Nem feledkeztem meg erről a kérdésről, csak mostanában elég sűrűn telnek a napjaim. A szokásos (s meglehetősen gyenge) terhelés mellett, amit a tanítás ró rám, legalább ugyanennyi időm rámegy az angol kulturális fesztivál szervezésére is. Plusz még a gyakorlás, ami ezen felül jön. De nem panaszképp írom, pláne, hogy ez utóbbi többletmunka sokkal inkább szórakozás, mint tényleges vesződség, csak igyekszem az inaktivitást kimagyarázni.

Kínában – a bolygó más részeihez hasonlóan – az öltözködés milyensége és viselőjének jövedelmi helyzete egymással szorosan korrelál. Ennyivel azért nem lehet letudni, mert sajátos jegyek így is megfigyelhetőek.

Az első, s talán európaiként leginkább szembeötlő különbség, hogy az itteni nők lényegesen kevésbé öltöznek lengén, mint odahaza. A dekoltázs mutogatása meglehetősen ritka, de még a pántos felsőrészek sem túl gyakoriak. Jellemzően a vállakat, a melleket és a hasat is egyaránt takaró felsőket hordanak még a fiatalok is, a nyugaton megszokott felpolcolt, kipakolt keblek itt nem igazán nevezhetőek illendőnek.

Ezzel összefüggésben például magam is beújítottam egy komplett ruhatárat a kiutazás előtt, mert bár igazán nem vagyok plázacicának nevezhető, ennyire szolid darabjaim nem nagyon lógtak a szekrényben. Itt meg már azért is bőven megnéznek, hogy fehér vagyok, hát még ha egy kissé többet mutató felső lenne rajtam. Egy darab - tényleg csak icipicit, talán ha a dekoltázs 5%-át mutató - kivágottabb példány van itt nálam, de még az is vállakat takaró fajta. Mindenesetre ha nagyon ritkán azt veszem fel, akkor az összes srác engem figyel. S nyilván nem azért, mert ennyire jó nő lennék, hanem mert nincsenek hozzászokva.

Amilyen szemérmesek a felsőtesttel, annyira természetes a lábak közszemlére bocsátása. Még itt Fengjieben, az amúgy tényleg elképesztően ártatlan és naív diáklányaim körében is normális, hogy egészen rövid, talán combközépig érő szoknyákban parádéznak.

Ezt leszámítva nagy különbséget a fiatalok öltözködésében nem látni. Kicsit később kezdenek el önkifejezni a ruházatukkal, mint otthon, de máskülönben a hordott cuccok látványban nem nagyon térnek el. Max. annyiban, hogy a szakadt meg egyéb nagyon alternatív irányzat errefelé nem igazán jellemző (vidéken legalábbis).

Az idősebbek körében már más a helyzet. Kis számban még ma is vannak Mao-zubbonyos öregek, s értelemszerűen a kevésbé tehetősek ruházata is elsősorban funkcionális.

Fengjieben túl sok gazdag nincs, de Hainanon rengeteg nagyon divatosan öltözött fiatalt látni. A köreikben persze a márkás cuccok dívnak, de mivel a téma ezen része világéletemben hidegen hagyott (vagyis: bár ez épp egy ilyen cikk, de nem, a Szecsuánblog sosem lesz trendi divatblog), túl sok részletet nem tudnék felidézni.

—

Összegezve: aki gazdag, az menő szerkóban nyomja, a női (sokszor nagyon szép) lábak mutogatása természetes, míg az utcán melleket nézegetni nem Kínába kell jönni.