-
Írországról fél év után
Nem stimmel napra pontosan, de nagyjából ennyi idő telt el megérkezésem óta. Mely megérkezés előtt erősen húztam azért a számat, ocsmány időre, beltenyésztett, vörhenyes koboldokra és érthetetlen akcentusra számítva.
Ez részben be is jött, de nem maradéktalanul. Legnagyobb félelmem, az időjárás még így december közepe felé járva sem tántorít el. A tengerimalacoknak még mindig van fű, jó eséllyel tavaszig is kitart, az egyetlen szépséghiba, hogy ahol leszedem, ott már nem nagyon nő vissza ebben az évszakban. De van, bőven, még ha a minőség hagy is maga után kivetnivalót. Télen ez is szuper.
Van hideg is, 5-10 fokos csúcshőmérsékletek, de a házban jó fűtés is, s a nap is egész sűrűn süt. Az eső nem zavar, errefelé pedig nem igazán van szél, ami sokkal jobban zavarna, ha lenne. Szóval az az igazság, hogy az időjárásra különösebben nem tudok panaszkodni, jól érzem magam benne.Ami a vörhenyes és talán az egészségesnél egy cseppet belterjesebb szigetlakókat illeti, ennek van alapja. Ez egyéni ízlés kérdése, de se nekem, se férjem nem igazán gerjedünk a tősgyökeres, helyi arcokra. Akadnak persze helyesebbek is, főleg kamaszkorban, de aztán elég gyorsan mindenki, nemtől függetlenül krumpliformát vesz fel. Ezt a hasonlatot férjem találta ki, de nem tudok vitatkozni vele.
Az akcentus tekintetében rosszabbra számítottam, de szerencsére boldogulni lehet. Azért akadnak népek, akik alaposan feladják a leckét, de velük nem sűrűn érintkezem.No, de nézzük, mit érdemes még megjegyezni így fél év után. Pontokba szedem.
1. Az infrastruktúra fejletlen
Az internet, a mobil-lefedettség, a közúthálózat vagy épp a vasúti közlekedés elég gyatra. Sok tekintetben előrébb tartunk Magyarországon, de nem mindenben. A számhordozás például egy néhány perces folyamat. A mobilszolgáltatók appjai viszont kivétel nélkül 2.0 vagy az alatti minősítést kaptak a gugli áruházában, s ez nem is alaptalan, az esetek nagy részében be sem lehet lépni rájuk.
A vasút relatíve kényelmes, de folyamatosak a késések, s ami a fő gond, alig járnak vonatok. A buszok gyakorisága sem sokkal jobb, errefelé nem igazán tömegközlekednek, ennek megfelelően valamirevaló tömegközlekedés sincs, talán csak Dublin felé.
Az autópálya-hálózat amúgy nem olyan gyér, egészen sok vonal van, de Mayo megyét nem érinti egyik sem. Bár az itteni utak gyakran szűkek, az állaguk azért lényegesen jobb, mint az otthoni mellékutaké. A városon belül sincsenek kátyúk, mostanság is újítgatták az elkerülőt, ami felújítás előtt sem látszott problémásnak. Ugyanakkor egy lámpás gyalogátkelőhely legalább szeptember óta nem működik megfelelően (csak az egyik oldalon ég a lámpa, s használható a nyomógomb), s azóta se csináltak vele semmit.2. A bürokrácia nem túl hatékony
Ezen a téren magyarként nincsenek túl magas elvárásaim, de az sokat elárul, ha a hazai ügyintézőket kompetensnek találja az ember néhány itteni élmény után.
3. Az emberek kedvesek
Ez viszont tagadhatatlan. Mindenki udvarias, kedves, kivétel nélkül. Otthon csak olyan átlagos mértékben voltam savanyú, de itt sokszor azon kapom magam, hogy muszáj egy kicsit változtatnom, mert nagyon kilógok a sorból. Ilyen téren ez az ország egészen biztosan jót fog tenni nekem, bár ha az idomulás után látogatást teszek Magyarországon, tutira hülyének néz majd mindenki. De ez mondjuk nem annyira érdekel, tagadhatatlanul jó a lelkemnek, hogy mindenki barátságos.
