• Az első órák és a mai nap

    Itt tanítani egyáltalán nem egyszerű. Nemcsak azért, mert a diákok tudása csekély, s nem is csak azért, mert eleve a magolásra vannak ráállva, s eképpen nehezen megy nekik az önálló kifejezésmód. Ezek kezelhető dolgok.

    De az osztálylétszámok brutálisak. Van egy 54 fős csoportom, de ők a legkisebbek, van egy 66 fős osztályom is, az átlag 60-62. Az órák hossza mindössze 40 perc, így az, hogy minden gyerekkel egyénileg tudjak valamit kezdeni, az teljességgel kizárt.

    Az első órára csak bemutatkozást terveztem minden csapattal, de talán két helyen esett meg, hogy végeztünk mindenkivel. A hagyományos, normális méretű osztályokra szabott tanítási módszerek nem működnek, mert egyszerűen nincs rá elég idő. Ha mindemellett még osztályozni is akarok, márpedig kell, az csaknem kivitelezhetetlen.

    Ma volt az első órám a héten, mivel a kis chongqingi kitérő miatt a keddiek elmaradtak. Kísérleti jellegel ma egy csoportos foglalkozással ütöttük el az időt, azt hiszem, elég jól sikerült. Csináltam megfelelő mennyiségű kártyát, rajtuk egy-egy, aránylag egyszerűen megválaszolható kérdéssel. Kapott mindenki egyet, majd a feladat az volt, hogy  a kérdésüket feltegyék egy társuknak, illetve válaszolják meg utána az övét. Ha ezzel végeztek, utána kártyacsere, majd keresniük kellett egy másik embert, s vele ugyanígy.

    Hát, legalább beszéltek, de így meg sajnos fogalmam sincs, hogy mit és mennyire helyesen tették azt. Bár magam is résztvevője voltam a játéknak, személyesen talán ha 6-7 diákkal tudtam eképpen szóba elegyedni. De volt nagy nyüzsgés, s látszólag azért élvezték a feladatot.

    Még az óra elején csináltam két gyors feleltetést is, pár kérdést feltéve, amihez szintén nincsenek hozzászokva, mivel ők amúgy mindig tesztet írnak, még az angol beszédórákon is.

    14 osztályom van, ők a legjobbak a saját évfolyamaikon belül a suliban, junior high első és másodikasok, illetve senior első és másodéves diákok. Magában az iskolában vannak még harmadikasok vagyis utolsó évesek is mindkét szinten, de őket nem tanítom. Mivel nekik komoly záróvizsgájuk van a befejező évben, így a végzősöknek nincs beszédórájuk, annak idejét is tanulással és háziírással töltik.

    Abból amúgy van nekik dögivel. Az itteni diákok kb. reggel fél 7-től este 9-10-ig itt vannak a suliban, amit közben megszakít két kisebb szünet. Napi 8 órájuk van, majd a délutáni szünet után további három esti óra. Mindezeken túl havonta csak egy szabad szombat jár nekik, a többin tanítás van.

    Egy diákom szerint nem mindenhol ilyen az iskolarendszer az országban, de itt a hatóságok eléggé szabad kezet adnak a helyi oktatási intézményeknek, akik viszont abban érdekeltek, hogy minél jobb eredménnyel végzett hallgatóik legyenek, hisz’ ezáltal több szülő akarja majd ideíratni a gyerekét.

    Ez az iskola alapvető érdeke, mivel itt az alap- és középszintű oktatásért is fizetni kell, még ha nem is olyan borsos összegeket. 
    Mivel nekem a kiválasztott osztályaimmal csak heti egy órám van, így igazán nagy előrelépést nem hiszem, hogy fogok tudni hozni a tudásuk terén, viszont velem is villoghatnak, mint külföldi tanárral, mivel ők az egyetlen ilyen középsuli a járás területén.

    A suli eredményessége amúgy jó, az itt végzettek kb. 90%-át felveszik valamelyik egyetemre vagy főiskolára. Ennek biztosítása miatt hagynak nekik ennyire kevés szabadidőt, s teszik az életüket ennyire nehézzé. De hát mindennek ára van…

    A tanulók amúgy aranyosak, nagyon örülnek nekem, első órák előtt, amikor megláttak, majd kiugrottak a bőrükből. A picik, a junior részen tanulók elég nagy zsivajt csapnak, nekik folyamatosan kell valami aktivitás, különben lehetetlen megfékezni őket. A senior csapatokkal ilyen baj már nincs, s nekik a tudásuk is lényegesen jobb, de a beszéd nekik sem az erősségük. De a magyarországi diákok viselkedésével össze sem lehet hasonlítani az övékét, egyértelműen érződik a tanárok iránti megbecsülés, s csak egészen minimálisan kell néha keménykednem.

