-
Castlebárból szeretettel
A blog szerzője és kedves ura immár szerencsésen elköltöztek és berendezkedtek új otthonukban, hurrá. Ez nagyon jó, mert a korábbi lakhely már kezdett egy kicsit idegesíteni, de szerencsére vége az áldatlan állapotoknak. Volt egy kis csúszás is, mivel a lakók maguk is költöztek egy másik házba, így előbb az ő távozásukat kellett megvárni. Ezért becsülettel fizették is a lakbérünket, s láthatóan sajnálták a kellemetlenségeket. Kibírtuk, megoldódott, fátylat reá.
A költözés mellett időmet a kisregényírási hobbim is elvette, ebben most tartottam egy csekély szünetet, de nemsokára folytatódik majd a dolog, csak végre mindent intézzünk el. Az internetet ugyanis még nem kötötték be. Volt, de elvitték magukkal az itteniek, az újat, ami ráadásul másik szolgáltatótól lesz, pedig még nem sikerült bekötniük a jóembereknek. Remélhetően azért majd csak összekapják magukat.
Castlebárba költözésünk amiatt is fontos volt, mert már jó előre kinéztem magamnak a helyi Leisure Centert, ahol végre kedvemre úszkálhatok, némi szaunával összekötve. Ráadásul kifejezetten barátságos áron is mérik a bérletet.
Ja, és mielőtt kimarad. Beérett Írország krumpli és savanyú alma melletti legfontosabb földművelési terménye is. A képen látható. Némi Leisure Centerrel fűszerezve.
-
A jövőbeni tanulmányokról
Mint korábban írtam már, a tervek szerint az itt töltött időt én arra is használom majd, hogy elvégezzek egy ír sulit. Ez elsősorban azért lényeges, mert ha Kínában esetleg még kavarnak egyet a dolgokon, akkor az ezzel lehet kapcsolatos. Amikor néhány éve egy időre elvágták az utat a nem natív tanerő elől, akkor állítólag ideiglenesen a natívok azon része is szívott, aki szerencsétlenségére egy nem angol anyanyelvű országban végezte felsőfokú tanulmányait. Hogy ez mennyiben volt egyedi eset, mennyire következett az akkor épp szigorúbb szabályozásból, vagy épp csak a rendeletek sajátos helyi értelmezése okozta félreértés volt, azt nem tudhatom, mindenesetre jobb ilyen téren is bebiztosítania magát az embernek.
Szóval, ha sikerrel abszolválom a felvételit (ami, élemedett koromra való tekintettel nem a normál mederben zajlik, hanem könnyített pályán – az ír rendszer majdnem minden szakon fenntart helyeket a matúr diákoknak), akkor jövő szeptemberben Castlebarban kezdem meg a sulit, a helyi, meglehetősen alacsony nívójú intézményben. Ilyen téren Írország sem üt el a fősodortól: a diákok értelemszerűen inkább jelentkeznekk valamelyik nagyobb, rangosabb egyetemre, ha megtehetik, s egy vidéki, tízezres városba szinte kizárólag a helyiek elmenni nem tudó maradéka jut. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy nem itt kell a legtöbbet fizetni, s nem is itt a legmagasabbak a ponthatárok, sőt. Szóval nagyon úgy néz ki, hogy bekerülök.
Bár a helyi diploma elsődleges célja miatt nem annyira fontos, hogy mit tanulok, azért igyekeztem aszerint választani a helyszínt, hogy valami relatíve hozzám közelebb álló területet tudjak becélozni. Történelem-földrajz szakon múlatom majd az időt a tervek szerint, ami ugyan nem tanárképes, de egy viszonylag egyszerű (és rövid!) utólagos képzéssel azzá tehető. A jelek szerint majd nyelvet is kell tanulnom: a német, francia és spanyol mellett még az ír is a választék között foglal helyet, de tartok tőle, hogy én azon ír állampolgárok sorát fogom gyarapítani, aki egy kukkot sem fog érteni ebből az amúgy meglehetősen khm… ocsmány kevéssé szépen csengő kommunikációs formából.
