• Telefon, laptop és posta

    Tegnap a belvárosban jártunk, mert szerettünk volna vásárolni egy új telefont és egy laptopot is.

    A telefon beszerzését elsősorban az indokolta, hogy Vietnámmal együtt új telefonszám is jár majd. Mivel a kínai számomra is szükség van még egyelőre, hogy valamibe a viet SIM-et bele tudjam applikálni, ahhoz új mobil kell.

    Kaptam az alkalmon, s akkor már egy jobb telcsit (a bejegyzést erről írom most, s a guglis magyar billentyűzet a telcsit automatikusan Felcsútra javítja, szép…) néztem ki. A Xiaomi már évek óta nagyon erős készülékeket gyárt, s mindezt igencsak jó áron is műveli. Egy bizonyos ár fölé már nem szívesen megyek, ha telefonvételről van szó, így nem (egy amúgy szintén versenyképes díjazású) csúcsmodellre esett a voks, hanem a Mi Max2-re, 1600 yuanért. Ez egy tavalyi telefon, de egyáltalán nincs okom panaszra, nagyon bejön. Ráadásul péklapát méretű, így még nekem is kényelmes rajta írnom.

     

    xiaomi_mi_max2glod17.jpg

     

    A laptop elsősorban azért jött, hogy mindkettőnknek legyen, maradtam a Dellnél, s nem is estem túlzásokba. A vételt még az is indokolta, hogy a műszaki cikkek odaát drágábbak, így egyúttal meg is előzzük a bajt, ha esetleg valami megadná magát a közeljövőben.

     

     

    Ma postán jártam, megérdeklődtem a nem légi szállítás díját. Nem csalódtam, a 20 kg-s csomagot 150 yuanért odahurcibálják a korábban ismertetett időintervallumon belül.

     

    Most már itt majdnem minden elrendezve. Lesz még egy pénzváltós kör, s ezenkívül már csak cuccolni kell. Ja, meg az új gépet otthonossá alakítani, új windows-zal együtt. Mondjuk így, hogy a régi nem döglött meg és nem sürget semmi, még ez sem különösebben frusztrál.

  • A költözés technikai részleteiről

    Különösen, hogy Pamacs asszony kérdezte, így illik válaszolni.

     

    Mivel éves rendszerességgel elhagytuk Kínát, s soha nem ugyanott folytattuk, így igazán rengeteg cuccunk nincs. Sajnos még így is több annál, mint amit akár a Qatar munkatársai megengednének.
    A Vietnam Airlines nem prémium szolgáltató, így nem is ad a turistaosztályos jegyhez 30 kg-s keretet, csak huszat és elvileg a kézipoggyász is csak 6 vagy 8 kg.

     

    Óhatatlanul felmerül, hogy mit kezdjünk. Az opciók egyszerűek: vagy viszünk magunkkal mindent és fizetjük ennek az árát, vagy csak ami befér, a többi marad, s majd veszünk újat. Szerencsére a kínai posta ilyen viszonylatban egész kellemes árakat kínál, így minden nincs veszve. Bár egyelőre csak a weboldalukon tájékozódtam, ha az infók igazak, akkor egy cirka 20 kg cuccot velük juttatunk el a célállomásra.
    Bízok azért a legacy légitársaságok rugalmasságában, így remélhetően 23 kg-val még feljut az a bőrönd, s mellé még vettem 10 kg kiegészítést is előre a kis gurulósra. Így összesen talán fel tudunk adatni 55 kg cuccot, s a kézikkel még elviszünk egy 15-t, ami együtt már 70.
    Ami velünk nem fér el, azt meg szelektáljuk, s egy maximum 20 kg erejéig elcsomagoljuk és rábízzuk a postai kézbesítésre.

    Ez utóbbi feltehetően hajót jelent, s úgy legalább 2 hetet, mire odaér a cucc, de ez nem is lesz sürgős. Addigra már remélhetően lesz hova kipakolni a beltartalmat.

     

    Hát, ilyen egy költözés felénk. Szerencsére nem stresszes, mert alig van valamink. Bútor például egy darab sem. De egy „valódi” költözésbe valószínűleg belepusztulnék. Vagy mindenki más körülöttem… 

  • Megvannak a papírok és a repjegy is

    Egy kicsit eltűntem, de közben intézkedtünk is. Vietnám a bolygó azon kevésbé szerencsés országai közé tartozik, ahová kell vízum, de a csoporton belül a szerencsésebbek egyike, mivel ezt érkezéskor is be lehet szerezni.

