-
Gyorsvonatozni még mindig jó
Kína mára sikeresen kiépítette a bolygó legnagyobb gyorsvasúthálózatát, s a fejlődés még messze nem ért véget. Bár a fellendülés keltette fizetőképes kereslet, az országon belüli távolságok és a piaci verseny hatására a légi közlekedés volumene is egyre bővül, a lakosság nagyobbik része a mai napig vonatra száll, ha utazni akar.
Hogy milyen vonatok gurulnak a pályákon, arról egyszer már volt egy részletesebb bejegyzés. A G jelzésű vonatok képviselik a száguldás csúcsát, s 300 km/h sebesség felett szállítják a népeket A-ból B-be. Ennek köszönhetően Shenzhen és Changsha között is alig több mint 3 órás az út dacára a távolságnak.
Shenzhenben végül Futian vasútállomáson szálltam fel a vonatra, mely állomás még egy éve sem üzemel, s a majdani Guangzhou-Hongkong gyorsvasút utolsó kínai megállója, közvetlenül a hongkongi határ előtt. Egyúttal Ázsia legnagyobb, s világszinten is a második legnagyobb föld alatti vasútállomása, három szinten. Hogy mennyire új, azt jól jelezte, hogy szolgáltatási infrastruktúra egyáltalán nem, míg az utasforgalom is meglehetősen visszafogottan lelhető fel errefelé. Mivel valamit vásárolni azért kell, így kénytelen voltam felmászni a felszínre, s ha már ott voltam, megörökíteni a magasházas panorámát.
Vonatos, Futian állomás környéki és néhány Changshaban készült kép a galériában, helyenként leírásokkal.
-
Egész falu egy házban
Ifjabb koromban, a lakótelepek őszinte szerelmeseként sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen király lenne már, ha egy-egy község nem túl tekintélyes mennyiségű lakosságát beleraknánk egy panelházba. El tudom képzelni, hogy mindez mennyire tűnik értelmes ötletnek a többség számára, s felnőtt fejjel már én is látom az koncepció mögötti nihilt.
Szintén felnőttként olvastam már az észak-koreai viszonyokról, ahol bár a fenti elképzelést nem lépték meg, de a hagyományos falusi struktúrát felszámolták. A régi házakat elbontották, s ugyan sorház formájában, de egybeépítették a parasztok lakhelyét. A terv azt a célt szolgálta, hogy megszüntessék a családi házas léttel együtt járó, túl erősnek ítélt privát szférát, hisz’ az új viszonyok között már mindannyiuk élete egymás szeme (és füle) előtt zajlott. A kontroll pedig a koreai rendszer egyik sarokköve.
——–
Hogy felhoztam ezt a témát, az annak köszönhető, hogy a napokban olvastam egy kínai oldalon egy új kezdeményezésről. Egyelőre terv formájában létezik, s egyáltalán nem biztos, hogy lesz is belőle valami.
Az talán nem olyan meglepő tény, hogy a kínai termőterület nagysága, különösen a népesség arányában rendkívül szerény. Az ország méreteihez képest nagyon kevés a megművelhető föld, a harmadakkora Indiában például lényegesen több van abszolút mértékben is.
Ez a helyzet azt eredményezte, hogy a kínai parasztságnak a kezdetektől fogva roppant találékonynak kellett lennie. Nem jókedvükből faragták teraszosra a hegyeket, s ültettek be gyakorlatilag minden, arra alkalmas földet.A kínai rendszer a nyolcvanas évek elejéig képtelen volt megfelelően ellátni a lakosságát élelemmel, gyakoriak voltak az éhínségek, különösen, ha a természeti adottságok ötvöződtek a politikai dilettanizmussal. Amint azonban lehetőséget kaptak a gyarapodásra, a szektort addig gúzsba kötő kommunákból való kilépéssel együtt, a parasztok alig néhány év alatt megduplázták a gabonatermelés volumenét, s az éhezés réme mint olyan, megszűnt.
A mezőgazdasági reform után az ipari jött, s ennek eredménye is elég közismert, ma már Kína a világ egyik vezető hatalma. A hatalmas fejlődés mellékhatásaként azonban az amúgy is szűkös termőföldterület tovább zsugorodott. A városok mérete megnőtt, rengeteg ipari létesítmény és lakóház épült, ezek mind-mind egykori mezőgazdasági területek helyén készültek el. Ezzel párhuzamosan valamilyen színvonalú jólét is kialakult, s így az emberek többet, jobban táplálkoznak.
Mindez azt eredményezte, hogy a nyolcvanas évekkel beköszöntő önellátás időszaka elég hamar le is zárult. Gabonából még csak-csak jut elég, de a hús- és takarmányimport hatalmas, s folyamatosan növekszik. Bár egyelőre a külkereskedelmi mérleg nagyon durván pozitív, soha sehol nem vezetett még igazán jóra, ha kajára kellett költeni a devizát (lásd egykori Szovjetunió).–
Egy festői kínai falu. A látkép azért nem biztos, hogy jó irányban változna.
—-
A fonák helyzetet enyhítené a címben is szereplő terv. A sok-sok falusi házikó is rengeteg helyet foglal, így gyakorlati szempontból teljesen logikusnak tűnő lépés lenne helyettük egy-két magasházat felhúzni. A felszabaduló parcellákat is művelésbe lehetne fogni, s ha ez tömeges méretekben valósulna meg, az már igencsak jelentős, mérhető eredménnyel is járna.
A teljes önellátásra talán önmagában még nem gyógyír (mivel jellemzően hagyományosan is elég takarékosan építkeztek, ha volt lehetőség, a terméketlenebb területekre, hegyoldalakra), de kissé utópisztikus elképzelésnek kifejezetten érdekes.
S mivel Kínáról beszélünk, még az sem kizárt, hogy nem is marad meg utópia szintjén.