No, de ez majd csak jövőre esedékes, s a februári jelentkezésig még valószínűleg le kell tennem egy IELTS-t is, s utána meg bízni benne, hogy tényleg könnyedén bekerülök. Nem gondoltam volna, hogy harmincas éveim vége felé még ilyenekre vetemedem. Ja, itt pár kép a suliról.
A képek egy része nem tudom, miért fordult el a feltöltés után, de most nem szeretnék ezzel bajlódni, így nézzétek el nekem.
-
Ihlet
Többé-kevésbé kreatív embernek tartom magam, de mindamellett lustának is. Az alkotási vágy általában rohamokban tör rám, amikor viszont elkap, olyankor sokáig nem is enged el.
Kreativitásom többnyire írás vagy térképkészítés formájában jelentkezik. Mindkettő gyermekkori eredetű beütés, hosszú múltra tekint vissza. Kezdetben meglehetősen alacsony nívójú, életkoromnak megfelelő térképek jöttek létre fantáziám nyomán, később azonban ez sokat javult, miután hozzáfértem néhány szuper számítógépes programhoz, melyek már teljesen vállalható végeredmények megszületését tették lehetővé. Amikor rámjön egy-egy ilyen roham, olyankor hetekig rajzolgatok valamit, többnyire teljesen nonszensz, a saját szórakozatásomat szolgáló fiktív dolgokat: metrórendszereket tervezek, határrevíziókat eszközölök, és így tovább. Ritkábban, ha épp ahhoz van kedvem, teljesen reális anyagokat is szoktam készíteni, de ez nem gyakori. Ja, és leggyakrabban az a történet vége, hogy félbehagyom a projekteket.
Az írás is részben hasonlóképp működik. A blogolást nem sorolnám ide, mert ez egy meglehetősen megkérdőjelezhető színvonalú, kevés vagy nulla agyalást követően megszülető bejegyzésekből idehányt halom. Biztosan lehet profibban is csinálni, olykor látni is erre példákat, de belőlem legalábbis, az instant közlés ezt hozza ki. Ezzel remélem, hogy nem gázoltam bele az olvasóim lelkébe, ez a műfaj szerintem így működik.
Szoktam azonban, bár meglehetősen hektikusan, némiképp jobban is írni. Ez persze relatív. Nem gondolom, hogy túlságosan nagy tehetséggel áldott volna meg a sors, s akkor még finoman fogalmaztam, de kellő mennyiségű energiabefektetés mellett időnként azért képes vagyok olvasható novellákat, regényeket létrehozni. Zömében bűnügyi, néha tudományos-fantasztikus írások ezek, s közös jellemzőjük, hogy ritkán fejezem be őket. Azért olykor akadt rá példa, bár főleg a novellák között.Bő tíz éve kezdtem bele egy regénykezdeménybe, de menetközben elsikkadt a dolog. Most pár hete azonban, feltehetően a jelentős mennyiségű észak-koreai tematikájú olvasmányom miatt, újra eszembe jutott. Mivel soha nem tettem le teljesen az ötlet megvalósításáról, így némi nyomozás után sikerült előkotornom az otthoni gépből néhai munkásságom eredményét. Átírtam, kijavítgattam a már megírt részeket, s pár napja pedig már a folytatást pötyögöm rendületlenül. Ki tudja, talán egy újabb évtizeden belül még el is készül. Az első észak-koreai tematikájú bűnügyi regény, legalábbis amiről tudok. Ettől még persze ez sem fog a világirodalom nagyjai közé emelni, különös tekintettel arra, hogy a saját szórakoztatásomat szolgálja, de azt nagyon is.
Amúgy azt el is felejtettem, hogy képes megfájdulni a fejem a sok gondolkodástól. Vagy csak elszoktam az agymunkától? Akárhogy is, nem is akkora baj, hogy felsőoktatási tanulmányaim kezdetére kicsit rozsdátlanítom a tekervényeket, mert aztán a végén még szégyenszemre elhasalok a vizsgákon.