     

    Annyi nehezítés persze van a dologban, hogy csak úgy a semmiből felbukkanva ez nem jön össze, először igényelni kell egy approval letter-t, amit aztán kinyomtatva magunkkal kell hurcibálni. Ezzel engednek csak fel a Vietnámba tartó gépekre, s a reptéren ennek birtokában állítják ki a megfelelő vízumot a jelöltek útlevelébe.
    Szerencsére ez az igénylés online lezavarható, s jelen szabályozás hatálya alatt a turista mellett üzleti vízumok is beszerezhetőek így, utóbbiak akár egy évre is. Ez az egy éves üzleti vízum ráadásul az érvényességi idején belül folyamatos tartózkodásra jogosít, vagyis akár egy évig nem kell elhagyni az országot, hacsak kedvünk nem tartja.

     

    Az approval letter tehát hamar elkészült, s ennek birtokában ma a repülőjegyeket is megvettem. Az Air Vietnammal utazunk majd, Hongkongból. Lesz egy kétórás szünet Ho Chi Minh-városban, de ezalatt legalább be tudunk csekkolni a belföldi járatra és fel is tudjuk venni a vízumunkat.

     

    Nha Trangba majd október 7-én este nyolc után érkezünk, ami itt már több mint kilenc, mivel a vietek a nem a pekingi időzónát használják.

    Két hétre foglaltam több részletben, lemondható módon szállást, az alatt remélhetően találunk házat magunknak.

     

    Jó lesz ez, bárcsak minden ilyen simán menne!

  • Októberben tehát Vietnám jön

    Az előzetes tervekkel ellentétben nem várunk februárig, hanem már 16 nap múlva Vietnám felé vesszük az irányt. A hirtelen döntésnek több oka is van.

     

    Már többször elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne, ha férjemnek nem hosszítanánk vízumot és inkább lelépnénk hamarabb, de ez csak gondolat maradt. Mehetnékem volt ugyan, de azért racionális típus vagyok és sem az én vízumom árát nem szerettem volna elpazarolni (nekem még van cirka fél évem), sem az itteni jövedelemről lemondani addig, míg lehet.

     

    Hogy végül mégis megindulunk, annak leginkább vízumos okai vannak. Az eredetileg betervezett maláj opció most épp felfüggesztés alatt áll, elvileg október 28-ig. A férjemnek 7-én jár le a vízuma, így addig nem tudunk várni. Megoldható lenne ugyan, hogy HK-n keresztül szerzünk egy (szerencsétől függően 1 vagy 2 hónapos) papírt átmenetileg, s október végén megyünk Malajába, de ez ugye még újabb költség, ráadásul egyet éjszakázni kéne Hongkongban hozzá.
    További bónusz, hogy amennyiben október 28-tól mehetnénk is az új vízumért KL-be, az új verzió drágább, mint az eddigi, ráadásul mivel fél évre szól, akkor meg azt nem tudnánk végig kihasználni. És ráadásul arra sincs tulajdonképpen semmi garancia, hogy tényleg tudunk akkor szerezni vízumot.

     

    A lényeg, hogy úgy döntöttem, nem variálgatok, akkor inkább induljunk neki Vietnámnak hamarabb. Férjem most kapott extra 2-3 havi fizura ígéretet a cégtől, ez önmagában elég arra, hogy egy akár egy évet is lehúzzunk ott mindenféle helyi jövedelem nélkül, anélkül hogy egyéb meglévő forrásainkhoz hozzányúlnánk.
    Merthogy, ha már lúd, legyen kövér alapon arra is jutottam, hogy Nha Trangban (ide megyünk Vietnámon belül) egy évre telepszünk le első körben fél év helyett.

     

    A vietnámi vízumigénylésünk már folyamatban, a napokban intézek majd mindent szép lassan. Október 7-én pedig el is húzunk, előreláthatóan Hongkongon és Saigonon át.

     

    Ennyi egyelőre. Majd szórakoztatlak benneteket a részletekkel.

