Mivel hűvösödik az idő, vasárnap nekivágtam a városnak, hogy beszerezzek valamit, ami melegen tartja a lakást. A légkondi ugyan fűt, de azért nem tűnt ördögtől valónak, hogy kapjon némi rásegítést.

De nem is itt indul a dolog…
A lassan szabványossá rögzülő új pihenési ciklusom nagyjából úgy néz ki, hogy maximum hajnali 4-kor már fenn vagyok, ellenben este 7-kor már alszom. Így aztán vasárnap is nagyon korán sikerült kelnem, alig pár szál cigarettával. A helyzet komolyságát már előző délután észleltem, de nem bírtam magam rávenni, hogy még kimenjek vásárolni.
Komoly nikotinistaként akkor hajnalban viszont már aggasztott a dolog, így 6 óra után az összes online QQ-ismerősömre ráírtam, hogy kiderítsem, mikor nyitnak a boltok. A QQ egy itteni csevegőprogram, lényegében olyan, mint az MSN. Csak sokkal aranyosabbak a szmájlik,van pl. nagy adag szarkupac is köztük. Még az első óráimon megrohantak a diákok, hogy van-e QQ-m, s mivel volt, így mostanra több mint 100 diákom vett fel az ismerősei közé.
A boltnyitást elég hamar megtudtam, de a sors szerencsés húzásaként visszaírt egy másik diák is – nevezzük mondjuk Amy-nek – akivel vagy egy óra chat után abban maradtunk, hogy összefutunk odalenn.
Bár csak 16 éves, Amy a legjobb dolog, ami emberi kapcsolatok terén eddig történt velem ideát. A helyi kollégák is aranyosak, tényleg nem panaszkodhatok senkire, de ők már elég komolyak, mialatt én még khm… kellően hülye vagyok. Perfect match. Hogy úgy mondjam.
Amy sem tipikus diák. Van pasija, egy most 20 éves, immár pekingi egyetemista srác, s ráadásul ő már a második szerelme. Lényegesen érettebb a társainál, az összes barátja 20 év körüli. Nagy csibész, s bár jó tanuló (nézegettem a jegyeit), nem droid. A házit is már megcsinálta szombaton, így vasárnap teljesen szabad volt (az este hatkor kezdődő három iskolai tanórát leszámítva). Tisztában van azzal is, hogy a vizsgák, jegyek igazából teljesen lényegtelenek, mivel a helyi iskolarendszer sajátosságaiból adódóan a továbbtanulás szempontjából egyedül a harmadév végi vizsga jegyei mérvadóak, semmi más nem számít. Ennek megfelelően nem is stresszel annyit, mint a többiek, s nagyon szórakoztató társaság. 
A lenti Dicos bejáratához beszéltük meg a talit, s aztán nekiláttunk, hogy vegyünk egy hősugárzót. A nagy bevásárlóközpontban csak a takaró alá dugható melegvizes palack modern, elektromos változatát tartották, de az annyira nem hozott lázba.
Miután itt 0 fok alá elvétve megy a hőmérséklet (az elmúlt két télen a statisztikai adatok alapján a negatív csúcs a leghidegebb januári éjjeleken volt 0.3 fok körül), így a helyiek nem nagyon érzik szükségét a fűtésnek.
Mivel telefont is akartam végre (a hazai sajnos nem kártyafüggetlen, s függetlenítéses kódot se találni hozzá neten, itt meg – mivel az összes telefon használható bármilyen kártyával, nem is foglalkoznak vele), így nézegettünk azt is. Végül az egyik elektronikai üzletben találtunk hősugárzókat. Volt egy nagyon pofás darab ezer yuanért, egészen ipari méretű, ami azt hiszem, tényleg kivált bármilyen fűtőalkalmatosságot. Ennyi pénzt nem akartam költeni, meg a hazaszállítás is problematikus lett volna, így egy kisebb példánynál maradtunk, 340 yuanért. (Szépen fűt, a légkondival együtt tökéletesen elegendő lesz.)
Került egy telefon is, 200 yuanért, erősen noname, de elég okos. A percdíjakról egy apró szösszenet. Tessék megkapaszkodni… Ez egy sima kártyás, prepaid csomag, semmi extra. Egy perc belföldi beszélgetés ára 0.2 yuan! Jó, mi?
Kinéztünk egy viszonylag eldugottabb helyet, kevés kószáló emberrel, hogy rágyújthassak. Ittlétem ideje alatt összesen egy darab cigarettázó nőt láttam (ő épp a fodrász kezei alatt üldögélt), de máskülönben nem gyakori errefelé. Mivel nem akarok a feltétlenül szükségesnél nagyobb feltűnést, így én csak idehaza szoktam füstölni, az utcán nem. Mialatt ott üldögéltünk, előkerült egy nő, aki elkezdte faggatni Amy-t rólam. Hány éves vagyok, honnan jöttem, stb. Egyre meredekebben arra terelődött a szó, hogy van-e férjem. Mivel elkezdett cseperegni az eső, gyorsan invitált is hozzájuk, de ezt már inkább kihagytuk, elkerülve egy esetleges férjjelölt bemutatását.
Itt fordultak egészen vicces irányba az események. Onnantól kezdve hazaértünkig minden egyes kínai, aki Amyhez szólt, valahogy a velem való házasságot hozta szóba. A buszsofőr, hogy rossz lehet velem házasodni, mert nem értem meg, mit mond. (Ilyenkor hivatalosan nem szoktam érteni kínaiul.) A jegyszedő, hogy magas vagyok, ezért szép magas gyerekeket tudnék szülni. Egy utas, hogy biztosan sokat kell értem fizetni, mert én is sokat keresek. (Hagyományosan a vőlegény családja biztosítja a hozományt.) Másik utas, hogy az ő bátyja is feleséget keres…
Közben Amy-vel szorgosan beszéltük az elhangzottakat, s szakadtunk a röhögéstől. Hazakísért, s még eljött velem boltba itt az utcában. Vettem mogyorótejet, amire nagyon rákaptam, mert egészen finom. Meglepő módon a kínaiak egy része nem szereti, pedig még édes is.
Aztán Amy innen indult el tőlem a suliba, merthogy az van vasárnap este is. Még pénteken, amikor órám volt az osztályával, megbeszéltük (nem vele, akkor ő még egy volt a sok arc között) hogy hétfőn benézek majd az angolórájukra. Csak úgy.