-
Az új házról és a szükséges átalakításokról
Már csak két hét és megürül az otthonunk és beköltözünk. Szerencsére az állag kifejezetten jó, így nem kell semmi felújításba kezdenünk, simán cuccolhatunk.
Eleinte még üres lesz egy kissé, mivel a mostani berendezés zöme megy a lakókkal együtt, de annyi cucc marad, hogy azonnal nem kell beruháznunk ilyenekre az életben maradáshoz.
A ház két szintes, de az emelet nem teljes értékű, tetőtér. Nem mintha rászorulnánk az alapterület duplikálására, kettőnknek így is bőségesen felesleges a méret. Amúgy annyira azért nem hatalmas, Vietnámban nagyobb volt.
A ház mellett szólt az is, hogy be van kötve a gáz, ami errefelé nem magától értetődő, még elterjedtebb, hogy olajjal fűtenek. Amellett, hogy ez a módszer nekem egy fokkal szimpatikusabb is (kisebb a karbonkibocsátás és eleve az sem tetszik, hogy egy olajtartály van a kertben), még valamivel olcsóbb is. A melléképületben található a kazán, s radiátorokon keresztül jut a meleg a házba. Nem elhanyagolható módon a tűzhely is gázzal megy, ami nekem lényegesen jobban bejön, mint bármiféle egyéb megoldás.
A konyha és a nappali nincs különválasztva, s még a földszinten van két háló, egy dolgozó és egy fürdőszoba, míg az emeleten egy fürdő és két háló. Mi a földszinti nagy hálóban alszunk majd, míg a pont jó helyen, bal hátsó sarokban lévő szoba lesz a malacoké.
A házzal kapcsolatos tennivalók velük állnak kapcsolatban, mivel egyúttal egy külső, udvari életterük is tervben van, különösen, hogy egészen meggyőző méretű hátsó kertünk van szép fűvel. Fák szerencsére nincsenek, csak a telekhatáron bokrok, így azokkal nem lesz gond.
A tengerimalacok apró, nagyjából kilónyi zsákmányállatok, akik nem tudják megvédeni magukat, s zárt helyen a gyárilag beépített túlélő mechanizmusuk, a menekülés sem vezet eredményre – ez utóbbi képességük hatékonyságának egyébként sem tett jót az a néhány, domesztikációval teli évezred.
Így jobb híján nekünk kell gondoskodni a biztonságról, ami egy fokkal komplexebb feladat, mint elsőre gondolná az ember. Amellett, hogy oldalt el lesznek szeparálva masszív és sűrű hálós kerítéssel a külvilágtól, szükség van a „falak” alatt a földben betonozni is, elkerülendő, hogy valami beásson hozzájuk.
A mászni vagy röpülni képes veszélyforrások miatt szükséges a hely tetejét is hálóval fedni, s egyúttal remélni, hogy a lombfúvó kellően hatékony fegyver a rárakódó akármik eltávolítására. Merthogy nem kicsike hely lesz (kb. 10×10 méter), így kellően magasnak is kell lennie, hogy mi is kényelmesen beférjünk, s így hozzáférjünk az állatokhoz meg a berendezéshez. Plusz mivel ez a konstrukció nagyjából teljesen elfoglalja a kertet, így egyúttal a mi esetleges kerti tevékenységeinket is az ő élőhelyükön kell majd végezni.
Egyúttal a szabadságot is meg akarom nekik adni, így tervben van egy átjáró (egy relatíve nagyobb átmérőjű, zárható cső segítségével) a benti szobájuk és a kinti élőhelyük között, így rájuk lesz bízva, hogy merre mulatják az idejüket. Bár elég macerásnak tűnhet ez az egész elképzelés, hosszabb távon (márpedig öt év eléggé az) sok előnnyel is jár. Ha a kalkulációim nem tévednek (ami nem teljesen biztos, mert tengerimalacokra vonatkozó számokat nem találtam, így csak következtetni tudok más legelő állatok adataiból), akkor figyelembe véve az átlagos írországi fűhozamokat, az udvar elvileg ellátja a jószágokat egész évben.
