Most már egy hete, hogy az új házban élünk, s lassan be is rendezkedünk. Sajnos itt lényegesen kevesebb bútor volt, így pár dolgot vennünk kellett, de így is bőségesen megérte a váltás, hiszen itt majdnem a hatodát fizetjük annak, mint amibe a régi kecó került.
Kisebb is persze, de kettőnknek kényelmesen elég.

Mivel nem volt, vettünk egy mosógépet is, s ha már vettünk, akkor egy vízmelegítős példányt. A hagyományos, leginkább semmire nem jó gépekhez viszonyítva több mint dupla az ár, de ez legalább szépen mos. Ráadásul 10(!) év garancia van rá, amihez hasonlót sem hallottam soha odahaza. Csendes, energiatakarékos és még centrizéskor sem moccan. Maximálisan elégedett vagyok vele.

Ugyancsak beszerzésre került egy matrac is, mivel a helyi standard fekhelyek… hát… hogy is mondjam… messze nem elégítik ki egy nyugati ember igényeit a kényelem terén. Szívtam a fogam miatta, de aludtam két évig Kínában kényelmetlen ágyon, nem hiányzott újra. És az a kényelmetlen verzió is már egy messze feljavított valami az originál, az otthoni tornatermi szivacsokhoz hasonlatos matracokhoz képest.
A lényeg, hogy végül egy valóban puha mellett döntöttünk, s nem volt olcsó. De ez van.

Az átköltözés egyben a kisállataink átköltöztetésével is együtt járt. Már hatan voltak, s a régi házban a beépített halas medencében laktak, ami értelemszerűen maradt a helyén. Kicsit szűkössé is kezdett válni, különös tekintettel a várható ifjoncokra, akik addigra már elég virgonc üzemmódba léptek az anyaméhben.
Férjem eszkábált végül nekik egy óriási, 240×120 cm-es (a réginél kb. 40%-kal nagyobb) helyet lemezekből, s az új házban már ebbe költöztek be. 

Épp időben, mert 11-én már meg is született Dió (szintén kislány, így marad). Azóta kiderült, hogy a legutóbb elhozott két nőstény másika is vemhes, így nem is baj, hogy Diónak nem lettek tesói. A várhatóan szintén egy darab újszülöttet tartalmazó almot még várjuk, de már nem lehet sok hátra.

A váltás jó ötletnek bizonyult, jó az új helyen is. És még a bevásárlóközpont is közelebb van.