-
Vendégposzt: Hogyan szórakoznak a kínaiak? – 2. rész
Az éttermek után a sörkertekről ír virágelvtárs, aki a kozmopolita nagyvárosok züllött lakóihoz hasonlóan maga is állandó látogatója ezen intézményeknek. Azt hiszem, ez sok dolgot megmagyaráz.
________________________________
Hogyan szórakoznak a kínaiak? – 2. rész
Sörkertezés:
A hosszúra, ámde mégis tömörre sikerült első rész után bemutatnám azt a helyet, ami számomra a paradicsom maga, egyesek számára érthetetlen okokból, de nekem a második otthonom, mert szeretek leülni, idegenekkel beszélgetni vagy nézni ki magamból. Ja, és szeretem a sört.
És bizony a kínaiak is. Ezt jelzi, hogy már két éve is félmillió hektoliter fogyott (bár nekem ez ránézésre kevésnek tűnik). Nézzük csak meg először a legnépszerűbb sörfajtákat, ha már itt tartunk.
Sörök:
Tsingdao (Qingdao): Kína első számú és legismertebb sörének tartják, bár az eladások alapján a második helyre szorult. Több mint száz éve kezdték a folyékony kenyér főzését, német befektetéssel és licensszel, az azóta privatizált gyár városa Kína Münchenje, nem csoda, hogy augusztusban Oktoberfest mintájú tömeges lerészegedésre özönlik oda mindenki, aki szereti. A helyi különlegesség a műanyag zacskóban kapható sör (lásd lentebb).
Harbin: Ezeket a söröket tartják a legfinomabbnak, erősebb sörök, értelemszerűen Harbin városából. Finom.
Yanjing: Pekingben ez a sör vette át a vezető szerepet, és mivel megy az üzlet, ez sokak szerint a minőség rovására ment.
Snow: Jelenleg a legnagyobb mennyiségben fogyó sör Kínában. Senki nem szereti, de sok helyen csak ez van.
Ezeket a söröket szinte biztosan megtaláljuk bárhol. Valószínű adókedvezmény vagy más jellegű állami beavatkozás lehet a dologban, de az alkoholtartalom az elmúlt években sokaknak bánatára erősen lecsökkent… Pekingben a 3.3-3.6%-os sör lett az átlagos, de nem ritka a 2.5%-os sem. Hát kérem az már nem is sör.
A sörkert maga (大排档 – dapaidang):
Általában három fajtája van. Az egyik az önálló sörkert, ahol üvegben és csapolva kapjuk a sört, mellette nyársakat sütögetnek, tehát minden megvan, ami szem-szájnak ingere. Jó esetben WC is.
A leggyakoribb az éttermek előtt kirakott sörkert, műanyag asztalokkal és székekkel. Északon sajnos csak május és október között élvezhetjük. Ja, ha esik, jobb esetben még sátrat is raknak a fejünk fölé.
A lófráló tömegnek pedig esténként minden utcasarkon jár egy kis ücsörgés. A sütögetős ember odahúzza a kiskocsit, kiteszi a sámlikat, a szomszéd boltból vesz sört, és kész is a sörkert. Persze, hogy illegális, erre megy el a bevétel fele…
Sörkerti hangulat:
Az étterem-sörkert típusnak az alaphangulatát megadják a szaladgáló pincérek, a grillszén átláthatatlan füstje, és a folyamatos zsivaj. Nem Kínában szinte sehol nem szól a zene, sem bent sem kint, nem szoktak hozzá.
Fontos dolog még a játszás. Nem értik sokszor, hogy mi külföliek miért nem akarunk mindig játszani. Mert mi tudunk beszélgetni, nekik hamar elfogy a témájuk. Ha ezt négyszemközt mondom nekik, azt mondják, hogy ez így van, szomorú, de legalább a játékkal elmegy az idő, és nevetgélni is lehet.
A kedvenc játékuk egyértelműen a kockázás. Alapvetően póker, számolgatnak, blöffölnek, aki veszít, annak innia kell, általában a pohár sör 1/3-át, de néha az egészet.
Van egy játék, ami még a sörkerttől is el tudja venni a kedvem. Annyira gyűlölöm, hogy a szabályokat sem tudom. Ketten számokat mutatnak a kis kezeikkel és egymással szemben ordítoznak, amilyen hangosan csak lehet, aztán az egyik valamiért veszt, és innia kell.
干杯/随意 (ganbei/suiyi): A kínaiak szavai a koccintáskor. Az előbbi a “fenékig”, az utóbbi az “egs” megfelelője (amennyi jólesik). De alapvetően a vidámsági fokot, vagy egyes esetekben az arcot az jelzi, ha mindenki húzóra issza meg. És ebből vannak az orbitális lerészegedések.
Még egy udvariassági formula a tiszteletadás felfelé, azaz koccintáskor a magát szabad akaratából lejjebb helyező, a másikat végletekig tisztelő személy lejjebb teszi a poharat, ám a másik fél ezt túlzásnak tartja, és ezért ő még lejjebb teszi. Ez addig megy, amíg már majdnem a földön koccintanak.
Ezt csinálják rizspálinkával is.
További kisregényt tudnék írni a sörkertről, de azt hiszem mára elég. Üzleti úton vagyok Shandongban (a Tsingdao hazája), tegnap este itt fotóztam a sörkertben egy gyöngyszemet, finom, búzás ízű itókát csapolnak belőle.