    A mai nap voltam még piacon is, leölettem két madarat, egy csirkét s egy kacsát, s szerencsémre még a pucolás sem maradt rám, mert teljesen megkopasztották és ki is belezték mindkettőt. A tollfosztó masina egy nagyobb centrifugaszerű valami volt, amibe az előzetesen már kissé forrázott állatot belerakták. Majdnem egészen tökéletes munkát is végzett. Itthon aztán feldaraboltam őket, s most kiporciózva a fagyasztóban pihennek, amíg nem lesz rájuk szükség.
    Voltak még galambok is a piacon, de azt egyelőre nem vettem, mert nem igazán ismerem, sose készítettem még galambból semmit. Ha esetleg valami nagyon meggyőző érvetek van, esetleg majd azzal is bepróbálkozom.

    Ja, és az eső már második napja zuhog, megállás nélkül. Bár 600 méter felett vagyunk, s az éves átlag csapadékmennyiség is kb. duplája az otthoninak, azért elég fura, ilyet még nem láttam.:) Az egyik kolléga szerint olykor eltart 3-4 napig is.
    Reméljük ez azért hamarabb is eláll.

  • Szakértő lettem

    Tegnap volt a tanárok napja, s mivel mi a nagyvárosban voltunk, a mai napra lettem meghívva az asszisztensemmel együtt valamelyik diákom szülei által vacsorára. Lassacskán menni is kell, úgyhogy egészen röviden írok most csak.

    P1010001_1.JPG

    Chongqingban sikerült elintézni mindent. Immár megvan a külföldi szakértői igazolványom (amit itt az alkalmazás feltétele, mivel a helyi munkaerőpiac erősen védett), rendeztük az egészségbiztosításom, s beadtuk a papírokat a tartózkodási engedélyhez is. Majd az október eleji egy hetes tanítási szünet előtt megyek Chongqingba visszakapni az útlevelemet az engedéllyel egyetemben.

    P1010002.JPG

    Holnap majd írok egy keveset az eddigi tanítási tapasztalatokról, de most megyek rendbe szedem magam.

  • Chongqing a taxiból

    Majd ha visszaértünk Fengjiebe, írok az itt történt dolgokról, addig viszont most egy videót linkelek, amit a taxiból vettem fel. Egy kis városrészlet, sokat nem mutat, de ízelítőnek talán jó.

    Volt némi küzdelem az indavideóval innen a hotel hálózatáról, de végre valahára feltöltődött.

  • Chongqing újra

    Holnap utazunk Chongqingba az angolosok vezetőjével és az asszisztensemmel, kedden jövünk majd vissza.
    Be kell menni a hivatalba elintézni a tartózkodási engedélyemet s a külföldi szakértői kiskönyvemet. Újra lesz orvosi vizsgálat, s a papírokat is be kell nyújtani ismét.

    Ez egyúttal azzal is jár, hogy a keddi óráim elmaradnak a jövő héten. A hétfőieket már ezen a héten sem tartottam meg, mivel azok a kezdő csoportokkal lettek volna, s az igazgató szerint ők még nagyon gyengék angolból, úgyhogy őket előtte egy hónapig még kínaiak oktatják az én órámon is.

    Nem tudom, lesz-e internetem amíg odaleszek, ha nem, akkor legközelebb szerdán jelentkezek. Addig is itt egy kép a sportpályánkról tele játszadozó diákokkal.

    P1010001.JPG

    A túlpart hegyei a távolban, a pálya mögötti házak is 6 emeletesek, csak ott megint van egy szintbeli esés, az egész város ilyen teraszos

  • Kommentek

    Nézegetem ám olykor a blog statisztikáit, s látom, hogy sokan lesitek a bejegyzéseimet. Csak a kommentelésben nem vagytok túl erősek, pedig nem harapok érte.:P A visszajelzésnek meg örülnék.

    Szóval, tessék megjegyzéseket fűzni, csak bátran.

  • A város, ahol élek

    Fengjie… Ezen a bejegyzésen gondolkodnom kellett egy kicsit, hagyni ülepedni az első benyomások utáni véleményt. Mert az igazság az, hogy Fengjie európai standard szerint meglehetősen lepukkant. A lakóházakat feltehetően erősen chabuduo módon épülték meg, s a lakók is gyorsan megtesznek érte mindent, hogy elcsúfítsák őket.