     

  • A pinyin és az angol nyelv

    A Szecsuánblog történetének legintenzívebb kommentháborúi a hivatalos kínai latin betűs átírás, a pinyin körül forogtak. Mint azt már a legelső posztok egyikében siettem kijelenteni, én (a világ nagy részéhez hasonlóan) következetesen ezt használom a blogon. Ez persze néhány olvasó szemét bántotta, különösen, ha esetleg korábban hozzászokott a magyar sajtóban még elterjedtebb ún. magyar népszerű átíráshoz. Hogy ténylegesen mennyien éltek panasszal ez ügyben, az a másodnickek világában nehezen eldönthető folyamat, de készséggel elfogadom azt is, ha sokaknak fáj. Ettől függetlenül a blogos gyakorlat marad a régi, most újra nem kifejtendő okok miatt. Akit nagyon érdekel, kattintson a pinyin címkére az ezzel foglalkozó posztok megjelenéséhez.

     

    Ami a mai bejegyzés megírására sarkallt az egy rendszeresen visszatérő vélemény, miszerint a pinyin angol/amerikai átírás vagy épp az angol nyelvre van optimalizálva. Heh?! Őszintén megmondom, harmincakárhány évem alatt soha nem találkoztam ezzel az elképzeléssel, s elsőre nem is nagyon tudtam hova tenni. Persze élek a gyanúperrel, hogy az erről szóló megnyilvánulások zöméért vagy akár egészéért a házitrollunk felel különböző indapasszos regisztrációk alatt, annyira szokatlan gondolatról van szó. Akárhogy is, egyszer s mindenkorra, kellő alapossággal nekiállok kivesézni a kérdést, s ezzel a magam részéről pontot is teszek az átírásról szóló diskurzus végére.

     

    A pinyin

     

    A teljes nevén hanyu pinyinnek nevezett átírás egy kínai fejlesztésű átírás a kínai nyelv latin betűkkel történő leírására. Mivel a kínaiak alapból írásjeleket használnak, nem pedig betűket, hogy a világ nagyobbik része számára is értelmezhető írásképet kapjunk, szükséges átírást használni.
    A Kínában felbukkanó, az országgal kapcsolatba kerülő nyugati birodalmak mind-mind kifejlesztették a saját megoldásukat. Ezek általános jellemzője, hogy az adott nyugati nyelv fonetikai szabályainak megfelelően próbálták meg leírni a kínai szavakat, persze ki-ki a saját nyelvének megfelelően. Születtek átírások az angolok keze nyomán is. Az átírások egy része tudományos értelemben használhatatlan volt (ez a legnagyobb baj az ún. magyar népszerű átírással is), de készültek erre a célra is alkalmas megoldások is (hazai körökben az ún. magyar tudományos átírás).
    Angol nyelvterületen a Wade-Giles-féle átírás vált uralkodóvá.

     

    1949-ben véget ért a kínai polgárháború, s a győztes kommunisták megalakították a Kínai Népköztársaságot. Az új hatalom fontosnak érezte, hogy saját átírást fejlesszen ki, s tegyen hivatalossá. Az ötvenes években megindult munka elsősorban hazai nyelvészek bevonásával folyt, de felhasználták szovjet szakemberek segítségét is, illetve a pinyin megalkotásához merítettek a 30-as években Leningrádban kreált Sin Wenz átírásból is. El lehet képzelni, hogy az ekkor még keményvonalas, a nyugattal egyértelműen ellenséges rendszer prioritásai között mekkora súllyal szerepelt az angol nyelvű beszélők szempontjainak figyelembe vétele.

     

     

    Hasonlóságok a pinyin és az angol nyelv fonetikája terén

     

    A legtöbb latin betűs írásmód mutat hasonlóságokat. A latin ábécé kialakulása idején az egyes karakterekhez adott hangokat jelöltek hozzá, s amennyiben az ábécét egy másik nyelv is elkezdte használni, megtartotta ezeket a rögzült hagyományokat, amennyiben a saját fonetikája ezt lehetővé tette. Az egyes nyelvek saját, speciális, az eredeti ábécében nem szereplő betűket is alkottak az egyedi hangjaik jelölésére.
    Nagy átlagban azért elmondható, hogy a standard latin betűk igencsak nagy része majdnem ugyanazt a hangot jelöli szinte az összes nyelvben. Az esetek túlnyomó többségében például nem nagyon kell egy f, t, l, n vagy épp m betű hangzásán gondolkodni. 
    Az említett közös eredet és a nagyjából rögzült egyezményes megoldások miatt természetesen számos pinyin betű jól értelmezhető angolul is és alapból a helyes kiejtéshez hasonlító módon áll egy-egy angol nyelvű beszélő szájára. De ugyanez hasonlóképp igaz a magyar beszélőkre is. A két nyelv (angol ill. magyar) eltérő fonetikája folytán a pinyin más-más részeit tudjuk előképzettség nélkül is helyeshez közelítően olvasni, de egyértelműen akadnak ilyen betűkombinációk mindkét esetben. Lássunk néhány példát:

    Liaoning – az északkeleti tartomány nevének pinyin alakját minden nehézség nélkül nagyjából hasonlóan ejthetjük ki magyar, angol és kínai nyelvű beszélőként is.

    Jilin – a fentivel szomszédos tartomány esetén a magyar olvasó bicskája már beletörik a feladatba. A pinyin j karakter egyértelműen nem azonos a magyar j-vel. Az angol nyelvű beszélők itt jobban járnak. Bár az általuk itt ejtett „dzs” hang sem fedi a valóságot, a magyar j-hez képest még mindig közelebb van a megfelelő formához. 

    Wanning – a Hainan szigetén fekvő város kiejtése magyarként egészen magától értetődőnek tűnik, míg az angol nyelvű olvasó önkéntelenül is e-nek ejti az a-val jelölt hangot az első szótagban.

     

    Mit tud kezdeni a pinyinnel egy „képzetlen” angol nyelvű beszélő?

     

    Képzetlen alatt természetesen azt értem, hogy a pinyin kiejtési szabályainak ismeretével nincs felvértezve a legtöbb földi halandóhoz hasonlóan. Nos, leginkább annyit, mint egy hasonlóképp „képzetlen” magyar versenyző. Miután a standard kínai nyelv lényegesen több hangot tartalmaz, mint a default latin ábécé, megalkotóinak szüksége volt többkarakteres hangok létrehozására (ch, sh, zh), egyes, a legtöbb latin betűs ábécében általában külön, önálló hangot nem jelölő karakterek alternatív felhasználására (q, x), gyakorlatilag az összes magánhangzó betűje esetében több hang hozzárendelésére (az i betű pl. jelölhet i-t és egy i és ü közötti hangot is, az a hangozhat e-ként, az e ö-ként, az o u-ként és az u ü-ként a saját default hangja mellett) és még egy speciális karakter használatára is (ü – ennek értelmezéséhez megint könnyebb helyzetben vagyunk magyarként, mint angolként). Előképzettség hiányában az angol anyanyelvű olvasó gyökeresen eltérően próbálná meg kiejteni a pinyin ábécé c, x, q, r, z és zh hangjait is, a magánhangzók egyezése is teljesen esetleges lenne.
    Összefoglalva kijelenthető, hogy egy angol anyanyelvű beszélő számára a pinyin épp ugyanannyira nehezen értelmezhető, mint magyarként. Az angol olvasó nyilván az angol kiejtési szabályoknak megfelelően próbálna meg nekikezdeni a kiejtésnek, s ezzel nem is lőhetne nagyobb bakot.

     

     

    De akkor mégis miért lenne angol a pinyin?

     

    Ez egy nagyon jó kérdés, amit bevallom, hogy én sem értek. Csak tippelni tudok, így innentől kezdve kezeljétek az okfejtést fikcióként.

     

    Az első gondolatom az volt, hogy a pinyin angolságának vádja azért jön újra meg újra elő, mert az angol/amerikai forrásokban ezt használják. Ez bizony így van (mármint a használat), a pinyin diadalmenete töretlen, s a nemzetközi színtereken legkésőbb a 80-as, esetleg 90-es évekre lényegében mindenhol átvette a korábban használt átírások szerepét. 
    Tehát, hogy értsük: a világ országainak túlnyomó része, nem csak az angolul beszélő nemzetek, teljesen önszántukból elfogadták a pinyint, mint a kínai nyelv hivatalos latin betűs átírását, s saját nyelvükben is azt kezdték el használni a kínai szavak leírásakor. Tették ezt annak ellenére, hogy a legtöbb nyugati nyelv rendelkezett saját átírással, s volt saját bevett gyakorlatuk. Az előzőleg használt átírások egy töredéke ráadásul nem is volt hibás, mint a hazai népszerű átírás (amely több hangot is ugyanazzal a karakterrel ad vissza, ezáltal nem egyértelmű, s nem alakítható vissza semmilyen tudományos átírássá), s ennek ellenére hagytak fel a használatával. Pusztán azért, mert a kínaiak azt szeretnék, hogy a saját nyelvüket a saját latin ábécéjükkel írják. Ahogy például magyarként is szeretnénk mondjuk Nyíregyházát ugyanebben a formában viszont látni egy angol szövegben (nagy duzzogva esetleg ékezetek nélkül), dacára annak, hogy egy darab „képzetlen” nem magyar olvasó sem lesz, aki képes lesz kiejteni a város nevét. Pinyint használni idehaza is csak annyira kellene, hogy furcsa legyen, mint amennyire más egyéb, kevesek által ismert, de latin betűt használó nyelvek nem fonetikus használata az, hiszen lássuk be, hogy csupán azért, mert nem tudjuk kiejteni a feröeri, vietnámi vagy épp a szamoai szavakat, még nem kezdünk neki ezekhez is átírást készíteni.