Váljék hát egészségünkre!
-
Vendégposzt: Hogyan szórakoznak a kínaiak? – 1. rész
A múltkori nagy sikerre való tekintettel virágelvtársból csak úgy ömlik a szó. Bő lére eresztett, sztereotip, de pont ettől szórakoztató mondandóját így több részben közli a blog. Ma az éttermekről írt.
_________________________
Let’s have some FUN, azaz így szórakoznak a kínaiak
Igen, a kínaiak is szórakoznak, talán többet is mint kéne, de korántsem azért mint mi, hiszen soha nem élvezik azt, amit csinálnak. Azt kell mondanom, nem nagyon tudnak lazítani. Tévedés azt gondolni, hogy mindig mosolyognak, nem ám mint a magyarok!
A kínai kedvenc panaszmondatai:
“压力太大了” (yali tai dale) – Túl nagy a nyomás! ( = a pénzért dolgozni kell…)
“ 累死了/困死了/忙死了” (lei – kun – mang, mögöttük a si, azaz meghalni) – Hulla fáradt, totálkész, rohadtul elfoglalt. Ezeket akkor is használják, ha egy papírzsepkendőt ki kell dobni.
“辛苦了“ (xinkule – munkáját elvégzett személy felé) – Látom, valóban fáradoztál (ez az amit hallani akar az a fél, hogy vegye észre a másik, milyen nehéz neki).
A következő posztokban a lazulás formáit tárgyaljuk hát ki, egyenként.Szóval lazítsunk!
1. Étterem
Nem a romantikus vacsorák idilli helyszíne. Az étteremben evés, akármennyire is hétköznapi, mindig egy ünnep. Utána a következő evésig lehet róla beszélni. Ha különleges hely ( = drága, rossz, messze van és sorba kell állni) akkor hónapokig téma lehet. A kínaira is igaz, hogy ha meglát egy csendes, hangulatos helyet, be nem menne. Ha sokan vannak, be sem lehet férni, akkor biztosan finom. De mivel az előtte lévők mind így gondolkodtak, ezért ez persze nem garantált, de legalább az étteremnek jól megy.
Épp ezért ha épp nem megy a bolt, látványosan kiültetik a szakácsokat, mosogatókat és a pincéreket is, hogy nem üres ám a hely! Ha órákig kell állni, akkor az valószínűleg a paradicsom maga. Ha órák után sorra kerülnek, képesek elhitetni magukkal, hogy azért a tésztáért a forró vízben igen is megérte sorban állni (lásd az előző posztot erről). A posztban tárgyalt éttermek az általános, 100 négyzetméter feletti, pincéres éttermek.
Az éttermek mindig tematikusak, a főnök személyétől függően.
A leggyakrabban található étteremtípusok (a teljesség igénye nélkül):
东北，北京 (Dongbei, Beijing). Ezek az északkeleti régió ételei. Nem ugyanaz, tudom, de annyi az átfedés az étlapon, hogy egy helyen említem. Nem gasztro rovat, tehát pár szóban: tészta, ízetlen kenyérféleség, grill, sós ételek, néhány édesebb étel, hal.
新疆 (Xinjiang). Az északnyugati ujgurok ételei. Sült fűszeres kenyér, húsos nyársak, vegyestészták, egytálcsirke, hagymásbirka. Ne kérjünk malacot, mert ne. Sör van, hogy van, van, hogy nincs.
川/香菜 (Chuan/Xiang). Szintén külön lehetne említeni, de sokszor az éttermen is ez van. Szecsuáni és hunani ételek. Bors, csilipaprika. Minden csíp.
火锅 (Huoguo, angolul Hot Pot). Asztal lyukas középen, van benne víz ami forr, abba bele a húsok, zöldségek. Veve már említette, képpel is. Ha nincs éppen rendelkezésre álló lyuk, akkor elektromos főzőlap lábassal. Van egy csomó fajtája ízvilág szerint is, a leggyakrabban találhatóak a birkás (sok csont, kevés hús), és a Chongqing (sok egészbors, nagyon sok)
Kantoni, hakka, hong kong-i. Szintén túlzás egy kategóriába tenni, őket, amúgy főleg délen van belőle több. Szubjektív vélemény: íztelen.
Külföldi. A ronda, kényes, szőrös külföldiek mindenhol ott vannak. Felesleges lenne a nagyvárosok belső negyedeinek sokszínűségét említeni, hiszen az arabtól a törökön, indiain, francián, olaszon keresztül minden van. Az ilyen kisebb népeknek is, mint a magyar és a szerb is jutott már. Ami lépten-nyomon található, az az asztalon sütögetős koreai, különböző formákban. A japánok leginkább szintén nívósabb negyedekben vannak, vagy plázák felső emeletein.
Sem a leggyakrabban látogatott kiséttermeket, sem gyorséttermeket azért nem említem, mert funcionálisak, nem tartoznak a lazítás kategóriájába.Az étteremben evés jellemzői:
Az étterem általában hangos, dohányozni mindig, mindenhol szabad (ez mostanában gyorsan és drasztikusan változik). Különtermek a közepes helyektől felfelé mindenhol vannak, minimum fogyasztással, forgóasztallal. A legtöbb helyen fóliába csomagolt étkészlet van, kistányér, lapostányér, pohár és kanál, külön pénzt számolnak fel felbontás esetén. Nem kell azt hinni, hogy ez steril vagy új, ezeket óriási hangárokban slaggal mossák el és csomagolják be aztán, tehát érdemes az asztalon lévő teával lefertőtleníteni az evőpálcikával együtt.
