, ezek, ahogy a nevük is engedni sejteti, egyenletesen rövid bundával rendelkeznek, s a teljes szőrzetük színe egyforma.

    A bőséges fűkészletet s a nagy mennyiségű szabadidőt kihasználva tenyésztésbe, illetve a tartásukkal kapcsolatos edukációba is kezdtem, jelenleg már a legnagyobb, tisztán tengerimalacokra fókuszáló ír közösséget vezetem – ha eltekintünk az otthonkereső csoporttól, ők még népesebbek.

    A tengerimalac-ügyi helyzet a szigeten nem igazán fényes. Rajtam kívül még három másik minőségi tenyésztőről tudok, szaporító annál több. Hozzájuk értő, kellően felkészült, egzotikus állatorvos is mindössze 2-3 van az országban, s az ismeretanyagon is van még bőven mit javítani.

    A saját állomány végül maradt a lakásban, két szobát foglalnak el. Jelenleg a nőstények helységében 11-en, míg a hímek a másik szobában hatan vannak, de a teljes létszámot még nem értük el.

    Nyugi, egy bő fél évre megint letudtuk a tengerimalacos témakört.

  • Athlone-i kitérő

    Athlone Westmeath megye legnagyobb települése, bár nem annak székhelye. Mintegy 22 ezer lakosa van, s fontos vasúti csomópont, itt ágazik el a felénk illetve a Galway felé tartó vasútvonal.
    A leghosszabb ír folyó, a Shannon szeli ketté.

    Hétfőn indultam neki a városnak, egy tengerimalac miatt, de ha már ott voltam, néhány órát el is töltöttem a helyszínen. A belvárost a folyóparton fekvő, eléggé egyszerű vár uralja.
    Meglepő módon még tömegközlekedés is van, legalább két különböző helyi autóbuszjárat szeli az utakat – megfigyeléseim alapján meglehetősen mérsékelt utasszám mellett.

    A városnál talán egy fokkal izgalmasabb lehet a vasútról megfigyelhető smaragdzöld táj. A fű egyébként tényleg ilyen színű, nem csak az optika javítja fel.

  • Athlone lesz a soros holnap

    Mely amúgy egy ír viszonylatban aránylag jelentős, cirka 22 ezres város neve, nagyjából az ország közepén. Tőlünk vonattal másfél órára.

    Az utazás célja egy tengerimalac elszállítása lesz, de ha már ott leszek, egy kicsit körbe is nézek. (És ha nem bírok magammal, valószínűleg ellátogatok a Burger King-be is, meg kell becsülni, ritkán van rá mód.)

    A részletekkel majd ha már visszajöttem.

  • Most már tényleg iskolás leszek

    Ma megjött a suli regisztrációs, információs pakkja, benne az egyetemi kódommal, jelszavammal. Úgyhogy ezek segítségével elintéztem a regisztrációt, majd az ezt követően elesemesezett IT-jelszavam segítségével az onlájn hallgatói portálhoz való hozzáférést is.

    Egyébként – hacsak a választható tárgyak valamelyike nem lesz kampuszon – mindössze heti egy órát kell majd személyesen megjelenni az intézményben. Bár ezt csak azért tudom, mert személyesen kapcsolatban állok a szak vezetőjével. A honlapon a mi részlegünk várható megjelenési kötelezettségeiről még annak ellenére nincs infó, hogy 28-án kezdünk, s a legtöbb tanszék már egy fél hónapja nyilvánosságra hozta az ilyen jellegű adatait.

    A lényeg, hogy most már elkerülhetetlen módon hallgató vagyok.

  • Gasztro: Clare-szigeti élelmezés

    A szigeten két, na jó, három helyen lehet enni. Kezdem a számomra legkevésbé releváns dologgal: akad egy vegán nasizó, egy B&B részeként.

    A szélesebb néptömegek vagy a Sailor’s bárba vagy a közösségi házban lévő étterembe/kocsmába vonulhatnak be. Utóbbi a szigeten éjszakázók számára igény szerint vacsoramenüt is biztosít.

    Mivel mi nem terveztünk ott maradni, így csak az a la carte verzió maradt. Meglepő módon tényleg befűtöttek a napon, így amellett hogy nem is sétáltunk el egészen a világítótoronyig, férjem még a felsőjét is leszedte magáról. Le is égett – hófehér, jó kobold lesz belőle.

    Számomra a vetkőzés nem volt opció, így amint visszaslattyogtunk a közösségi házig, gyorsan be is ültünk egy kis innivalóra. A Covid miatt ez azonban nem így megy: mivel a kocsmák egyelőre még nem nyithatnak ki, kötelező ételt is árulni. Illetve esetünkben venni. Szerencsére egy sült krumpli is elég.

    Később még átmentünk a Sailor’s-be, ahol kiváló panoráma mellett (bár némiképp tartva a közelben köröző sirályoktól és esetleges pottyantásaiktól – szerencsére alaptalanul) kezdtünk neki a fő lakomának. A fish & chips továbbra is felejtős portéka a szememben, még akkor is, ha helyben fogott, friss halból gyártják.