    Mindamellett Fengjie nagyon kedves. Kedvesek az emberek. Bár természetesen megnéznek, zömük sosem látott külföldit, de még ezt sem zavaróan teszik. A nagyvárosok népessége sokkal idegesítőbb, a helyiek csak bámulnak, de még azt is kicsit próbálják visszafogni, s ha rájuk mosolygok, a mosoly visszafelé természetes. A jellegzetes hellózás szinte teljesen hiányzik, de még az is, hogy elkezdjenek látványosan kibeszélni. Egyszerűen csak meglepődnek, de számomra abszolút nem terhes ez az érdeklődés. Mosolygok vagy csak megyek tovább.

    Bár a sűrű beépítettség miatt csak kevés helyen látszik, de a táj meseszép. Nem véletlen, hogy a három szoros vidéke egyike Kína leghíresebb természeti látványosságainak, a magasabb emeletekről már jól kivehető folyó, s mögötte a túlpart hegyei gyönyörűek. Amint lehetőségem lesz rá, majd kicsit közelebbről, a folyópartról is szemügyre veszem, s csinálok pár képet is. Ízelítőnek most itt egy távolabbról készült.

    P1010004.JPG

    A lázas építkezés mögött a Jangce és a túlpart hegyei

    A város amúgy nem nagy, talán 80 ezer ember lakja, a központban van plázaszerűség, nagy szupermarket, gyorsétterem (helyi, kínai láncok), számtalan nyugaton is megfelelő színvonalú butik, illatszerboltok méregdrága parfümökkel.

    Kicsit kijjebb, feljebb felénk például, már egyértelműen a kisboltok dominálnak, de ez úgy néz ki, hogy az összes utca összes házának az utcaszintjén bolt van. Mobiltelefonos, pékség, vegyesboltok, hentes, éttermek, kifőzdék, amire csak szükség lehet.

    P1010012.JPG

    Idősebb emberek kriketteznek bőszen


    A növényzettel igyekeznek jól bánni, az egész városban szép fasorok vannak, s a szűk utcák, s a magas házak ellenére (úgy 5-6 emelet a minimum) a város elég zöld.

    A közlekedés a szűk utaknak megfelelően kaotikus, az átkelés elővigyázatosságot követel. A sávhatárok fel sincsenek festve, betartva meg még annyira sem. Össze-vissza előznek, dudálnak, ennek ellenére elég jól működik a dolog.

    Van egy nagyobb bolt az utcánkban is, de általában a lenti szupermarketben vásárolok, mert olcsóbb. Az árak amúgy is nagyon barátságosak, az otthoniakhoz képest minden olcsó, leszámítva az olyan luxuscikkeket mint a tejtermékek. De ott sem annyira horribilisak az árak, de a hazait überelik. Cigaretta már öt jüantól kapható, bár a határ a csillagos ég. A kóla ára kb. fele az otthoninak, de legnagyobb sajnálatomra a light-os termékekből csak fél literest lehet itt beszerezni.

    P1010010.JPG

    Szintén a túlpart a távolban, emitt lenn is épülnek valamit


    Maga a nagy szupermarket sincs messze, lefele cirka 10 perc az út, de a hazajövetel már más kérdés. Mivel egy hegyoldalban vagyunk, az egész település tele van lépcsőkkel, s visszafele, pláne cuccokkal felpakolva a gyaloglást nem vállaltam be.
    Kétszer taxival jöttem vissza, de elég nehéz kocsit fogni, úgyhogy ma már buszra ültem. (Eddig is akartam, csak a kollégák nagyon győzködtek, hogy az bonyolult. Eleve azon is halálra rémültek, hogy egyedül indulok útnak a városban.:D) A busz olcsó, 1-1.5 jüan a jegyár, van légkondi, s ekkora távra kényelmes is.

    Ma óra után voltam lenn, a már említett busszal, s kicsit kóvályogtam is erre-arra, s akkor csináltam a mai bejegyzés képeit is.

    P1010018.JPG

    A mi oldalunk, én arra fenn a hegytetőn lakom, kicsit arrébb még

    Összefoglalva azt kell mondjam, hogy nagyon szeretem Fengjiet, s nagyon örülök, hogy ide jöttem, s nem valamelyik nagyvárosba. Az egész atmoszféra nagyon kedves és valós. Nagyon szeretek itt lenni.