Az egyik fontos része, ha már “ét” terem, maga az evés. Kínában fontos az ARC, azaz a meghívó, rendelő, valamit a másiktól akaró, stb. személy töménytelen mennyiségű ételt kér. Ennek az alapvető szabálya az “ahány ember annyi féle étel”, de ezt nem tartják be úgysem, ha 4-nél kevesebben vannak. Az ilyen éttermekben külön pincér rendel, aki addig áll az asztal mellett, amíg ki nem találja a vendég, hogy mit enne. Van, hogy külön pincér hozza az ételt, és sokszor még egy külön, aki az asztalra teheti. Az étel, ha lassan jön, velük ordítoznak, nekik kell megsürgetni a szakácsokat, és az ételek méretével vagy ízével kapcsolatos panaszokat is nekik kell nyelniük. Ők általában kevésbé dekoratív, az oktatási rendszerből már kiszaladt fiatal lányok és fiúk. Bármikor készenlétben kell állniuk. Ebből adódik a töménytelen pazarlás. A már említett ARC miatt nem számít a végösszeg. SOK legyen. Beszélgetnek, isznak, csipegetnek.
Az asztalnál sok minden zajlik, egyedüli kívülállóként érdemes megfigyelni az alaphelyzeteket.
Lány – fiú: Egyes helyeken a lánynak egy olyan étlapot adnak, amin magasabbak az összegek, így látja, hogy a fiú nem keveset költött arra, hogy lenyűgözhesse. Ez általában amúgy elég is.
Családok: Az étteremasztalnál oldják meg a családi gondokat, egyesítés, házasság említése, gyerek tanulása, öregek, munkahelyváltás
Munkatársak, üzlettársak: Itt két fajta buli van. Az egyik célja a valódi lazítás, bár mindig a munka a téma. A másik főleg üzleti, amíg fokozatosan berúgnak, megemlítik az üzletet is. Ilyenkor repkednek a milliók, milliárdok. Ez utóbbi célja néha erőfitogtatás, a szerepeket rögzítik a különböző státuszú alfahímek és csatlósaik.
Haverok: Ennek szinte mindig az asztal alatt van vége.De hogyan rúgnak be egy étteremben? Az északiak, az idősebbek, a sok iváshoz szokottak (üzletemberek, politikusok) azért tudnak inni. Északon a nők is. De többet látni fiatalok között olyat, hogy 2 sör után leesnek az asztalról. A sör mellett a leggyakrabban az éttermekben a rizspálinka megy, 30 – 60%-os alkoholtartalmú ital. A tűrőképesség nem mindig az arc fokmérője. De a koordinálatlan mozgás miatt vigyázni kell a szomszéd asztallal, na meg hogy egy rossz megjegyzéssel a másikat ne bántsák meg, mert annak a vége pozícióvesztés, vagy nem ritkán verekedés. (A kínai gyakorlatilag soha nem iszik alkoholt evés nélkül. Nézni sem bírják soha, sehol, ha beülök pár sörre. Felségsértés, illetve az elmebetegség jele. Ezt hosszasan kitárgyalják, ha velem, vagy a közelemben vannak. Újabb félórás téma. Egyél valamit, muszáj, na, nem jó, nem szabad kaja nélkül inni, stb.)
Fizetés: Itt kezdődik a kint élt külföldiek által annyiszor megcsodált konfliktus. Az a cél, hogy a másik fizessen, persze ezért úgy tesz az egyik fél, mintha mindenáron ő akar fizetni. Addig idegesítik egymást, hogy “már pedig én fizetek”, amíg a másik fél fizet, a nemfizető pedig úgy tesz, mintha mérges lenne, de nagyon, mert elvesztette az arcát. De persze igazából nem mérges. Aztán mindenki megy a dolgára, csont- és szeméthegyeket hagyva az asztalon, amit a pincérek az ételmaradék kivételével a terítővel összefognak, és kiviszik. És már jön is a következő csapat.
-
Gasztro: találós kérdés
Pár hete ettem az asszisztensemmel és még néhány ismerőssel ezt az étket. Szerintetek mit ábrázol a kép?
Amúgy sok íze nincs, de rossznak nem nevezném.
-
Piac
Könnyű nap volt a mai. A reggeli órám elmaradt (bár ezt nem közölték előre), a délutánin meg mindössze négyen voltak, a többiek ugyanis valami szakmai kiránduláson vettek részt.
Miután négy embernek órát tartani nem sok értelme van, így inkább elmentünk együtt a piacra, angolul beszélgetni közben is lehet.
A piacokról már régóta akartam írni, így itt is a lehetőség.
Az itteni piacok többnyire elég zajos, nyüzsgő, otthoni szemmel nézve kaotikus helyek (ebben a napszakban épp nem, így a képek csalókák), de pont ez adja meg a varázsukat is. Az árusok harsányan kiabálnak, a portékát kínálják, vagy épp egymással üvöltöznek. Harag nincs, csak szeretik hallatni a hangjukat.
