Belső-Mongólia, kínai nevén Nei Menggu, Kína harmadik legnagyobb tartományi szintű közigazgatási egysége, közel 1.2 millió km2-es területtel. Egyúttal egyike Kína öt nemzetiségi autonóm területének, mint az nevéből is kitalálható, az itt élő mongolokra való tekintettel.
Hosszan elnyúló alakjából adódóan sok tartomány veszi körbe: keletről Heilongjiang, Jilin és Liaoning, délen Hebei, Shanxi, Shaanxi* és Ningxia, míg délnyugatról Gansu határolja. Északról az országhatár Mongóliától, s egy kisebb szakaszon Oroszországtól választja el.

Ahogy azt nevéből sejteni lehet, létezik egy Külső-Mongólia is, a valaha szintén Kína részét képező jelenlegi független mongol állam (és egyúttal ennek része volt a Szovjetunió által 1944-ben annektált Tannu-Tuva is). A Kínai Népköztársaság elismerte Külső-Mongólia függetlenségét, a Taiwanra visszaszorult Kínai Köztársaság azonban hivatalosan a mai napig nem mondott le róla – informális formában a kapcsolatok rendezése óta elfogadták a helyzetet.

Belső-Mongólia déli határa egyúttal követi a Nagy Fal vonalát is, ami egyúttal azt is jelenti, hogy történelmileg nem tartozik a kínai területek közé. A vidéken felbukkanó különböző nomád törzsek fenyegetést jelentettek a birodalomra, s a mongolok megjelenése aztán végzetesnek is bizonyult. A fél világot letaroló hordák Kínát sem kímélték, Kína azonban őket is megszelídítette. A Song-Kínát megdöntve Dzsingisz-kán unokája saját dinasztiát alapítottak, a Yuant, s az elit rövid idő alatt elkínaiasodott.
Egy etnikailag kínai dinasztiát, a Minget követően aztán a szintén északról érkező mandzsuk vették át az uralmat Kína felett, s az általuk létrehozott Qing-dinasztia vezette Kína rövid időn belül birtokba vette az összes mongolok lakta régiót. Több évszázados regnálásuk alatt alakult ki a mongol törzsi területek közigazgatása is, többek között ők a felelősek Belső- ill. Külső-Mongólia létrehozásáért is.

A császárság bukásával párhuzamosan 1911-ben Külső-Mongólia függetlenné vált, majd a rövidesen bekövetkező orosz forradalom után gyorsan szovjet csatlóssá is. A frissen megalakult Kínai Köztársaság igyekezett leszerelni a mongol szeparatizmust, az új nemzetet öt etnikum (kínai, mongol, ujgur, hui és tibeti) családjaként hirdetve meg, s egyúttal elnyomta a belső-mongóliai törzseket, kényszerítve őket a kínai uralom elismerésére. A mandzsu uralom alatti han emigrációnak köszönhetően ekkorra a belső-mongóliai lakosság cirka háromnegyede már kínai volt, így ez egyúttal a realitások elfogadását is jelentette.

A köztársasági Kína a belső-mongóliai területeket több tartományba szervezte, az egyes mongol törzsek területeit véve alapul. A kínai polgárháború során a kommunisták hamar megkaparintották Mandzsúriát, s annak nyugati végein már 1947-ben megalakították a Belső-Mongólia Nemzetiségi Autonóm Területet. Ahogy egész Kína a kezeikre került, az autonóm területbe szervezték a további mongol törzsi területeket messzire elnyújtva a tartomány határát nyugati irányban.
1953-ban a tartomány lakóinak 84%-a han volt, ez 1964-re 87%-ra emelkedett, majd az arányuk azóta is tartó csökkenésbe fordult át, 2010-ben már csak 79,5%-át téve ki a népességnek. A nemzetiségekre lazábban értelmezett népesedéspolitika éppúgy ezt a folyamatot erősítette, ahogy a kínai belső területekről (Belső-Mongólia ide sorolható) a nyitás óta jól megfigyelhető migráció a keleti part fejlettebb tartományainak irányába.
A jelenleg nagyjából húszmilliós lakosságú, vagyis az egyik leggyérebben benépesült területen arányaiban 17%-nyi mongol él, s mellettük még kevéske mandzsu, hui és daur is előfordul.

Dacára annak, hogy a mongolok aránya közel sem kiemelkedő, az autonóm terület létrejött. A kínai mellett hivatalos nyelvvé tették a mongolt, s a területen minden törvényileg kötelezően kétnyelvű. A hanok elsősorban a városokban és az autonóm terület déli és nyugati részén élnek, míg nagyobb etnikailag mongol tömbök keleten, a Xing’an hegyeinél, valamint Tongliao és Chifeng prefektúrákban találhatóak, ezekben él az autonóm terület mongoljainak 70%-a. Vidéken, nomádként is sokan vannak még, szerte az egész tartományban.