    UPDATE: A képek már fenn vannak, hála a blogmotor megjavulásának:)

  • Fengjie és a suli

    A munkám majd csak a jövő héten kezdődik el, de már itt vagyok a suliban. Ez egy nagy kampusz, koleszokkal, létesítményekkel.

    Íme két kép:

    P1010014.JPG

    P1010013.JPG

    A terület őrzött, körbekerített helyen fekszik, a várostól elszeparáltan, de amúgy abba teljesen beleépülve. A szobaablakomtól kb. 2-3 méterre már egy másik, nem hozzánk tartozó lakóház van, de ez nagyjából elmondható a teljes területről.

    A diákok 12-18 évesek, jó részük már itt van, mivel sokan vidékről járnak ide tanulni. Közben végülis módosultak az elképzelések is, s a vezetőség arra jutott, hogy az órákon kapjak szabad kezet, s csináljak azt, amit akarok.

    Beszélgetésre gondoltam így alapból, mivel leginkább ebben gyengék. Az aszisztensem és egy másik kolléga is angoltanárok itt, de szinte egy értelmes mondatot nem tudnak összehozni. Írásban azért feltehetően jobbak ennél, de az élő kommunikáció nekik sem erősségük.

    Hát, majd meglátjuk, mennyire lehet egyáltalán kivitelezni, vagy mennyire kell visszamennünk az alapokhoz, de remélem, azért sikerül a gyerekeket is szóra bírnom. A szorgalmukkal nincs gond, s ez az egyik legjobb iskola az egész környéken, szóval válogatott tanulókkal lesz dolgom.

    A városban sokat még nem őgyelegtem, úgyhogy majd ha már lesz onnan is pár fotóm, akkor írok róla beszámolót. Lassan jönnek értem, hogy vigyenek vacsiztatni, szóval ideje összekapnom magam.

    Majd jelentkezem.:)

  • Ember tervez, Katar végez?

    No, hol is kezdjük?

    Vasárnap este 5-kor indultam volna a tervek szerint Katar fővárosán, Dohán keresztül Chongqingba, Katarból már közvetlenül. Az elvileg 16:20-tól kezdődő beszállás idejére nem történt semmi, majd bő fél órára rá bemondták, hogy egy órát késünk. Kicsit aggasztott, mert Dohában csak 2 és fél óra volt átszállni, s bazi nagy az ottani reptér, de ez még elvileg belefért. Az egy óra elteltével ismételten rádobtak egy órát. Erre már jobban aggódtam, de azt mondták, akkor átfoglalnak majd ott a reggeli 8 órás járatra (eredetileg fél 1-sel mentem volna), s így ha némi késéssel is, de odaérek.

    Hogy hogy nem, végül törölték a járatot, állítólag Zágrábból nem ért Budapestre a gép valami technikai ok miatt, fel se szállt. Remek.

    Azt mondták, akkor most elvisznek minket egy hotelbe, aztán még aznap este telefonálnak, hogy mire foglaltak át, s majd akkor addigra vissza is visznek. Jó. Valóban kényelmes és teljesen megfelelő szállást kaptunk a Marriotban, ahol jutott vacsi, majd másnap reggeli is.

    Negyed 12 fele fel is hívtak, hogy minden rendben, a következő napi este 5-ös géppel mehetek, s egy nap csúszással így oda is érek. A bonyodalom a check-in pultnál kezdődött újra, kiderült, hogy a központban, Katarban engem nem foglaltak be a Doháig, csak onnan. Mivel maradék hely nem volt a gépen, így végső megoldásként átfoglaltak a török légitársaság Bp-Isztambul majd Isztambul-Peking járatára, onnan pedig Air China-val Chongqingba.

    Mivel az isztambuli gép is késett, az ottani légikikötőben kemény futólépésben kellett megtenni az utat a biztonsági ellenőrzésen át a másik kapuig. Jó messze volt, meg eleve nem is ismerem azt a repteret (az sem Ferihegy méretű), úgyhogy elég necces volt, de végül elértem a pekingi járatot is.

    Bár a Qatar kínálta kényelmes székek helyett kénytelen voltam valami nagyon szűk helyen nyomorogni, azért végül odaértem, s a kaja sem volt vészesen rossz.

    Pekingben aztán, bár volt egy félórás késés, volt egy cirka 2 órám átvergődni a másik járatra, bár az sem volt annyira magától értetődő. Először egy metrószerű szerelvénnyel át kellett menni egy másik terminálrészre, majd ott megtalálni a belföldi transzferkaput. De azért Isztambulnál így is jobb volt.