Bár Kína eleve olcsó, főleg vidéken, a piacokon vásárolni még inkább megéri. Amellett, hogy árban is versenyképesek, a termékek is többnyire sokkal szebbek, mint a bevásárlóközpontok pultjain. A zöldségek különösen kívánatosak, ráadásul a választékra se lehet panasz.Nyugati szemmel minden kínai piac érdekes és kissé bizarr része a húskínálat. Bár minden friss, otthon egész biztosan belekötnének a hatóságok. A miért megválaszolásához inkább itt egy kép.
Élőállatokat is lehet kapni. Csirke és kacsa mindenhol van, jobb helyeken liba, galamb és néha fácán is. Ezeket ott helyben le is ölik, s a tollfosztást is elvégzik az ember helyett.
Az árakról: ma itt ezen a kis piacon Xianningben 1 jin (fél kg) kukorica 3.5 yuan, 1 jin gyönyörű krumpli 1.7 yuan, körte 2 yuan, zöldbab 2.5 yuan, az édeskömény szintén. Egészen kedvet is kaptam főzni, de a gázt palackban kapom, ami kiürült, erre a két hónapra meg már feleslegesnek tűnik újat szerezni.
Alkudni megszokott dolog, bár ez szinte majdnem mindenhol igaz ebben az országban. Jó, szupermarketekben vagy a Mekiben nem érdemes, de még a műszaki áruházakban, szatócsboltokban is.
A piac jó, Kínában járva érdemes felkeresni egyet-egyet. Velejéig Kína.
-
A kínai határviták – Az (ex)szovjet határ
ELŐZMÉNYEK:
A kínai határviták – bevezető
A kínai határviták – Tibet, Kasmír és LadakhA Kínai Népköztársaság mai teljes szárazföldi területe – néhány, a gyakorlatban soha senki által nem birtokolt kies, lakatlan régiót leszámítva – a történelem során valamikor a kínai birodalom része volt. Az a lehető legritkábban, egész pontosan kizárólag az utolsó, mandzsuk uralta Qing dinasztia idején fordult csak elő, hogy a teljes mai fennhatóság érvényesült, de különböző formában valamikor minden egyes darabja felett uralkodott már kínai császár.
Leggyakrabban természetesen a mai magterületet kellett Kína alatt érteni, amely, az aktuális dinasztia erejének függvényében rendszerint rendelkezett egy kisebb-nagyobb nyugati folyosóval a Selyemút mentén, a mai Xinjiang egy részén. Időnként a ma már önálló Korea és Vietnam egyes darabjait is ellenőrizték.
Északkelet-Kína, Mandzsúria sem gyakran tartozott a birodalomhoz, törzsi terület volt nomád lakossággal, akiket igyekeztek a Nagy Falon kívül tartani.
Az utolsó kínai eredetű császári dinasztia, a Ming-ház 1640-ben bukott meg. Az őket megdöntő, erejük teljében lévő mandzsuk, a saját, Qingnek nevezett uralkodóházuk színeiben hizlalták fel Kínát méreteinek abszolút csúcsára: bekebelezték Tibetet, Xinjiangot, Mongóliát, Mandzsúriát (ez utóbbi nem volt nehéz, hisz’ a mandzsu bázisról van szó), s egyúttal megindultak nyugaton Közép-Ázsia, északkeleten a mai orosz Távol-Kelet felé.
Az oroszok is ekkortájt léptek a színre, s így az érdekek hamar ütköztek. Az Amur-menti telepükön a Qing-sereg rajtaütött, majd a megkötött megállapodás, az 1689-es nyercsinszki szerződés szentesítette a két birodalom határait, a kínai érdekeknek megfelelően.
A kínai birodalom kiterjedése csúcsán. Nyercsinszk ezt állapotot szentesítette északkeleten.
Az erőviszonyok gyorsan változtak, ahogy a kínai partoknál megjelentek a nyugati hatalmak, s velük együtt az ópiámháborúk és az egyenlőtlen, a birodalomra kényszerített szerződések.
Az oroszok sem hagyták ki a ziccert, két lépésben, két újabb, az aiguni majd a pekingi egyezményekkel előbb az Amurig tolták a határt, majd az Usszurin túl fekvő Szihote-Alinyról, a tengerparti, mai Vlagyivosztok környéki részről is lemondatták Kínát.Azt azért meg kell jegyezni, hogy noha ezt megelőzően a Qing-dinasztia területét képezték ezek a területek, a gyakorlatban kínai jelenlét nem nagyon mutatkozott néhány prémvadászt és kereskedőt, és a hébe-hóba emelt helyőrségeket leszámítva. Sem településeket nem alakítottak ki, sem bevándorlás nem zajlott (ezt eredetileg, teljes Mandzsúriára vonatkozólag tiltotta is az új udvar).
Nyugaton a Qingek egészen a Balhas-tóig kiterjesztették az uralmukat. A maival nagyjából megegyező határvonalat 1864-ben, Tachengben erőltették rá a külföldi hatalmak szorításában vergődő országra az oroszok. Összességében, a három szerződéssel mintegy másfélmillió négyzetkilométert szereztek meg így Kína rovására, s a már szovjet vezetésű északi szomszéd a felelős Külső-Mongólia függetlenítéséért is, ami méretben még nagyobb érvágás volt.