     

    Természetesen vannak azért apró kivételek a pinyin dominanciája terén. Egyes kínai szavak, nevek meghonosodtak más nyelvekben még abban a korban, amikor nem a pinyint használták. Ezeket általában az egyébként pinyint elfogadó országok is a saját formájukban használják, s ezen az elven én is Szecsuánt és Pekinget írok a blogon. Taiwan pedig csak a legutóbbi időkben adta meg magát, s vette át a pinyin egy módosított verzióját, bár nem kötelező jelleggel, a meglévő helyi átírások kiegészítéseként.

     

     

    Más ötletem igazán nem is akadt a megfejtésre, mindenesetre remélem, a mostani bejegyzéssel egyszer s mindenkorra cáfoltam a számomra meglehetősen furának tűnő elképzelést. Köszönöm.

  • Már Alipay-jel is tudok fizetni

    Lassan erre is sor került. Talán még emlékeztek, hogy egyszer már Wuhanban is próbálkoztam ezzel, de akkor még sokkal bonyolultabb volt a regisztráció külföldiként, s rendszeresen visszadobott a rendszer.

     

    Miután tavaly elkezdtem használni a Wechat-es pénztárcát, ez a dolog le is került a napirendről, mivel ez utóbbi is mindenhol használható, mi több, a mindennapi életben még jobban is áll, mint az Alipay.

     

    Egy terület azért még akadt, ahová kellene a Zhifubao (Alipay). A repjegyvásárlós oldalakon, s általában az online áruházakban való fizetésnél az Alipay dominanciája még töretlen, s a Wechat ritkán használható. Mivel hamarosan repjegyet kell vennem Malajába, így újra megkerestem a már jól bejáratott wuhani diákasszisztensemet (aki közben már végzett, s egy gyógyszerészeti cégnél melózik). Mivel csak holnapra fixáljuk le az időpontokat, így gondoltam, meglesem újra a regisztrációt, hátha sikerül magamnak is. Időközben új bankszámlám és telefonszámom van, s el is telt két év, így bíztam benne, hogy talán változott valami.

     

    Változott is! Most már percek alatt lezavarható a folyamat, nem kell hozzá utalgatni, utalás összegét visszaigazolni, s a többi hülyeség, csupán megadni az adatokat, s a banki rendszer érvényesít is. Szóval, lényeg a lényeg, holnap már önállóan veszem meg a jegyeinket KL-be.

  • Hétvégi kikapcsolódás

    Tegnap összefutottunk Isoval és Fly-jal, s ennek örömére vacsiztunk is egy kicsit. Én elég ímmel-ámmal fogyasztottam csak (tudjátok, fogyóban vagyok s emiatt nem akarok nagyon vétkezni), de elég finom falatokat kaptunk. 

     

    Kommunikáltunk a vízumos csókával is, a terveknek megfelelően megyünk Malajziába jövő hónapban. Valamelyik nap majd meglesem a jegyárakat, ha úgy van, lehet, hogy a nemzeti ünnepes hetet is kinn töltjük, de ez még változhat.
    További jó hír, hogy a vízum kapcsán beszéltem férjem cégével is, nehogy esetleg ütközés legyen a következő jelenése és az ügyintézés időpontja kapcsán. Szerencsére nem lesz, s jelen állás szerint a remélhetően Indonéziában megrendezendő meló majd csak decemberben vagy januárban kerül lebonyolításra. Ha így lesz, az még extra 2-3 havi fizetés. Még ilyen híreket, sokat! 

