A helyzet alapvetően nem túl fényes. Kínában nem szerencsés betegnek lenni. Komoly betegnek semmiképp nem az.

De kezdjük az elején. Az ország kommunista hatalomátvételt megelőző népegészségügyi mutatói nagyon a béka segge alatt voltak. Tagadhatatlanul nehezítette az egészséges életmód meggyökerezését a múlt évszázad első felében lényegében folyamatosan fennálló polgárháború vagy aközeli állapot is, aminek hatásaként a várható élettartamra sem lehettek túlzottan büszkék.

A Maóékkal beköszöntő új rendszer temérdek hibája mellett rengeteget tett, energiát és az akkori forráshiányos helyzetben tagadhatatlanul kiemelkedő mennyiségű pénzt fordított a helyzet normalizálására. Gyorstalpalón képzett, ún. „mezítlábas orvosok” tízezrei lepték el a vidéket, s ismertették meg a legalapvetőbb higiénés rendszabályokat a tömegekkel. Amennyire tudták, kezelték is a már kialakult kórokat, de mivel gyakorlatilag képzetlen egészségügyisekről beszélhetünk, a hatékonyságuk ez utóbbi téren azért nem lehetett túl eredményes.

Nem úgy a járványos megbetegedések visszaszorítása terén. A felvilágosítást nagy szabású (jelentős szovjet segítséggel végrehajtott) oltási programokkal kombinálva sikeresen vették elejét a korábban milliós áldozatokkal járó fertőző nyavajáknak.

Mivel akkoriban Maó még úgy látta, "az embernek két keze, de csak egy szája van", így azzal egyáltalán nem foglalkoztak, hogy a drámaian csökkenő csecsemőhalandóság és a javuló feltételek miatt korábban sosem látott mértékben indult növekedésnek a lakosságszám. A "nagy ugrás" kudarca nyomán ugyan mintegy 20-30 millió ember éhenhalt, s a "kulturális forradalom" alatt nem ortodox körülmények közt elhunytak száma is alsó hangon hatszázezer (a másik véglet itt is több tízmilliós adat, de ez valószínűleg túlzás, a tényleges szám néhány millió lehet), de még ezekkel a veszteségekkel együtt is sikerült 1980-ra majdnem megduplázni, egymilliárdosra növelni az országban élők számát. A népességszabályozást ekkor vezették be, meglehetősen eredményesen.

Mára mindez odáig vezetett, hogy egy kínainak nemtől függetlenül 70 év (férfiak 72, nők 75) fölötti korban bekövetkező véget jósolhatunk, ami kimondottan szép eredmény.
Az egészségügyi infrastruktúra már valamivel foghíjasabb, mint amit megszoktunk, de azért korántsem aggasztó.  Az intézmények színvonala nagyon vegyes képet mutat. Mivel az itteni gyógyítás teljesen piaci alapon működik, így a felszereltség és a szaktudás kérdése a kereslet függvénye.

Ha az embernek elegendő pénze van, úgy teljesen világszínvonalú ellátáshoz férhet hozzá, ha viszont nincs pénze, úgy semmihez. Az állam a saját dolgozói számára köt biztosítást, s jelenleg már jó ideje agyalnak az átfogó társadalombiztosítás kiépítésén is, de a dolog horderejére való tekintettel még valószínűleg tanulmányozzák hosszasan a kérdést. (Ha nem sikerül jól belőni, az könnyen a kínai siker végét jelentheti.)

Jelenleg így aztán aki beteg, az saját költségén kénytelen kezeltetni magát. Ha van biztosítása, úgy a kezelés árának valamekkora részét kipengeti helyette a biztosító, de még így is komoly kiadásokkal járhat egy nagyobb baj. A táppénz intézménye is ismeretlen fogalom. Ha valaki annyira beteg, hogy nem képes dolgozni, úgy arra az időre fizetés nélkül marad otthon.

Mindezzel együtt is, egy megfázás vagy ambuláns kezelés jellemzően nem dönt senkit a sírba anyagilag sem. A gyógyszer olcsó (noha nincs rajta állami támogatás), a múltkori adagom összesen volt 20 yuan. Még a másutt jellemzően méregdrága HIV-gyógyszerek ára is megfizethető, mivel Kína (néhány nagyobb, s eképpen kellőképp fejlett vegyiparral rendelkező fejlődő országhoz, pl. Brazíliához hasonlóan) a szabadalmakkal nem nagyon törődve szintetizálta majd újragyártotta azokat. Miután az eredeti gyárak imidzsének nagyon nem tesznek jót az erről szóló perek, hamar benyelték a fityiszt.

A gond a komolyabb balesetek, súlyosabb betegségek esetén lép fel. Egy-egy műtét ára már nem kevés, a transzplantációk százezres (yuan) nagyságrendekbe fájnak, de egy kisebb beavatkozás is pár tízezer yuant kóstálhat. Jellemzően az egész család beszáll ilyenkor, másképp semmi esély. De ehhez létszükséglet, hogy legyenek megtakarítások, ennek terén mondjuk nincs is probléma.

A gyógyszertárak orvosi rendelőként is funkcionálnak. A legtöbb páciens, ha nem muszáj, nem jár orvoshoz, így aztán a gyógyszerészek, akik sokszor maguk is egyben valamely hagyományos gyógyítási technika ismerői, dolga, hogy megvizsgálják, kezeljék a hozzájuk fordulókat. Gyógyszertárban infúziót beadni pl. teljesen hétköznapi dolog.