    A check-in során kiderült, amit sejtettem, s amiről hiába győzködött a Turkish Airlines becsekkoltató alkalmazottja, vagyis hogy bár Budapesten felcímkézték a csomagot egészen Chongqingig, Pekingben fel kellett venni és újra fel kellett adni azt. A törököknek sikerült valahogy letörni a kerekeket is a bőröndről, de azért lehetett valahogy húzni szerencsére.

    Végezve a becsekkolással, elmentem a megfelelő kapuhoz, majd vártam a gépemre. Chongqing felé már csak kínaiak nyomultak, bár aztán a fedélzeten láttam egy európai ürgét is. Nagy megkönnyebbülésemre a reptéren még voltak dohányzó szobák, úgyhogy sikerült a Budapest óta nikotint mellőző szervezetemet egy kicsit mérgezni. Jellemző módon kivétel nélkül férfiak füstöltek odabenn, s hát keltettem némi meglepit. Adtak tüzet, majd le sem vették rólam a szemüket, amíg nem végeztem. Távozás után az egyik még elkapott egy picit, hogy a haverjával csináltasson rólunk egy közös képet.:) Hiába, a népszerűség. A dohányzó bainü (fehér nő) története biztosan sikert arat.

    Chongqingban aztán már vártak az iskola képviselői, de azért szerintem annyira nem bánták, hogy késtem egy másfél napot, így a repikeretből addig ők is kedvükre szállodázhattak egyet. Mivel este 7-kor érkeztem meg, így még egy éjjelt ott töltöttünk el.

    Előtte még volt egy közös vacsi, szecsuáni hot pot meg különféle egyéb nyalánkságok, s meglepően finom mogyorótej ital gyanánt. Egész pontosan fogalmam sincs, hogy milyen módon készül, de az íze jó volt.

    Másnap reggel reggeli után nekivágtunk az utunknak Fengjie felé egy olyan autópályán, ami után sírva bújna el a Közgép. A hegyes-völgyes tájon max. 2 percenként vagy alagút (olykor 5-6 km hosszan) vagy hidak jöttek sorban, s bár az út nagy részét átaludtam, egészen gyönyörűek voltak a tájak. Úgy az út 2/3-ától már eltűnt az az elég undorító szmog is, ami Chongqingot ellepte (mintha folyamatosan ködben lenne a város), s tényleg csak a táj lenyűgöző szépsége maradt. Meg a mérnöki teljesítmény nagyszerűsége. Így ugyan mindössze 4 óra alatt Fengjie-be is értünk, de alsóbb szintű utakon, ahol a hegyeket valahogy kerülgetni kellene, azt hiszem, simán nem túlzás a 10 óra sem.
    Káplár Balázs blogjával összhangban a kényelemért fizetni is kell, ha jól láttam, 400 jüanon felül perkáltunk a pályadíjért, ami átszámítva kb. 15 ezer ft. 

    Fengjiebe érve aztán várt rám még egy ebéd is az iskola vezetőjével, helyettes vezetőjével, az asszisztensemmel, s a már említett fuvarozó kollégákkal. Itt is hot pot volt, de itt már nem tudtam visszautasítani az alkoholt sem, úgyhogy ittunk is egy pár pohár sört mindenki egészségére. Ja, és az igazgató dohányzik, s emiatt kaptam pár szálat az ebéd közben a 80 jüanos különleges cigarettájából. (Szerintem ugyanolyan, mint bármelyik olcsó cigi.)

    Mára bekötötték az internetet is, úgyhogy megírhattam ezt a posztot is. Holnap majd írok egy keveset Fengjieről, amennyit ennyi idő után lehetséges.

  • Chongqing by night

    Chongqingban vagyok a Wudu Hotelben, itt már negyed 12 van. Holnap reggel megyünk Fengjiebe.

    Addig itt van két kép a szobaablakból, nem a legszebbek, s a fotók tárgyai sem azok, de hirtelen ennyire futotta. Fáradt vagyok, majd holnap pótolom a kiesett kalandos napokról szóló részt.

    P1010009.JPG

    P1010011.JPG

  • Vízum, tanítás, motiváció

    Megvan a vízum is, még szerdán sikerült elintézni.