  • Ovimenü

    Férjem már másfél hete tanít a már említett, egész közeli oviban. Túl sok dolga nincs, átlag napi 20 percnyi órát tart, de néha az is elmarad, ha elcsúsznak. A tulaj meglehetősen szerencsétlen, nem ért semmihez, így a szervezetlenség gyakori, de ez legyen az ő gondjuk.

     

     

    Dél körül ebédelnek. Ilyenkor minden baba kap a táljába rizst, majd saját maguk szedegetnek az átlag három fajta étel közül. Emellett olykor még leves is van. A kaja állítólag egész finom. A lenti képek az eddig felkínált képekből adnak ízelítőt.

     

  • Utazás Tibetbe

    Nem, sajnos nem én megyek, de kaptam egy erre vonatkozó megkeresést, s mivel érdekes a téma, a blogon válaszolok.

     

    Tibet, vagy kínai nevén Xizang egy néhány évtizedes de facto függetlenség után 1950-ben visszakerült az akkor már kommunista Kína karjaiba. Bár egyes Tibet-párti vélemények szerint ez a függetlenség nem csak ennyi ideig tartott, a makacs történelmi tények azt mutatják, hogy az utolsó, Qingnek hívott kínai dinasztia uralkodása alatt Tibet önállósága megszűnt. Hogy az udvar nem bonyolódott bele a terület mikromenedzselésébe, az egy másik kérdés, ahogy az is, hogy Tibet függő viszonya a korábbi dinasztiák alatt is gyakran fennállt.

     

    5805de64b1447.jpgKína bevonul Tibetbe (fenn), pár évig még szent a béke, a dalai láma kínai kommunistákkal (lenn)
    dalai-lama-anniversary-19.jpg

     

    Akárhogy is, 1950-ben a Népi Felszabadító Hadsereg bevonult, s az ő értelmezésük szerint felszabadították Tibetet. A helyiek ezt nem fogadták kitörő örömmel, a helyzet annyira elmérgesedett, hogy 1959-ben felkelés tört ki, aminek eredményeképp a dalai láma és a hagyományos tibeti elit zöme és némi egyszerű menekült India felé vette az irányt.
    Bár az egészségügy, az oktatás és úgy általában a modern kor vívmányainak megismertetése és bevezetése terén az új hatalom tagadhatatlan sikereket tudott felmutatni, a helyzet ezután sem javult sokat. Túl azon, hogy Tibet eleve fejletlen volt, lakossága éppen csak el tudta látni magát, a kínai kommunizmus ezután következő legsötétebb évei csak súlyosbítottak a helyzeten.

     

    tibet-cultrev-08092016.jpg

    Kulturális forradalom Tibetben

    580736b9a65c1.jpg

    A „nagy ugrás” Tibetet sem hagyta érintetlenül. A hagyományos árpa helyett kukorica termesztésére kötelezték a parasztokat, majd a termés katasztrófája nyomán Kína többi részéhez hasonlóan Tibet is éhezett. Az 1967-77 között tomboló „kulturális forradalom” Tibetben az országos helyzetnél is nagyobb zűrzavart és pusztítást okozott. Mivel az éppen aktuális maói ideológia szerint minden régi ellen fel kellett venni a harcot, kolostorok ezreit rombolták le, lakóikat pedig „normális” életre (értsd: nem egyházi) kényszerítették, gyakran házasságkötésre is.
    A vörösgárdisták a Potalát is kinézték, de mint annyi más kiemelt műemlék Kínában, ez is megmenekült Zhou Enlainak, Kína miniszterelnökének köszönhetően, aki csapatokat küldött a védelmére.

     

    Ahogy Kína egészében, úgy Tibetben is 1978-at követően kezdtek el normalizálódni a viszonyok. A lassan beköszöntő, pragmatikus, Deng Xiaoping nevével fémjelzett korszak alatt Tibetben is megkezdődött az elpusztult műemlékek egy részének helyreállítása, s az elnyomás is enyhült. Bár a mély vallásosságot ezután sem nézték túl jó szemmel, jobban megtűrték. 