    Hogy ez mégiscsak ír nyár, az azért hamar megmutatkozott, mert eltűnt a nap és lehűlt az idő. Pulcsiban vártuk a kaját, aztán mivel az eső is rákezdett, végül odabenn fejeztük be.

  • Clare-sziget

    Az idei ír nyár sem maradt kánikula nélkül, olyannyira nem, hogy néhány napig még 25 fok feletti csúcsértékek is előfordultak. Mivel az előrejelzések alapján az aktuális hőség még a hétvégéig is kitartani látszott, így jobbnak láttuk, ha kivételesen nem itthon múlatjuk az időt.

    A választás a közelben lévő szigetvilág legfelkapottabb tagjára, Claire-re esett, amit nem is bántunk meg.
    A sziget komppal közelíthető meg, a komp pedig szezonban naponta háromszor is fordul. A kikötő szárazföldi oldala a semmi közepén van, ahová egyáltalán nem lehet eljutni tömegközlekedéssel (igen, mint írtam, utóbbi nagyon gyatra), csupán csak a tőle 4-5 km-re fekvő, idegenforgalmilag felkapott Louisburg-be. Oda is csak hetente kétszer, hétvégén nem.

    Szerencsére a komposok talpraesettek, s Westportból indítanak minibuszt azoknak a nyomiknak, akik Koboldföldén nem rendelkeznek személygépkocsival. Westport közel van, a Dublinból felénk vezető vasútvonal végállomása, az utánunk következő megálló. Reggel ugyanakkor nincs vonat, így marad a busz, illetve a tőlünk kieső buszmegállóig a séta. Ezt el kell fogadni.

    Az út simán ment, Westportban volt időnk bevásárolni is (a szigeten nincs normális bolt), s időben ott is voltunk a kompnál. Az átkelés nem tart sokáig, cirka 10 percbe telik. Előzetesen láttam, hogy belefuthatunk érdekes vízi lényekbe, de nem hittem, hogy nekünk is sikerül.

    A sziget már évezredek óta lakott. Valaha erdőségek borították, mára ennek, az ír főszigethez hasonlóan, nyoma sincs. Mostanra alig valamivel több, mint 120 család lakja – a csúcson 1500 körüli népessége volt –, s elsősorban az idegenforgalom vált a legfőbb gazdasági ágazattá. A gyerekek a szárazföldön tanulnak bentlakásos középiskolában, s csak hétvégén járnak haza.
    A szigeten van kemping, több B&B, egy luxusszálláshelyként működő néhai világítótorony, valamint két rendes étterem is.

    A legfőbb vonzerő azért a táj. S szerencsére még akadnak bőven jószágok is.

    Galéria és még két kis videó:

  • Mobilitás

    Úgy hiszem, említettem már, hogy Írország vidéki területein nem igazán létezik tömegközlekedés. Az egy dolog, hogy csupán hat városban (illetve agglomerációban) van bármiféle helyi közlekedés, hiszen a kimaradó helyszínek legfeljebb már csak huszonegynéhány ezres települések aránylag szerény távolságokkal.

    A helyi közlekedésnél bosszantóbb, hogy a helyközi és a távolsági is nagyon vacak. Kevés a vonat és a busz, s a menetrendek sem úgy vannak kialakítva, hogy akár iskolába, akár dolgozni el lehessen jutni a mondjuk 20 km-re lévő másik településre, legfeljebb véletlen folytán. De a másik irányba már biztosan nem stimmelne az sem.

     

    Ez persze csak a magunkfajta népeknek szokatlan és kellemetlen, a helyieket láthatóan nem aggasztja, hiszen még a 80 és a halál közötti korosztály is mindenhová vezet. Nagyjából mindenkinek van autója és ez errefelé eléggé indokolható is a már említett, erősen foghíjas infrastruktúra okán.

    (Tudom, széles néptömegek számára elképzelhetetlen az élet autó nélkül Magyarországon, még akár a fővárosban élve is, de otthon még a zalai zsákfalvak is relatíve elfogadható tömegközlekedési kapcsolatokkal bírnak, s autózni általában választás kérdése, nagyon ritkán kényszer. Városokban semmiképp nem az.)

     

    Mi most egész jól elvagyunk egyelőre. Férjem elektromos rollerrel jár dolgozni, nekem pedig majd iskolakezdésre beszerzünk egy biciklit. Viszont egyre több jele van annak, hogy lenne haszna az itteni hajtási engedély megszerzésének, elsősorban munkalehetőségek terén. Tagadhatatlan, hogy személygépkocsit fenntartva a városon belüli ügyes-bajos dolgaink is kényelmesebben intézhetők lennének, de így is megoldhatóak, szóval ez önmagában nem indokolná.