Az Oroszországban kialakuló bolsevik rendszer az internacionalizmust és a népek egyenlőségét hirdetvén felemás helyzetben találta magát a monarchia idejében kötött, imperialista megállapodásaival. A Kínai Népköztársasággal szemben lemondtak mindenféle cári előjogokról, de a határok kérdésében a tachengi illetve a pekingi megállapodásokat tekintették érvényesnek. Az ötvenes években, a szovjet-kínai barátság időszakában a kínaiak nem is bolygatták a kérdést, szükségük volt a Szovjetunió gazdasági és technológiai segítségére.
A Zhenbao-szigeti határháború
Északkeleten az aiguni ill. pekingi egyezmény javarészt folyók (Amur illetve Usszuri) mentén jelölte ki a két ország határát. A szerződés külön nem rendelkezik a folyami szigetek hovatartozásáról, így azok megosztására a nemzetközi jog alapján a folyómeder középvonala, több ág esetén a főág középvonala az irányadó. Az említett Zhenbao (vagy oroszul Damanszkij) és még néhány száz kisebb sziget ez alapján Kína részének tekintendő, a gyakorlatban azonban a szovjetek a világháború idején magukhoz csatolták őket.
A hatvanas évek közepén Mao – a vezetésen belül megingó helyzetére gyógyírként, mintegy megelőző csapásként – kirobbantotta a kulturális forradalmat, s ezzel egy évtizedre őrült közállapotok következtek. A fanatikus, leszámolásokkal, rombolással terhes milliőben Kína újra előszedte a cári Oroszország által egyenlőtlen szerződésekkel elszakított területek ügyét is. Bár eleinte még a teljes szovjet Távol-Kelet is felmerült, azért a külpolitikában igyekeztek legalább minimálisan józan határokon belül maradni, így végül a folyami szigetekre helyeződött a fókusz.
A Damanszkij/Zhenbao-sziget, a konfliktus forró pontja
Többszáz határsértés után, végül 1969 egy márciusi hajnalán a kínaiak megindultak az amúgy gazdaságilag értéktelen, kevesebb mint egy négyzetkilométeres Zhenbao-sziget felszabadítására. Két hétig a szigetért (szovjet győzelem), majd még pár hétig egy kilőtt szovjet tankért harcoltak (ezt a kínaiak szerezték meg).
Fél évvel az összetűzés után aztán a szovjetek feladták a szigetet, a kínaiak pedig győzedelmesen bevonultak, s mindkét fél elfogadta a harcok befejezését, s Zhenbao kínai ellenőrzését.Bár korlátozott összecsapásokról volt szó, a haderők méretéhez képest elhanyagolható veszteségekkel, ennek ellenére, különösen, hogy hatalmas seregek vonultak fel mindkét részről a határ teljes vonalában, egy ponton már komolyan felmerült szovjet részről a nukleáris válaszcsapás lehetősége (ekkor Kína már öt éve maga is rendelkezett atomfegyverrel). Végződhetett volna sokkal rosszabbul a dolog.
Rendezés
A Szovjetunióval 1991-ben, Gorbacsov alatt indult meg a határvita rendezése. Elhúzódó, aprólékos folyamat eredményeképp végül 2008-ra sikerült teljesen lezárni Oroszországgal a kérdést. A vitatott szigetek nagy részét Kína megkapta, bár önmaga is tett engedményeket a Habarovszk környéki szigetek kapcsán.
Nyugaton három új szomszéd jelent meg Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán személyében. A legnagyobb kínai követelés Kirgizisztánnal szemben állt fenn, mintegy 20000 km2-es területen.
A tádzsik-kínai határ kínai térképeken, a második képen már a határrendezést követően. Kína az igény jó részéről lemondott.
A megállapodás kezdetben nem tűnt sürgetőnek Kína számára, azonban amikor Közép-Ázsia destabilizálódásával párhuzamosan a xinjiangi helyzet fokozódni kezdett, s a szélsőségesek beszivárgását meggátlandó fontossá váltak az egyértelmű határok, hirtelen Kína is sokkal pragmatikusabb hangot ütött meg, s jelentős engedményeket téve (pl. a kirgizek felé fennálló igény kevesebb mint 5%-ával kiegyezett) pár év alatt lezavarta a teljes demarkációt. Néhány száz négyzetkilométernyi, magashegyi, lakatlan területek cseréltek gazdát, s nyertek kínai fennhatóságot, s ezzel egyúttal pontot tettek az szovjet-orosz területi konfliktusok végére is.
Kirgiz-kínai határ. A már jelentősen lecsökkentett igény (lásd az első kép) tekintetében is hajlottak a kompromisszumra.
************
A sorozat befejező részében a déltengeri szigetek és Diaoyu következik.
-
A vasárnapi munka is lezajlott
Szerencsére gördülékenyebben ment, mint vártam, bár azt nem merném állítani, hogy élveztem volna a dolgot. A gyerekek rendben voltak, s mindössze heten voltak az osztályban, de rajtuk kívül még ott volt öt felnőtt is. Utóbbiak a suli alkalmazottai, s engem voltak hivatottak csodálni, meg gondolom eleve megnézni, hogy mit nyújtok, érdemes-e még visszahívni.
Kimondottan utálom, ha van más is az osztályban rajtam meg a kölykökön kívül, de a pénz megfelelt, szóval valahogy igyekeztem vele nem törődni.
A diákok egyébként nem olyan rosszak, sőt, egész sok dolgot megértenek már, nem teljesen kezdők. Hogy ennek ellenére ma nekem miért az első két leckével kellett őket nyúzni, azt nem tudom.