Télen és éjjelente nem maradnak kinn, így meg pláne elégnek kell lennie arra az időre, amit ott töltenek. Ez így egyúttal azt is jelenti, hogy az év jó részében önkiszolgáló üzemmódban működhetnek, ami csökkenti az ellátásukkal kapcsolatos terheket. Plusz eleve azt gondolom, hogy sokkal nagyobb boldogság lesz ez így nekik.
Ami a kivitelezést illeti, attól még azért erősen tartok. Bár férjem egészen ügyes és egy jó részét képes megcsinálni (miközben még örül is neki – van baja), azért tartok tőle, hogy az idei szezonban már nem valósul meg a malacok számára is élvezhető formában, tekintve hogy valószínűleg hamarosan hidegebb lesz annál, mintsem ki lehessen őket engedni. De ha nem idén, majd jövőre.
-
Fejlődés és olvasás
Időnként, ahogy az évek múlnak, fel-feltűnik egy-egy kvázi mérföldkő, ami mellett elhaladok. Nem okvetlenül óriási dolgok ezek, s általában teljesen véletlenül derül ki, hogy az agyam működése finomhangolódott.
Közeledve a negyedik x felé már bőven kialakultak a saját szokásaim, mindennapi rituáléim, amiken nehezen változtatok – bár néha igen, pl. már két és fél hónapja nem dohányzom. Ha a cigi már nem is tartozik a megszokott hülyeségeim közé, ilyen a reggeli kávém, a zéróskóla-mániám, az elalváshoz szükséges videónézés vagy a könyvek fizikális formában történő fogyasztása. Az álomba merüléshez szükséges alapzaj pontosan megkoreografált recept szerint működött: szigorúan magyar nyelvű tartalom, szigorúan nagyon könnyen követhető tartalom, s még egyszer szigorúan nem is túlságosan érdekes tartalom, nehogy esetleg kedvem támadjon ébren maradni.
A fenti szentháromságnak az egyik legjobban a valaha az egész országot lebilincselő Mónika-show felelt meg, s mivel aludni szinte majdnem minden nap szoktam, így nem igazán került fel videomegosztóra olyan epizód, amit ne láttam hallottam volna, legalábbis részben.
Megfelelő utánpótlás nélkül (sajnos az Anikó-show nem vált be) kénytelen-kelletlen bepróbálkoztam újra angol nyelvű kontenttel. Nem példa nélküli dolog volt, 5+ éve meg korábban is tettem ilyet, de régen sosem működött jól, mert valahogy az agyam a fordítás miatt nem tudott teljesen kikapcsolni. Örömteli hír, hogy ennek már vége, immár sikeresen szenderülök el ezeken is. Óje.Nappal nem szoktam aludni, hacsak ki nem marad az éjszaka, így aztán ilyenkor is kell valamit tennem, hogy lekössem magam. Igencsak korszerűtlen, idejétmúlt szokásom, hogy könyveket olvasok, mégpedig papíron. Néha megy digitálisan is, de az nekem nem kényelmes. Ha van kádam, mint mondjuk a jelenlegi lakásban, akkor gyakorta megesik, hogy a forró vízben ázok órákat, mialatt az emlegetett hobbimnak hódolok. Ebben a formában sem praktikus a digitális verzió.
Az elmúlt fél évtizedben hektikusan fordultam elő otthon, főleg nyáron, kínaiul olvasni pedig nem nagyon szeretek, így általában olyankor áramoltam be a helyi Libribe, s vásároltam fel az éves, főleg történelmi/politikai/tudományos irodalmat, majd fogyasztottam el őket az újabb migrálás előtt. Férjem ideérkezése előtt különösen ráértem, így szinte folyamatosan olvasgattam, majd a szigetre jövetelem után elkezdett hiányozni a dolog. Szóvá is tettem neki, hogy be kéne ruházni jobb híján néhány angol nyelvű könyvbe, de nem hiába mentem hozzá, ugyanis azonnal jelezte, hogy van könyvtár. Ami jogos, s magamtól tényleg nem jutott volna az eszembe.