     

    A lényeg, hogy férjem jogosítványt fog szerezni. Ez nem teljesen úgy zajlik, mint otthon, így talán megér egy eszmefuttatást a helyzet bemutatása.

    Első lépésben a KRESZ jön, ez elég magától értetődő dolog, azonban itt a vizsgának nem előfeltétele semmiféle tanfolyam, onnan tanulja meg, ahonnan akarja, a lényeg, hogy átmenjen. Mivel a kórság miatt egy ideig zárva voltak a vizsgahelyszínek, elég hamar lefoglalták az újranyitást követően az időpontokat. Férjem így csak október végén fog sorra kerülni, Ballinában, ami a megye második legnagyobb városa, kicsit északabbra.

     

    Ha ez sikerül, vár rá egy orvosi vizsgálat, majd ezután már igényelhet egy tanulójogosítványt. Ennek birtokában vezethet is, de ilyenkor még kell az autóban mellette lenni egy rendes jogosítvánnyal bíró embernek, aki felel érte. Ez az ember nem kell, hogy oktató legyen, lehet bárki. A szabályozás eredetileg feltehetően azzal számolt, hogy a szülők ilyen módon tanítgatják a felcseperedő kamaszokat a járműhasználatra.

     

    Ez a tanulójogosítvány fél év után cserélhető normálisra, ehhez forgalmi vizsgát kell tenni, s hogy azért valami szabályozott kerete is legyen a folyamatnak, a vizsga előtt még teljesíteni kell egy 12 órás vezetői tanfolyamot rendes oktatóval.

     

    Ha ez is megvan, immár a normális jogosítvány jár, azonban hogy védjék a társadalom többi tagját, még két évig egy N betű (novice) mutatja, hogy kezdő vezetőről van szó.

     

    Szóval most ilyen program zajlik nálunk. Férjem hétvégente szabályokat tanul, aztán utána majd remélhetően vezetni. Ha meg egyszer eljutunk a jogsihoz, akkor még az sem kizárható, hogy valami járművet is beszerzünk. Bár még mindig nehezen érthető, mit keres a kormány a jobb oldalon. Ellenben az utakon átkelésnél már rutinszerűen jó irányból várom a forgalmat.

     

     

  • Tej

    Írország egy méretes legelő. Plusz még ott van Dublin, de egyébként túlzás nélkül ez a helyzet. Itt-ott, főleg, ahol a domborzat közbeszólt (nem sűrűn tett ilyet), maradt némi erdő, de tényleg egészen minimális. Minden más területet fű borít (gyakran belvízzel), azokon pedig otthon felfoghatatlan mennyiségű marha és birka legel. De ló is dögivel van.

    Az itteni marha jó minőségű. Állítólag. Én becsületesen bevallom, nem értek hozzá. Ha a hamburgertől eltekintünk, teljes életpályám alatt talán tucatnyi alkalommal fogyasztottam efféle lábasjószágot, így nem tudok viszonyítani. Mindenesetre a fűvel, természetes körülmények között hízó állatok keresettek, bőven jut exportra, már Kínába is.

    Ahol ennyi a szarvasmarha, ott tej is bőven akad, ennek megfelelően az ár is kedvező, 70-75 cent egy liter, a minőség pedig ebben is remek. Fogy is, aminek jele, hogy 2 és 3 literes kiszerelésben is teljesen általános, inkább az egy literesre kell jobban vadászni.

    Ez (hacsak nem vegán az ember) idáig nagyon vidám is lehetne, azonban mégsem tölt el boldogság maradéktalanul.

    Egyrészt, ideális esetben kéthetente vásárolok, másrészt kevés tejet fogyasztunk, főleg csak a kávéba. Oda viszont kell. A friss tej hajlamos szavatosságát korlátozott ideig megőrizni, így amikor kihoz a Tesco 3-4 litert, elképzelhető, hogy túl közeli ez a dátum. Jobb esetben nem az, azonban a kávé mellé meglehetősen lassan fogy el a megbontott doboz, a felbontott friss tej ellenben nem szeret sokáig fogyasztható maradni.

    Otthon erre legyinthetünk, mert ott az UHT. Ami ugyan vacak, rossz ízű és igazán senki nem szereti, de valóban nehezen árt neki az idő. Írországban azonban nem kapni ilyet…

    Gyártanak UHT-t, de az főleg Kínába és a kontinensre jut. Illetve mint kiderült, némiképp korlátozottan a helyi piacra is, ha jól keresi az ember.

    Sikerült egy irodaellátó cégnél találni, a friss tejnél drágábban, kb. 1,1 euro/liter áron. Így is megéri nekem, mert a jelenlegi rendszerben kéthetente 1-2 liter mindig pocsékba megy, s az sem a legjobb napindító program, hogy a tej állapotát igyekszem felmérni.

    Mivel 75 pénz felett ingyenes a kiszállítás, így egy darabig nem kell tejet vennünk. Viszlát darabos tej! Éljen a nyugodt, reggeli kávézás.