Hétfőn aztán fenn voltam már hajnali 3-kor, de ez alapvetően nem baj, mert hétfő reggel fél 8-kor össznépi gyűlés van a sportpályán. Elvileg. Ugyanis van egy olyan megkötés, hogy ha esik, akkor nincs.
Az első tanítási hetemen lekéstem, meg amúgy is pedzegették, hogy nem kötelező feltétlenül nekem annyira résztvennem rajta. Aztán 3 hete szólt az asszisztensem, hogy mégis kéne.
Ennek örömére 2 hete fel is keltem szépen (vagy talán nem is aludtam aznap éjjel), s kimásztam időre. Csakhogy pár csepp eső csepergett, minimálisan, úgyhogy elkaszálták. Boldog voltam.
Aztán jött a tegnap. Kirittyentettem magam, s elindultam szépen időben. Eső semmi, egy csepp se, de a performansz elmaradt ismét, mivel „úgy néz ki, hogy esni fog”. Amúgy nem esett.
Mindenesetre ha már felkeltem, akkor benéztem Amyék első órájára is, ami kínai óra volt. Leültem én is a diákok közé, de megmondom őszintén, hogy a feladatot nem tudtam megcsinálni.:) Amy elmondása szerint ő sem értette, akkor én pláne nem. A feladat amúgy abból állt, hogy a projectorra kivetített a tanárnő szavakat, amikben 1-1 karakter hibásan volt írva. Mármint úgy hibásan, hogy nem a megfelelő karakter volt a helyén, hanem egy másik, ugyanolyan hangzású. Ez idáig még nem is rossz, ellenben a kapott kész szavak mind olyannyira irodalmiak voltak, hogy a jelentését az osztály számára (tehát nem nekem, a hülye külföldinek) el kellett magyarázni. A hetvenből egyet értettem magamtól, a 老两口-t, ami szó szerint idős két szájat jelent, amúgy meg egy idős párt, férj-feleséget. 
Maradtam aztán angolórán is, ami a soron következő volt. Az – amúgy kedves, jó fejnek tűnő – angoltanárjuk láttán nem is volt kérdéses, miért olyan vacak szegények kiejtése. Máskülönben elég jó óra volt, bár tanulsága nem sok.

A diákok közt ülve. A képen látszik, mennyi tankönyvük van.

Még a vasárnapi Amy-s találkára indulva más helyen vágtam le a az utat, közvetlenül a sulibejárattal szemben indultam el az alattunk lévő utcába. Ez egy nagyon bölcs döntés volt, ugyanis kiderült, hogy ott mindjárt van is egy szép kilátó, ahonnan kiválóan látható az egész város, a folyó, a hegyek. Már tegnap el akartam menni fotózni, de elég lusta voltam hozzá, így aztán ma a második és harmadik óra közti szünetben (ami 35 perces, mert ilyenkor kellene szemgyakorlatokat végezniük, a hangosbemondón megy is hozzá a zene és a számolás, de a kölykök többnyire nem csinálják) gyorsan le is mentem. Szerencsére ma sem volt nagy köd, csak egy egész pici, így szinte tökéletesen látszott minden.

Maga a kilátó egyben egy fajta közösségi tér is. Sok idős ember ücsörgött ott, egyikük erhun (kéthúros kínai hangszer, a hagyományos zene nyikorgó hangjáért felel) játszott.

A kilátó előtere

Csináltam visszafele egy-két képet a mi utcánkban is.

A jobb oldali lépcsők vezetnek fel a sulihoz.

Már a suli lépcsőjéről fotózva. A képen lévő botos szállítási módszer még nem veszett ki teljesen.

Lenne rengeteg jó téma, amit fotózhatnék, de mivel mindenhol emberek járnak, akik körében eleve feltűnést keltek, nincs pofám a képükbe tolni a gépet. Pláne hogy amit fotóznék, az nekik triviális. Majd szép lassan talán.:)

Az iskolánk főbejárata

A sulival szemközt beszerezhető "hamburger"

A főbejárat bentről

S végül a lépcsőn túli világ. A hátsó, tanítási épületekig még egy lépcsősor vezet.