Így lettem könyvtári tag errefelé, s csöppentem bele egy nagyon remek rendszerbe. A beiratkozásért nem kellett fizetni. Bár a helyi kirendeltség nagyon szerény, azért három könyvet innen is elhoztam. Ugyanakkor kiderült, hogy van egy szuper online rendszerük, amin át bármilyen könyvet meg tudok rendelni, s ők, ha épp nincs minden példány használatban, kb. egy héten belül ide is hozzák. Elég sok kötet online is olvasható, de az mondjuk nem nagyon érdekel, mint már mondtam. Az olvasójegyemmel, ami egy műanyag kártya, ráadásul az egész megyében használhatom az összes könyvtárat.
A szisztémának köszönhetően már idehoztak nekem 9 könyvet, s ma érkezett meg a következő 12-ből az első adag. Az érkezésről sms-ben és emailben is tájékoztatást küldenek, s egy hétig őrzik a szállítmányt, mielőtt visszaküldenék.
A megrendelt következő adag
Az is kiderült a helyzetnek köszönhetően, hogy már angolul sem olvasok érzékelhetően lassabban, mint magyarul. Persze akadnak még szavak, amiket nem értek, de vagy nem felejtem el őket és lecsekkolom, vagy simán elsiklok felettük, mert általában ki lehet találni a jelentést – a wolf vagy wolf down ige például egy Gorbacsov és Jelcin közti hatalomváltásról szóló kötetben került elő, még várom az éles helyzetet, ahol mondatba illeszthetem, de tetszik.
Az is határozottan kedvemre való, hogy mivel az egész ország könyvtári állományához hozzáférek, hatalmas választék tárult fel, ami annak fényében különösen üdítő, hogy az utóbbi 2-3 év otthoni termése nem nagyon bűvölt el. Nem rossz itt lenni, tényleg. Óje.
-
Tengerimalac-ügyi körkép
A kitartó olvasók egészen biztosan emlékeznek rá, hiszen a blogon többször is szóba kerültek, hogy vietnámi életünk alatt bekerült a családba néhány szőrös teremtmény.
Első körben hárman jöttek, majd ezt követte egy negyedik, majd még kettő. A még kettő egyike kismamaként jött, így lett egy hetedik hölgy is – merthogy mindannyian nőstények. A kettes másik tagja is tartalmazott meglepetést, csak ott két hím született, így ők gazdásodtak.
Végül bővült a család még egy utolsó borzassal, így lettek végül nyolcan.
A nyolcadik kedvenc
A Vietnámból Európába juttatásuk nem volt sem egyszerű, sem olcsó, de végül sok vacakolás után sikerült beszerezni a kiviteli engedélyt – a magyar behozatali meglepően könnyű feladat.
Bár hála az Edelweiss Air több mint hét órás késésének, majd a nem tervezett zürichi éjszakázásnak, a malackák bő fél nappal tovább voltak a látókörömön túl, a repterek elzárt részein hánykolódva, szerencsére jól vizsgáztak, s ép bőrrel megúszták a kalandot. Az én idegrendszerem kevésbé.
Hazaérve a trópusokról aztán határozottan élvezték a hűvösebb téli időt, velem ellentétben, majd a hűvösebb nyári időt is, amiben szintén nem osztoztam a lelkesedésükben. A hőségriasztásokról én már épp lemaradtam a szigetre történő migráció miatt, de a picinyek nem, mivel most a szüleim gondoskodását élvezik. Sajnos nem sokkal a költözésem előtt a nálunk született kishölgy búcsút vett tőlünk, így jelenleg csak hét röfi várja, hogy utánunk jöhessen.
Vietnámból nem volt a légiközlekedésen túl másik opció, de errefelé szerencsére van. Bár sziget, komppal közúton is megközelíthető, s ez a sors vár majd a kis csapatra, ha eljön az idejük.