     

    A nyolcvanas évek utolsó éveiben ismét felerősödtek a helyiek elégedetlenségei, s ’87-’89 között minden évben kisebb felkelések törtek ki, 1989-ben csúcsosodva ki igazán. Ebben az évben zajlott a rendszer országos erőpróbája is, a Tienanmen-téri diákfelkelés, s több kisebb megmozdulás más városokban is. Végül Kína elnyomással válaszolt, a rendszerváltás elmaradt, s Tibetben egészen 2008-ig nem is lehetett hallani nagyobb konfliktusról.

     

    Ez a húsz év hatalmas változásokat hozott. Kína gazdasága brutális mértékben fejlődött, s a beruházások Tibetet sem hagyták érintetlenül, a kínai tartományi szintű közigazgatási egységek közül az egyik legnagyobb GDP-növekedést könyvelhette el – az igazsághoz tartozik, hogy volt honnan elindulni.

     

    Tibet sem a régi, a fejlődés az elmúlt évtizedek kétszámjegyű gazdasági növekedésének köszönhetően drámai, a képeken Lhásza és Sigace

     

    Tibetben a turizmus vált az egyik legerősebb szektorrá, kínai és külföldi látogatók tömege érkezett, s bár a tibeti látogatás engedélyköteles tevékenység volt, a korlátozások sokat enyhültek, s néhány katonai szempontból igazán érzékeny határvidéktől eltekintve még a külföldiek is szabadon mozoghattak. A helyzet a 2008-as, a pekingi olimpia elé időzített felkelés következtében változott meg drámaian ismét. A két évtizedes nyugalom alatt Kína Tibettel kapcsolatos gyanakvása sokat enyhült, s úgy gondolták, az országos recept – gazdasági fejlődésért cserébe társadalmi béke – errefelé is működik, így aztán erősen hátba támadva érezték magukat.

    A megmozdulásokra válaszul újra bekeményítettek, s a Tibet feletti kontroll azóta sem enyhül. Ennek része, s ezzel vissza is kanyarodnék a bejegyzés témájához, hogy a külföldiek beutazását is erős korlátok alá szorították.

     

    Aki ma nem kínai állampolgárként Tibetbe vágyik, ezt egyéni utazás formájában nem teheti meg. A beutazáshoz szükséges egy ún. Tibet Travel Permit, enélkül fel sem engednek semmilyen Tibetbe tartó járatra. Az engedélyt egyénileg nem lehet megszerezni, csakis erre szakosodott utazási irodákon keresztül, akik egyúttal utazási csomagot is árulnak. Merthogy ez utóbbi is kötelező, kizárólag szervezett körülmények között lehet Tibetben tartózkodni. Ezt azt jelenti, hogy a Tibetben töltött idő teljes programját előre le kell egyeztetni, meg kell tervezni, s el kell fogadtatni az erre jogosult szervekkel. A 2008-as zendülést követően kizárólag csoportosan lehetett bejutni (s egy időben még az is kikötés volt, hogy a csoport tagjainak azonos országból kellett származnia), ez azóta enyhült, s most már akár egy ember is nekiindulhat. Ugyanakkor függetlenül attól, hogy egyedül vagyunk vagy egy tucatnyi más külföldivel együtt, mindenképp kötelező az idegenvezető használata, s Lhászát elhagyva a gépkocsi és a hozzá tartozó sofőr bérlése is. Mindez persze igencsak megdobja az utazási költségeket, így Tibet Kína más részeihez viszonyítva kifejezetten drága.

     

    Komoly különbségek vannak Lhászában és azon túl. A tartomány székhelyén az idegenvezető jelenléte csak a kolostorok, más, idegenforgalmi szempontból lényeges helyszínek meglátogatásához kell, s a szabad csatangolásnak nincs akadálya, amíg a város területén marad az ember. Lhászában még a tömegközlekedés használata is megengedett olykor, de ez az aktuális helyzetnek megfelelően változhat. Az idegenvezetőt persze akkor is fizetni kell, ha esetleg aznapra szabad program van, s megúszható, hogy csak néhány órát tölt a társaságunkban.

     

    Lhászán kívül már szigorúbbak a szabályok. A Sigace felé tartó vasútvonaltól eltekintve nincs lehetőség tömegközlekedni (ezen a vonalon is úgy néz ki a dolog, hogy az idegenvezető fizikálisan elkíséri az utazót), s így a sofőr és a gépkocsi napidíja is hozzájön a számlához.