Hogy lesz-e a történetnek folytatása, arról sincs még infó. Fel nem kötöm magam, ha többet nem hívnak, annyira nem volt jó.
-
Vasárnapi munka
Talán emlékeztek, hogy pár hete voltam egy nyelvsuliban itt Xianningben, ahol szóba került, hogy általános iskolás növendékeknek kellene alkalmanként órát tartanom.
A megbeszélés óta hírüket sem hallottam, egészen a mai napig. Vasárnap ugyanis egy óra erejéig mennem kell, ami most pont bele is fér az időmbe, s anyagilag sem fog ártani. Ahogy a telefonból kiderült, két leckét kell velük átnéznem, az egyik az üdvözlésekről, a másik pedig az iskola bemutatásáról szól. Tankönyv van, úgyhogy semmi megerőltető. Egy órát kibírok ilyen kis tökmagokkal is.
-
A kínai határviták – Tibet, Kasmír és Ladakh
A sorozat első részének tárgya Kína délnyugati, Indiával, Pakisztánnal és a himalájai (ex)királyságokkal közös határvonala. Történelmileg és földrajzilag is két eltérő régiót ölel fel: Tibetet illetve Kasmírt és Ladakhot. Kezdjük az előzővel, bár egy ponton összekapcsolódik majd a történet.
A tibeti határ
A modern kori határvonalak kijelölése a gyarmati sorsú India és Tibet között a britek munkásságának eredménye. Az India által jogalapnak használt, számukra előnyös McMahon-vonalat 1914-ben alkották meg. Az akkor de facto független Tibet képviselői ratifikálták is az egyezményt, de Kína (amely de jure ekkoriban is birtokolta Tibet felett a fennhatóságot) ezt sosem ismerte, ismerhette el, már csak azért sem, mert ezzel Tibetet legitimálta volna.
India és Tibet természetesnek is mondható határa a Himalája, bolygónk legmagasabb hegyvidéke. A nyolcezres csúcsokban sem szegény vidék értelemszerűen szinte teljesen lakatlan, emberi megtelepedésre jobbára nem is alkalmas. A magashegyi határvonalaknak ezért hosszú időn át nem is volt gyakorlati jelentőségük, ténylegesen egyik fél sem ellenőrizte a perifériákat.
1950-re két komoly változás történt, ami alapjaiban ingatta meg az addigi viszonylagos status quo-t. Az egyik, hogy India függetlenné vált, a másik, hogy Tibet újraannektálásával – immár kommunista uralom alatt – Kína visszatért. Az addig javarészt homályosan kijelölt országhatárokat a modern kor követelményeinek megfelelően lassan elkezdték a gyakorlatba is átültetni. Kínának a Nepállal való jó viszony kulcskérdés volt (ellentételezendő az indiai befolyást). Mivel komoly viták ezen a határszakaszon eleve nem álltak fenn, így a kezdetektől a megegyezésre törekedett mindkét fél, s kisebb, kölcsönös kiigazítások mellett a 60-as évek elejére sikerült is teljes hosszában kijelölni a vonalat.
Bhután indiai védnökség alatt állt ekkoriban, így a külügyek terén is India volt hivatott Bhután érdekeinek képviseletére. Kína minden próbálkozása ellenére csak a 90-es évektől nyílt lehetőség kétoldalú, Indiát teljesen kizáró tárgyalásokra, de a megoldást hátráltatja a Bhutánra nehezedő indiai nyomás, különösen, hogy a kínaiak által igényelt, egyik, a kínai-indiai-bhutáni hármashatár menti magaslat átengedése stratégiailag sértené India érdekeit. Bár a kis királyság hajlik a megegyezésre, s belemenni is látszott a határkorrekciókba (nagyjából hasonló nagyságú kínai területek átengedése is szerepelt az alkuban), a déli szomszéd miatt egyelőre tehetetlen.
A harmadik monarchiával, a Nepál és Bhután közt fekvő Szikkimmel is hasonló okok miatt nem lehetett dűlőre jutni, de ezt aztán megoldotta az a tény, hogy a miniállamot 1975-ben India bekebelezte. Mivel Kína ezt az akciót egészen 2003-ig nem ismerte el (a térképeken egészen addig önálló országként szerepeltette Szikkimet), így a kérdés, legitimnek tekintett tárgyalópartner híján, le is került a napirendről.
A Kína és India közötti vitatott területek. Keleten Arunachal/Dél-Tibet, nyugaton a Ladakh részét képező Akszaj-csin
A legnagyobb probléma India. Két, összesen mintegy 120000 km2-nyi terület képezi a cívódás tárgyát, ezek egyike az indiaiul Arunachalnak, míg kínaiul egyszerűen Dél-Tibetnek nevezett régió. Történelmileg zöme valóban Tibet részét képezi, de a már említett McMahon-vonaltól délre került. A többi igénytől eltérően a terület még csak nem is teljesen meddő, Tibet legtermékenyebb vidékéről van szó. Bár a gyarmati India brit vezetése volt a McMahon-vonal szellemi atyja, az indiai függetlenségig nagyjából senkit nem zavart, hogy tibeti közigazgatás székel Tawangban, Dél-Tibet központjában. 1950-re aztán India lépett az ügyben, s a tibeti adminisztráció maradékát is eltávolította a területről.
