A bejegyzés szólhatna arról is, hogy milyen kaotikus az írországi lakcímügyi helyzet, például az ingatlanok harmada nem rendelkezik egyedi azonosítóval. Egyszer talán születik is majd egy ilyen írás, ezúttal azonban valami sokkal banálisabb dologról van szó.

Most már több, mint negyedszázada annak, hogy elkezdtem ismerkedni az angol nyelvvel. Az idők során egészen messze jutottunk, de ezzel feltehetően a blogom olvasói is tisztában vannak. Bár tényleg egyértelműen az erősségeim közé sorolható ez a nyelv, 1-2 kifejezéssel mindig is hadilábon álltam. Az egyik ilyen az address volt. Nagyjából 1-2 éve csak, hogy stabilan jól írom le, mert kiemelten odafigyelek rá, de előtte valamiért kitartóan elmaradt az egyik d. Ezt sosem tudtam magamnak megmagyarázni, s a koboldföldei felsőoktatás bugyraiba kellett elmerülnöm, hogy végül rádöbbenjek a bosszantó megfejtésre.

Írtam, hogy a választható tárgyam a német lett, mely nyelvet négy évig még az általános iskolai tanulmányaim során okították nekem, nem túl hatékonyan – bár az sokat elárul a helyi viszonyokról, hogy a németből érettségiző csoporttársaim talán úgy 5%-át tudják annak, ami nekem a 26 évvel ezelőtti dolgokból megmaradt. Nagyon lassan haladunk, de valamelyik nap felbukkant egy kifejezés, az Adresse. Én meg megvilágosodtam.

Ha néhai némettanáraim még élnek (a rövid idő ellenére volt három is), valószínűleg sűrűn csuklottak. Centenáriumi korban lévő nőági felmenőikről már nem is szólva…