    Bizonyos területek megtekintéséhez még további engedély szükséges, az ún. Aliens’ Travel Permit, aminek megszerzése inkább csak időveszteséget jelent, mert olcsó, s elég automatikusan kiadják. A még érzékenyebb határterületek meglátogatásához még egy engedély kell, de ehhez már nyomós indok is szükségeltetik, beszerzése nem egyszerű feladat (ezeket a régiókat a kínai állampolgárok is csak a katonai engedély birtokában kereshetik fel, nem annyira a tibetiek elnyomása a restrikció oka, hanem a fegyverekkel dúsan ellátott, India menti határ).

     

    img_tibet-travel-permit.jpgTibet Travel Permit fenn, Alieneknek szóló lenn

    aliens-travel-permit.jpg

    tibet-permit-map-700.jpgA térképen jelzett helyekre kell az alienes engedély is a Tibet Travel Permit-en túl

     

     

    Hogy milyen árakat találni így? Egy néhány napos, kizárólag Lhászára és környékére fókuszáló program még a legolcsóbb helyeken is, csoporthoz csatlakozva belekerül 350 USD-be, s ez az összeg nem tartalmazza a belépőjegyek árát s a Tibetbe való eljutást sem, kizárólag a szállást (a saját szoba feláras), az idegenvezetőt és a járművet+sofőrt, esetleg néhány étkezést. Egy egy hetes, Lhásza és Sigace (illetve a kettő közötti érdekesebb részek) tartalmú csomag hasonló kondíciók mellett 600 USD körüli összegbe kerül, s ezek a legolcsóbb árak, drágább irodáknál a többszöröse is lehet.

     

    Tibet persze lélegzetelállító hely, s igencsak sajátságos hangulata van, így felejthetetlen élmény lehet, de én személy szerint nem vagyok hajlandó ilyen árak mellett odalátogatni. Szerencsére van kiskapu.

     

    Nem, nem az illegális utazás. Hihetetlen, de még mindig rengetegen megpróbálják. Egy időben igen rá voltam pörögve a témára, s gondolkoztam Tibet felkeresésén, s akkoriban olvastam sok meghökkentő esetet.
    Az utazási irodák között rengeteg a tibeti tulajdonú, s rengeteg helyi él az idegenforgalomból. Nekik jelentős kauciókat kell fizetni, s felelősséggel tartoznak az általuk beutaztatott külföldiekért. Ezt rendszeresen ki is hangsúlyozzák. Egy rebellis nyugati utazó legfeljebb kitoloncolásra kerül, míg a hülyeségeik miatt az ügynökség komoly pénzbüntetést kap, s az engedélyét is bevonják, ami jelentheti több tucat helyi ember plusz családtagjaik megélhetésének ellehetetlenülését is.
    Az ötletes turisták hajlamosak azt hinni, hogy majd ők meglépnek Lhászából (ahol, mint írtam szabad mozgás zajlik), s egyénileg, stoppolva, stb. jutnak el oda, ahová akarnak. Egy kisebb csoport akkor lépett meg, amikor már elvileg indultak vissza Tibetből. A vasútállomáson kirakták őket, ők pedig találtak egy vállalkozó szellemű helyit, aki a teherautója platóján elrejtette őket. Majdnem a nepáli határig jutottak, valahogy sikerült a checkpoint-okon is átjutniuk. Ott azonban lebuktak, s az ügynökség vihette őket vissza önköltségen Lhászába, miután még nekik állt feljebb, s megfenyegették az irodát, hogy olyan értékelést adnak, ami után senki nem fogja őket választani.
    Az engedélyük elvesztése is csak éppen hogy nem történt meg.

     

    A történelmi Tibet és a mai Tibeti Autonóm Terület földrajzi határai nem esnek egybe. Tibet keleti, északi része más tartományok fennhatósága alá esik. Szecsuán nyugati része pl. tibeti autonóm régiók sora, ahol autentikus tibeti élményhez lehet jutni a fenti macerák nélkül.
    Ezekbe mindenféle korlátozás nélkül, a Kínában megszokott normális árakon be lehet jutni (bár időnként egyik-másikban lehetnek utazási limitek, de nem jellemző), s bár a Potala kimarad a programból, kárpótol a helyi táj és kultúra. Én ide mennék, ha utaznék.

     

    Az alábbi galéria Garze Tibeti Autonóm Prefektúra (Nyugat-Szecsuán) tájaiba enged betekintést.