Hogy ez pontosan mikor lesz, az még képlékeny. Mi szeptember közepén költözünk át a házba, s akkor még lesz némi tennivaló, mire elkészül a szobájuk és a kerti lakhelyük is. Azért remélhetően legkésőbb október elején már a smaragd sziget füvét legelhetik.
-
Oh yeah!
Írországba étkezésem előtt nem igazán gondolkodtam el a helyiek nyelvi szokásain. Azt tudtam, hogy angolul beszélnek, bár a kormányzat kínkeservesen küzd a mostanra anyanyelvi szinten gyakorlatilag kipusztult, de bennszülött gael nyelv megmentése érdekében – nem igazán nagy sikerrel.
Hallottam még azt is, hogy az itt beszélt angol nyelvtanilag meglehetősen egyszerű, s nem is okvetlenül követi a brit királyi udvar etikettjét, de azért személyes felbukkanás kellett ahhoz, hogy valamennyire rálátásom nyilhasson a valós helyzetre.
Elöljáróban azt fontos leszögezni, hogy az ország egy erősen isten háta mögötti szegletében vagyok, s simán elképzelhető, hogy az itteniek nem úgy beszélnek, mint mondjuk Dublin iskolázott krémje.
No, de kezdjünk is hozzá. Először is, szerencsére érthető, amit mondanak. Bár valóban van akcentusuk, egyik-másiknak egészen súlyos mértékű, azért ki lehet hámozni, még ha esetleg néha vissza is kell kérdezni. És az is kétségtelen, hogy a helyi könyvtáros majdnem BBC-angolt beszél, míg a farmerek nem okvetlenül.
Szóval az akcentus nem akkora gond, ellenben a beszélt nyelv szókincse, ahogy arra számítani is lehetett, erősen brit eredetű, így aztán az amerikai angolon szocializálódva sok dolgon el kell gondolkodni, hogy vajon mit jelentenek. (Szerencsémre tarkítja az életutam néhány brit sorozat élménye is, így ha nem is ezeket a szavakat jutna eszembe magamtól használni, azért jobbára megértem őket.) Súlyosbító tényező ellenben, hogy azért a brittől is elütő saját kifejezésekkel is színesítik a nyelvet, pl. a toilet helyett a jacks-et használják.
Egy pár napig gondban voltam a köszönéssel is. Találkozáskor boldog-boldogtalan ezerrel howareyou-zik, ami önmagában még nem annyira furcsa, s az sem lep meg, hogy ténylegesen senkit nem érdekel a válasz, de a korábbi tapasztalataim alapján ilyenkor azért illik végigcsinálni a rituálét. Hát, itt elég hamar feltűnt, hogy a válaszra nem tartanak igényt, s valójában ez a howdoyoudo funkciójában működik.
Miután ez így kb. három nap után leesett, s élesben tesztelve is bevált, azóta bőszen használom én is, immár nem kilógva a sorból.
A helyi angol egy másik érdekes gyöngyszeme az oh yeah. Az ablakunk alatt telefonált meglehetősen nagy hangerővel egy lokális egyed, s furcsálltam, hogy gyakorlatilag minden második mondata oh yeah volt.
Aztán feltűnt, hogy nem egyedülálló jelenség, itt nálunk és a környéken legalábbis ez majdnem mindenki esetében így működik. Értelme nem nagyon van, csak kb. mindenhová berakják tölteléknek. Elmentem a boltba, óje. Vettem két kenyeret, óje.
Galwayben aztán még az is kiderült, hogy ha nekimész valakinek, azt is simán el lehet intézni egy oh yeah-vel.
Mivel még csak két hónapja vagyok itt, s a helyiekkel való érintkezésem is meglehetősen korlátozott, így egészen biztosan csak a felszínt kapargatom, de ahogy telik az idő, majd gyűjtöm a tapasztalatokat, s itt is beszámolok róluk. Óje.
-
Veve, a migráns migránsoktató
Első két ír hónapom munkával is telik, bár kétségtelenül nem kell megerőltetnem magam, mivel csak heti négy alkalommal tanítok a helyi művelődési házban.