    Egészen meglepő mennyiségű vízumkérelmet adtak be, amíg ott voltam, mondjuk torzíthatja felfelé az arányokat, hogy a diákok is most intézték, volt belőlük néhány. Azt is sikerült megfigyelni, hogy szinte senki nem vitt magával minden szükséges papírt, noha a követség honlapja teljesen világosan fogalmaz. A lényeg, hogy a matrica benn az útlevelemben, az én bejutásommal már nem lesz gond.

    Az agyam már azon kattog, milyen szisztéma szerint tartom majd az órákat, milyen ötleteket vethetnék be a tanítás során. Meg hát izgulok is már keményen.
    Bár a tantervet készen kapom, nem nekem kell kidolgozni – s alapvetően csak a kínai kollégák óráira kell építenem, őket követnem -, azért így is aggaszt kissé a dolog.

    Az eddigi két elődöm brit volt, egy szőke leányzó és egy srác, most jövök majd én harmadikként, gyökeresen eltérő kiejtéssel. A legtöbb nem brit beszélőhöz hasonlóan én is az amerikai kiejtésen szocializálódtam.

    Sokan kérdeztek már, miért kellek én oda, ha egyszer magyar vagyok, s nem anyanyelvi beszélő. A kínaiaknál nincs elég angoltanár? Van természetesen, s mint a jobban képzett nyelvtanárok általában, feltételezhetően az ottani munkatársaim is kiválóan ismerik az angol nyelv nyelvtanát, felépítését. Mi több, erős a gyanúm, hogy nálam jobban, mivel én leginkább használom a nyelvet, s a legtöbb dolog ösztönös.
    Azonban szerencsére én nem ezért leszek ott. A helyi pedagógusok kiválóan meg tudják tanítani a fentieket, de van egy hatalmas gyengéjük, ami a kiejtés. A legtöbb kínaihoz hasonlóan ők is nagyon erős akcentussal beszélik a nyelvet, annyira, hogy sok esetben egy úgymond „normális” beszélő számára a megértés is nehézséget okoz. A kínai nyelv szótagokból álló kötött rendszere azzal jár, hogy a kínaiak nagyon nehezen boldogulnak a saját szótagjaikkal nem lefedhető szavakkal, például a szóvégi mássalhangzókkal (ösztönösen hozzáraknak egy magánhangzót, hogy ki tudják mondani). Miután sok időt töltöttem már el kínaiakkal, a magyar és angol általuk beszélt formája sem ismeretlen számomra, ennek ellenére sokszor nehezen értem, mit akarnak mondani.

    A külföldről importált tanár tehát elsődlegesen beszélni tanít, a kiejtés javítása a feladata. Én mint kvázi anyanyelvi beszélő kerülök ki, miután az interjúk alapján arra jutottak, hogy a kiejtésem természetesnek tűnik, ami úgy általában az általános vélemény szokott lenni akkor is, ha amerikaiakkal kommunikálok. Nyelvérzék vagy mi a szösz, ebből a szempontból nagy a szerencsém. Más dolgokhoz annál hülyébb vagyok, de erről majd máskor.

    A másik gyakori kérdés, ami feljön, az a motiváció, hogy mégis mi hajt afelé, hogy egy évet ott töltsek a világ túlsó végén. Pénz, kihívás, kaland?
    Kicsit mindhárom, bár eltérő hangsúllyal. Úgy gondoltam, hogy ez egy remek lehetőség, amit kár lenne kihagyni. Mindig is keletmániás voltam, nem véletlen, hogy beszélem a nyelvet, s gyerek még nincs, mikor ha nem most.
    Való igaz, hogy a javadalmazás sem megvetendő: rövidre zárva azt mondhatom, hogy nem fogok nélkülözni ottlétem alatt, de ez már csak hab a tortán. A megmérettetés, hogy mennyire tudok helytállni ebben a szerepben lényegesen fontosabb, s ez az, ami igazán ellenállhatatlanná teszi az egészet. Akárhogy is vesszük, a helyzetem miatt több kell legyek mint egyszerű nyelvtanár, hisz’ olyan helyre megyek, ahol alig láttak az emberek európaiakat, magyart meg jó eséllyel soha. Ez nem Shanghai vagy valamelyik nagyváros, csak egy „porfészek”, ahol a tetteim jelentősen befolyásolják azt, hogy milyen kép él majd a helyiek szemében a külföldiekről. S ez egyszerre felemelő és elrettentő feladat. De kihívás, s ez a fő.

    Legközelebb már csak Fengjie-ből írok, addig megértő türelmeteket kérem.:)