A Kínában élő mongolok nagy területen szóródtak szét, ez jól látszik az autonóm terület alakján is. Ilyen távolságok mellett az általuk használt nyelvjárások is eltérnek. Kínában a mongol csahari, a terület középső részének kiejtése vált a mongol nyelv standardjává, nyelvtana a déli nyelvjárásokon alapul. Ezzel eltér a független Mongóliában használt mongol kiejtéstől.
Ugyancsak eltér az írás is. Amíg Mongóliában szovjet hatásra bevezették a cirill ábécét, addig Belső-Mongóliában ma is a hagyományos, szogd ábécén alapuló mongol írást használják.

A világháború zűrzavaros időszakában Mongóliát bázisnak használva a szovjetek igyekeztek pozíciókat kiépíteni Belső-Mongóliában is. A helyi kommunisták a Komintern vezetése alatt saját belső-mongóliai frakcióval rendelkeztek, s saját fegyveres erőt is szerveztek, amivel igyekeztek felvenni a harcot a japánok ellen.
A kínai kommunisták térnyerésével felettük is átvették az irányítást, s betagozódtak a megfelelő kínai szervezetekbe.
Ebben a relatíve önálló időszakban indult el a legbefolyásosabb mongol politikus, Ulanhu karrierje. Az autonóm terület megalakításától, 1947-től kezdve egészen 1966-ig annak elnökeként üzemelt, s hatalma a területen megkérdőjelezhetetlen volt. Országosan ismert személlyé vált, egyike a Kínai Népköztársaság alapító tábornokainak, s Kína egyik államelnök-helyetteseként a nyolcadik helyre sorolódott a vezetői rangsorban.

A kulturális forradalom 1966-os kitörésekor Ulanhu is kegyvesztettek közé került, azonban vele együtt „királyságát” is felszámolták, több, a mongol kisebbséget súlyosan érintő elnyomó intézkedést hoztak, s az autonóm terület nagy részét is szétosztották a környező tartományok között.

A jelentősen megnyirbált Belső-Mongólia Kína 1974-es térképén

A kulturális forradalom bukása után, a hetvenes évek végén a változásokat visszavonták, s azóta Belső-Mongólia alakja stabilizálódott.
Székhelye Hohhot (Huhehaote), legnagyobb települése pedig a székhely közelében fekvő Baotou, mindkét városban nagyjából két-kétmillió ember él.

Ulanhu túlélte a kulturális forradalmat, s a miniszterelnök, Zhou Enlai befolyásának köszönhetően nagyobb megpróbáltatások nélkül vészelte át azt. Rehabilitálták, s élete utolsó éveiben újfent magas – jelképes – pozíciókat töltött be az országos apparátusban.
A nyolcvanas években Ulanhu fiát is belső-mongóliai vezetővé nevezték ki egy évtizedre, s tavaly óta unokája tölti be ezt a pozíciót.

A kínai reform és nyitás óta Belső-Mongólia a leggyorsabban növekvő tartomány, az éves növekedés sokszor elérte a 15%-ot. Ennek oka a terület hatalmas ásványkincsvagyona. A ritkaföldfémek és a földgáz mellett Belső-Mongólia csücsül a bolygó széntartalékainak egynegyedén(!).
Ez nem is marad hasznosítatlan, ez Kína legnagyobb széntermelő körzete, s mivel az országot még ma is elsősorban a szén hajtja, rengeteget, csak Belső-Mongóliában több mint évi 250 millió tonnát termelnek ki belőle.

Bár a kínai gazdaság túlhevült száguldása idején, mintegy tíz éve még a széntermelés megduplázását tervezték, mára az energiaellátás lényegesen kiegyensúlyozottabbá vált, ahogy a növekedés üteme lassult.
A kínai szénemisszióért leginkább felelőssé tehető tüzelőanyag kiváltásán – különösen, hogy a fenti okok miatt szusszanáshoz jutottak – Kína-szerte bőszen dolgoznak, s ma már a megújuló energia fejlesztésének központja is Kína lett. Ebben Belső-Mongólia is szerepet kapott: a tartományban állandó légáramlatokra alapozva óriási szélerőművek telepítésébe kezdtek.