Tanítványaim kelet-közép-európai bevándorlók (plusz két pakisztáni nő), akik gyakorlatilag semmit nem beszélnek angolul, de valahogy idekeveredtek a szigetre. Számukra az oktatás ingyenes, ennek megfelelően jellemzően nem is nagyon törik össze magukat, hogy valami energiát fektessenek a dologba az órák idején túl, gyakran még ott sem.
Bár az órabérem szerencsére nem a helyi minimálbér, hanem egy egészen barátságos összeg, mivel csak heti 12 órám van, így vagyonokat nem keresek. Ez az óraszám sem maradna meg, ha távlatokban gondolkodnék itt, mivel általában nem szerveznek ennyit, csak most a korábbi (ír) tanárnő időskori elhalálozása miatt egy háromnegyed évig nem volt tanerő, s némiképp felgyülemlettek a feladatok.
Maga a tanítás erős kihívás. A diákokkal semmiféle közös nyelvet nem beszélünk, ráadásul egy cseh sráctól és a paki csajoktól eltekintve teljesen alulmotiváltak, így mostanra nagyjából szétszakadt az egész. A három eminens, akik két különböző csoportban vannak, jól halad, míg a többiekkel még szinte mindig ugyanott tartunk, mint az elején.
Szerencsére a korábbi, engem nem érintő tapasztalatok sem voltak mások, s erre fel is hívták a figyelmem, úgyhogy nem aggódok emiatt.Mindenestre így, hogy jövő hónapban megürül a házunk és költözünk, ez a munka is meg fog szűnni. Egyelőre csak férjemnek van kilátásban új, immár castlebar-i melója, én elképzelhető, hogy egy darabig háztartásbeli leszek. Hasonló pozíciót biztosan nem csípek majd meg, de azért reméljük, valami majd akad. Ha nem, az sem izgatna annyira máskülönben, de most az eléggé kiürült pénztárcám miatt egy kicsit kevésbé érzem magam komfortosan. De igazából nem lesz gond, csak szeretek picit túlbiztosítani mindent.
-
Ír nyár
Khm…
Amikor felmerült az ideköltözés gondolata, a legnagyobb ellenérzést a várható klíma váltotta ki belőlem. Lelki szemeim előtt felsejlettek a londoni látogatásaim emlékei, az az undorító, taknyos idő a széllel és az esővel, s ha belegondoltam abba, hogy életvitelszerűen ennek leszek kitéve, hát az a legenyhébb kifejezés, hogy nem voltam boldog.A fordulat aztán a szigeten ért. Tagadhatatlanul esik. Tagadhatatlan, hogy elég gyenge hőmérsékleti adatok vannak, így nyáron kb. átlag 18 fok. Viszont meglepő módon nincs az a nyomorult szél, s ha süt a nap, a fénye alatt sütkérezve még meleg is tud lenni. Ja, és még fűtenek is napi néhány órát, szóval a lakásban nincs rossz idő, ami kulcsfontosságú.
Néhány hete Galwayben, az ország negyedik legnagyobb, mintegy nyolcvanezer fős településén járva aztán rájöttem, hogy az emlékeim mégsem voltak olyan pontatlanok, mert ebben a tengerparti kikötővárosban ugyanolyan ocsmány idő (borzalmas szél) volt, mint amiket kifogtam annak idején az angoloknál. Szóval kiderült, hogy a relatív komfortomat csak annak köszönhetem, hogy a sziget belsejében vagyunk, s erre tényleg egészen kellemes.
Bár azt hittem, a meleghez szokott szervezetemet megviseli majd, furcsa mód bírom az itteni időjárást. Már feltéve, ha nem a tengerparton élvezhetem, az elég borzalmas. Tekintve, hogy télen meg elviekben enyhébb lesz, mint otthon, valószínűleg azzal sem lesz bajom. Nem hittem volna, de szeretek itt. Hallva a kontinentális hőségriadókról meg még szerencsésnek is éreztem magam.