Arunachal/Dél-Tibet, az északnyugati sarokban megbújó Tawanggal
A kasmíri-ladakhi határ és a kínai-indiai háború
Brit India az 1800-as évek közepére annektálta Kasmírt és Ladakhot. A Kínával közös határ kijelölésére két vonalat is kidolgoztak, de gyakorlatban elfogadásra egy sem került. A Karakoram lakatlan, magashegyi részeit nem felügyelte senki, így az 50-es évek második feléig egyik oldal sem különösebben feszegette a kérdést.
A vitatott határ magában hordozta egy konfliktus előszelét. 1956-ban a kínaiak főutat kezdtek el építeni Ladakh maguknak követelt, Akszaj-csin nevű, amúgy teljesen lakatlan részén, hogy lehetővé tegyék Tibet Xinjiang felőli elérését – elsősorban a hadsereg számára. Mivel elzárt, világvége hangulatú területről van szó, a kínai térképeken való, két évvel későbbi publikálásig fel sem tűnt az indiai félnek az építkezés. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, diplomáciai tiltakozás indult, India követelte a kínaiak távozását.
A Kína külügyeit ténylegesen irányító, pragmatikus miniszterelnök, Zhou Enlai a megegyezésre hajlott, felvetette, hogy India ismerje el Akszaj-csint kínai területnek, cserébe Kína lemond Dél-Tibetről. Az indiaiak nem fogadták el a javaslatot.
A helyzeten csak rontott az 1959-es tibeti felkelés, miután a menekülő dalai lámát és kíséretét India befogadta, ráadásul egy időre Tawangban, a Kína által követelt Dél-Tibetben szállásolta el.
A helyzetet nagyon rosszul felmérő indiai vezetés ráadásul további provokációkat is eszközölt, mindkét vitatott területre behatoltak kisebb csapatok, Dél-Tibetben még egy, a McMahon-vonaltól északra fekvő faluba is. A tiltakozások ellenére az indiaiak az előretolt állásaikban maradtak.Zhou Enlai ekkor még mindig a diplomácia nyelvén próbálkozott, kérte az indiaiakat, hogy mindkét fél vonuljon vissza 20 km-re a határtól, amire újabb elutasítás következett. Goa indiai annexiója is figyelmeztető jelként szolgált Kína számára, akárcsak a CIA tervei a tibeti gerillaháború kirobbantására.
Miután az indiai betörések száma nem csökkent, 1962-ben megszületett az elhatározás az önvédelminek nevezett háború megindításának előkészítésére. A csapatoknak parancsba adták a határok védelmét.
A kitörő kubai rakétaválság remek alkalmat adott Maóéknak az átfogó támadásra. A Nehrut aktívan támogató, az adott helyzetben erősen leterhelt Hruscsov is belement, hogy egy időre leveszi a kezét Indiáról.A kínai csapatok hetek alatt megsemmisítő vereséget mértek mindkét fronton az ellenfélre. Az indiaiaknak sem kiépített utánpótlási infrastruktúrájuk, sem hegyi hadviselésben szerzett tapasztalatuk nem volt, ellenben a Népi Felszabadító Hadseregben még javában ott voltak a koreai háború veteránjai is.
Elfoglalták Akszaj-csint és Tawangot is, s teljesen kiszorították a szervezett indiai csapatokat mindkét területről. India ezután amerikai segítséget kért, akik a térségbe is küldtek egy anyahajót. Hogy az amerikaiak az erődemonstrációnál tovább is elmentek volna-e, azt már nem tudjuk meg, ugyanis másnap a kínaiak egyoldalú fegyverszünetet jelentettek be, s egyúttal deklarálták, hogy 20 km-rel visszavonják a csapataikat.
A konfliktus azóta gyakorlatilag befagyott. Kína ténylegesen ellenőrzi a számára stratégiailag fontosabb Akszaj-csint és néhány, a nyugati határ mentén lévő apróbb területet (az első térképen alig látható, Akszaj-csintől délre lévő piros részek) míg India kezén van Dél-Tibet. Azóta már a határtárgyalások tizenakárhányadik fordulóján is túl vannak, eredmény egyelőre semmi. Kiszivárgó infók alapján Kína feltehetően belemenne a jelenlegi status quo elfogadásába, ha azt kiegészítenék még Tawang környékével, ami Dél-Tibetnek csak egy kis részét teszi ki. Indiai részről nehezíti a helyzetet, hogy az erős nacionalizmus és a demokrácia kombójának köszönhetően bármelyik kormányzat belebukna, ha akárcsak (a gyakorlatban mostanra egyértelműen elvesztett) Akszaj-csint átengedné a kínaiaknak.
Kasmír és Ladakh, a jelenleg kínai fennhatóság alatt álló Akszaj-csin-nel, ferde vonalakkal jelezve az 1963-as kínai-pakisztáni határegyezmény során Kínának juttatott kasmíri területek
Indiai részről még egy vitás pont van. Az egykori gyarmati India függetlenedése után a muszlim területeken megalakult Pakisztán a gyakorlatban inkább hozzá kötődő, de hindu maharadzsa által uralt, s így Indiához csatlakozó Kasmír megszállása mellett döntött.