Szélfarm (fenn), kietlen Ordosz (lenn)

Egész Kína egyik leggazdagabb városa Ordosz (E’erduosi). Az ásványkincsvagyonából meggazdagodó település neve megjárta a világsajtót, miután itt épült fel Kína leghíresebb szellemvárosa.
Ordosz hagyományos központjának bővítésére ugyanis nem nyílt lehetőség a környéken krónikus vízhiány miatt, így az új várost, Kangbashit néhány tucat km-rel arrébb kezdték el felhúzni. Az előzetes tervek azzal számoltak, hogy nagyjából egymilliós népességű települést építenek fel, ahová majd szépen átköltöznek az emberek.
Bár ma már becslések szerint a város fele lakott, a vándorlás nagyon lassan indult meg, így kiváló témát nyújtott a szenzációra éhes közönségnek. 

A folyóvölgyektől eltekintve a növénytermesztés jelentéktelen, az állattartás viszont annál lényegesebb. Ma is sok nomád mongol vándorol állataival, bár korántsem annyian, mint a határ túloldalán. A kollektivizálás idején a nyájakat is kommunákba szervezték, s ezt teljesen azóta sem heverte ki az állomány.

Állandó hideg Haila’er közelében

Belső-Mongólia középső és nyugati fele sivatag. A határon átnyúló Góbi térnyerése ellen folyamatos a küzdelem, a vidék kiszáradása hosszú ideje tart. A keleti részek ezzel szemben tele vannak élettel, itt találhatóak a füves puszták, s északra, a hegyek felé haladva egyre több az erdő is. A Xing’an érintetlen láncai páratlan vadvilágnak adnak otthont.
Alakja miatt az éghajlat sem egységes. Délen és nyugatos sivatagi, félsivatagi klíma található, míg keleten a mérsékelt kontinentális hatások érvényesülnek. Az északi csücsök szubarktikus, állandó fagyokkal, hóval, Heilongjiang északi részéhez hasonló időjárással.

Sivatag Ordosz közelében (fenn), pusztai romantika (lenn)

Az idegenforgalom és a látványosságok is elsősorban a természeti környezetre építenek. Az intenzív bányászat és legeltetés ellenére a tartomány zöme emberi behatástól majdhogynem mentes, megtelepedésre jobbára alkalmatlan. A Góbi dűnéire és a klasszikus sztyeppére izmos turistaipar épült, s különösen Peking közeli részeken rengeteg a látogató. Ugyancsak jól kiépített a Nagy Fal néhány helyreállított szakaszának idegenforgalma is, s kevésbé túlzsúfoltak mint a Peking mellett fekvő Badaling. 
Az északi, elzárt részeken kevesebb a látogató, pedig a Xing’an vad tájai szintúgy megérik a látogatást.

A mongolok az egyik legnépszerűbb kisebbségnek számítanak ma Kínában. A két nép között kevés a feszültség, bár az eredendően nem etnikai jellegű konfliktusok olykor komoly felháborodást tudnak generálni.
A tradicionális mongol életmód és a pusztai élet romantikája széles körben beette magát a kínai közgondolkodásba. Az idegenforgalmi hatásokon túl számos mongol híresség akad: a China’s Got Talent egyik évadában egy éneklő mongol kisfiú vált hatalmas kedvenccé.
Az ország talán legnépszerűbb popduója, az angolosan Phoenix Legend-nek hívott formáció női tagja is mongol, akinek identitását rendszeresen előszedik a televíziós szerepléseken, de még olykor a dalaikban is. 

A mongolok vendégszerető nép, s ha lehetőség nyílik nomádok közelébe jutni (nem szervezett keretek között, utóbbiak kvázi skanzenként funkcionálnak, nulla természetességgel), életre szóló élményt szerezhetünk.
A szerző heilongjiangi egy éve alatt megfordult Belső-Mongólia keleti végein, s egy ismerős pásztorkodással foglalkozó családjával is volt szerencséje eltölteni néhány napot. Házban laktak, nem jurtában, de néhányan az állatokkal maradtak éjjelre is kinn a pusztában. 
Egy ilyen túra előtt mindenképp gondolkodjunk a veszettség elleni oltásról, mert a kutyáik hajlamosak megkóstolni az idegeneket.

Kínában járva Belső-Mongóliát vétek kihagyni. Csak lehetőség szerint el kell hagyni a városokat.

_______________________________________________________________________________

* A kínai tartományok közül kettőt is Shanxinak hívnak. Mindkét shan más írásjegyekkel írandó s még a hanglejtésük is különbözik, így mind élőszóban, mind kínai szövegekben jól megkülönböztethetőek. Hogy a pinyint használva se lehessen zavarodás, az egyiknek Shanxi, a másiknak Shaanxi lett a hivatalos átírása. (A népszerű magyar átírásban Sanhszi ill. Senhszi lett a megoldás.)
Az egykori császárváros Xi’an Shaanxi székhelye.