Amúgy még nincs vége. Mintegy utolsó fellángolásként a héten még ígérnek egy-két meleg, huszonegypár fokos napot is. Ittlétem alatt volt már 25 is egyszer, s állítólag mértek már 30 feletti értéket is. Ezzel együtt is megmosolyogtató kissé ez a cikk, nem?
-
Az első ír hónapok
(Ez most rövidebb lesz, mint terveztem, ugyanis egyszer már megírtam, de valamiért cseszett elmenteni és nincs kedvem újra ugyanolyan részletesen. Bocs.)
Szóval, immár két hónapja vagyok itt, s egy kicsi, alig néhány ezer fős kisvárosban élünk, amit otthon a méretei alapján inkább neveznénk falunak. Mivel jóval több városias jelleggel bír, mint amire számítanánk (bevásárlóközpont, bank, gyorsétterem, pubok, emeletes főutcai házak kb. 50 utcafronti üzlettel, stb.), így annyira nem vitatom el a címét. Ezzel együtt nincs nagy élet itt, főleg nem nyugdíjas írekből van komoly hiány. Helyettük kelet-európaiak vannak nagy számban, főleg, hogy 2-3 üzem is akad a településen.
Hogy mi itt kötöttünk ki, annak az az oka, hogy itt találtunk munkát férjemnek, s hogy maga a hely nincs messze a leendő tanulmányaim színhelyétől. Munkát lehet persze helyben is keresni, de azért ez jár némi nehézségekkel. Az első mindjárt az, hogy az itteni élethez kell egy azonosító, az ún. PPS-szám. Ez úgy kb. majdnem mindenhez kell, ha az ember itt él. A munkavállalásnak nem feltétele elvileg, s a munkaadónak kötelessége ennek hiányában is felvennie és a szám beszerzésében segítenie, nem hivatalosan viszont nem szívesen vesznek fel embereket enélkül. A gyakorlatban tehát munka nem nagyon akad PPS nélkül, PPS-t viszont nyomós ok hiányában nem állít ki az erre jogosult hivatal. Ugyancsak probléma a lakhatás. Munka nélkül nem nagyon adnak ki lakást, lakcím nélkül viszont nincs se PPS, se bankszámla.Szóval egyszerűbbnek tűnt, ha először keresünk egy fix helyet, ahol férjem alkalmazzák, s ahol sikeresen beszerez minden, az életkezdéshez szükséges nyavaját. Szerencsére lakhatást is intéztek neki.
Miután ő sikeresen abszolválta a fentieket, jöttem én, s hála a kelet-európai munkaerőnek, meg hogy az írek számára határozottan nem populáris ez a desztináció, nekem is lett munkám, s így minden szükséges papírmunkát meg tudtunk velem kapcsolatban is oldani. Nekem is van PPS-számom, közös bankszámlánk, s egyikünk sem fizet már emergency tax-et.*Miután végeztünk a kezdeti intézkedésekkel, ideje volt, hogy az irányt Castlebar felé vegyük. Ez egy kb. tízezres település, megyeszékhely, s az ottani felsőoktatás hallgatója leszek majd, ha minden igaz. Mivel az elkövetkezendő öt évet ott fogjuk eltölteni, így jobbnak láttam, ha nem fizetünk albérletet, különösen, hogy egy itteni ingatlan beruházásnak sem olyan rossz. Mint az előző bejegyzésből ez kiderült, sikerült is találni egy kedvemre való házikót, s ma egy kisebb vagyon kifizetése révén immár meg is valósult a vásárlás.
Egyelőre ennyi, élünk, s úgy néz ki, haladunk is a terveknek megfelelően.
______________________________________________________________________________
* Kezdetben automatikusan a legmagasabb adókulcs alapján vonnak, amíg a munkavállaló nem igazolja, hogy valójában közel sem éri el a jövedelme az ehhez szükséges szintet. Hogy ezt megtehesse, először is szükség van a PPS-számra, majd az adóhatóságnál való online bejelentésre, amihez az első jelszót postán kézbesítik. Miután benyújtja az ember az adatokat, a különbözetet visszakapja, s immár egy barátságos adósávba kerül.