A Kasmír északi részét elfoglaló Pakisztán így határossá vált Kínával, s a kettejük közt megfogalmazott határszerződés némi kasmíri (a változatosság kedvéért magashegyi és lakatlan) terület Kína számára való átengedésével járt együtt. Így, bár mostanra Kína és Pakisztán között nincs semmiféle határvita, ellenkezőleg, egymás szövetségesei (főleg India ellenében), addig India magáénak követeli Kasmír egészét, s így a pakisztáni-kínai határegyezményt sem ismeri el törvényesnek.***
Legközelebb a (poszt)szovjet határvidék kerül szóba, benne az ugyancsak kalandos szovjet-kínai összecsapásokkal.
-
A kínai határviták – bevezető
Rég volt már népművelés, így itt az ideje egy ismeretterjesztő posztnak. Különösen annak fényében, hogy a Diaoyu-szigetek (avagy japánul Senkaku) körüli kardcsörték továbbra sem állnak le. Miután a kínai határral kapcsolatos bonyodalmaknak terjedelmes irodalma van, így ez a mai bejegyzés csupán a nyitánya egy sorozatnak.
A Kínai Népköztársaság térképe a hivatalos kínai álláspont alapján
A Kínai Népköztársaság 1949. október 1-jén alakult meg ünnepélyes keretek között, de a határproblémák már korábbra nyúlnak vissza. Maóék hatalomra jutása előtt a Csang Kaj-sek vezette Guomindang uralta az országot – kisebb-nagyobb sikerrel, s már az ő területi igényeik is nagyravágyóak voltak. Sőt, sok esetben túl is szárnyalták a kommunista Kína követeléseit, Külső-Mongóliáról (a mai független Mongólia) például – immár a Tajvan méretűre olvadt Kínai Köztársaság irányítóiként – csak a közelmúltban mondtak le hivatalosan is.
A két Kína elképzelései az ország határait illetően most már nagyjából fedik egymást, a különbséget csak az jelenti, hogy mindkét kormányzat önmagát érzi legitimnek. Bár Tajvan a gyakorlatban csak a vitatott hovatartozású szigetek ügyében tud fellépni, az összkínai nacionalista érzések vannak olyan erősek, hogy egymást általában – többnyire hallgatólagosan – támogatják, a lényeg, hogy valamelyik Kína berkein belül legyenek a kérdéses földdarabok.
Az ENSZ és az ENSZ-tagállamok zöme által elismert Kínai Népköztársaság (továbbiakban Kína) a megalakulása óta szinte minden szomszédjával szemben területi követelésekkel élt. A viták – még a Maó-éra alatt – két ízben is konkrét fegyveres konfliktushoz vezettek (Indiával ill. a Szovjetunióval).
A nyitás óta már inkább a diplomácia nyelvén próbálkoznak, ennek eredményeként mára a szárazföldi határ kérdése majdnem teljesen rendezett. A két kivétel India és Bhután, rajtuk kívül az összes szomszéddal sikerült megegyezni.
A kínai-indiai határ a pirossal jelzett két nagyobb vitás területtel
A tengeri fennhatóság már egy bonyolultabb, s a közeljövőben nem is egyhamar megoldhatónak tűnő kérdés. Japánnal a már említett Diaoyu-szigetek miatt van vita, míg a Hainantól délre fekvő dél-kínai-tengeri szigetvilágon gyakorlatilag a teljes szomszédság marakodik.
Kína szerényen a teljes területre igényt tart, mialatt a Fülöp-szigetek, Vietnam, Malajzia és Brunei beérnék több-kevesebb, számukra szimpatikusabb zátonnyal.Mint ahogy az ilyen esetekben előfordul, a marakodás tárgyai nem feltétlenül érik meg a csetepatét. A szárazföldön javarészt lakatlan, nehezen megközelíthető magashegyi területek felett folyt illetve helyenként még folyik is a vita, míg a vízen kevés kivételtől eltekintve pár négyzetméteres korallszirtekért.
Az érintett országok területi igényei a Dél-kínai-tengeren
A tengeri határviták sokkal inkább a zátonyok körüli tengerről szólnak. Az értékes halászati jogok mellett szénhidrogéneket is rejt a kontinentális talapzat, így minden résztvevő érdeke, hogy elismertesse a fennhatóságát a miniszigetek felett.
A jelen a szigetek körüli huzavonával terhes, az utóbbi fél évszázad azonban sokkalta inkább a szárazföldről szólt. A témát földrajzilag is három részre bontva elsőnként a még ma sem teljesen megoldott Himalája-Karakoram környéki szakaszról lesz szó (kínai-indiai, kínai-nepáli, kínai-bhutáni, kínai-pakisztáni határ), másodikként a (poszt)szovjet-kínai területi viták kerülnek terítékre, míg a befejező részben a Diaoyu és a déltengeri szigetvilág jön majd.
-
Gasztro: hajóéttermes vacsi
Ma az asszisztensemmel és a férjével, aki a helyi kormányzatnál dolgozik, voltunk vacsizni. Hubei a tavak tartománya – még ha a Jangce felső folyásánál, a Három Szoros vidékén épült gát mellékhatásaként egyik-másik vízfelülete erősen le is csökkent -, így aztán adja magát, hogy Xianningben is akadnak tavakon kialakított éttermek.
A képeken is látható kormoránokat aktívan már csak elvétve használják, de egy halakra specializált étkezde „előterében” kiválóak cégérnek.
Bár nem vagyok a halételek nagy szerelmese, azt el kell ismernem, Kínában egészen fogyaszthatóvá tudják tenni ezeket a fogásokat is.
Képek a galériában.