4. Nincsenek megélhetési gondok
Bár csak egy kereső van nálunk jelenleg, s ő is csak a helyi minimálbért kapja (jelenleg bruttó 9,80 euró, az elvonás minimális), a kb. havi, óraszámtól függően 1600-2000 eurós bérből kényelmesen megélünk, igaz, albérletre nem kell fizetnünk. Ha erre is számolok egy 6-700 eurót, úgy már nem maradna nagyon megtakarítás, vagy maximum egészen minimális, de még akkor sem fenyegetne a veszélye annak, hogy ne jusson mindenre.
Ahogy mi, úgy mások is boldogulnak. Ha maguktól nem annyira, úgy elég nagylelkűen segít az állam is, amivel szerintem elég jól vissza is élnek. Itt sem ismeretlen az egyedülálló sokgyerekes anyuka jelensége, aki szociális bérlakásban él és állami pénzből viszi egzotikus helyekre nyaralni a porontyait. Mindent a szaporodás érdekében.Összegzés?
Egyelőre abszolút elégedett vagyok az itteni helyzetemmel. Kínában tagadhatatlanul jobban szeretek élni, de Írország a második legjobb dolog, amivel életvitelszerűen találkoztam. Stresszmentes, nyugodt, kényelmes itt lenni, remélem, ez így is marad az elkövetkezendő évekre.
-
Szecsuánblog 2017
Úgy néz ki, hogy ez az év is eltelik, itt már kevesebb mint hét óra múlva beköszönt az új esztendő. Lássuk hát, mi történt idén a blogon.
Az évet odahaza kezdtük el, majd január végén már vissza is tértünk Shenzhenbe. November elején Vietnámba cuccoltunk át, s kicsivel több mint két hete három családtag is megérkezett. 168 bejegyzés született (ezzel együtt), vagyis az idei évem a blog terén nem tekinthető a legtermékenyebbnek, s az egymilliomodik látogatót sem értük el, bár már igen kevés híja van.
Idén született meg ugyanakkor az eddigi legolvasottabb poszt, mely a kínaiak szőrösségét igyekezett boncolgatni. Hiánypótló, tudományos igényű írás volt, így nem is csodálkozik az ember azon, hogy közel nyolcvanezren néztetek rá.
Szerencsére olyasmiket is írtam, amik szerintem is jobban sikerültek, volt szó például a magántulajdon kínai helyzetéről is.
Írtam Tibetről is egy keveset, s egyes gasztronómiai élmények sem maradtak ki, majd a minket elért tájfunról is tudósítottam.
Az oldal követőinek száma is folyamatosan növekszik, s már az amúgy eléggé funkció nélküli fészes oldalnak is 100 fölötti követője van, s ez is emelkedést mutat.
Az új évhez közeledve újévi fogadalmakat is szokás tenni, így a magam részéről azt ígérem meg, hogy legalább havonta 10 poszttal jelentkezem majd, de remélhetően visszaállunk a normális mederbe is, ha a szülők hazamennek. Téma van bőven, most is nyolc poszt van szerkesztés alatt, csak hát a publikálás tempója egy kicsit belassult.
2018-ban is jön majd a Szecsuánblog, immár Vietnámból, s hadd ragadjam meg a lehetőséget, hogy a legjobbakat kívánjam olvasóimnak erre az esztendőre is!
BUÉK!
-
Öt év Kínában II. – Gasztronómia
Tudjuk mindannyian, a kínai konyha méltán népszerű. Igazából nem is egy konyháról van szó, hanem legalább hétről, az ország egyes régióiban eltérő, különböző ízekkel. Ezek egymástól is igen jelentősen eltérhetnek, s akkor még nem is beszéltünk a nemzetiségek ételeiről, amelyek aztán végképp egy egész más világot jelentenek.
A kínai konyhaművészet legfontosabb jellemzői közé sorolható az alapanyagok szinte korlátlan, s odahaza nem is nagyon érthető bősége. Ennek oka eredetileg a szükség volt. Túlnépesedett agrárországként szinte mindig csak épphogy fedezték a szükségleteket, így aztán amit csak lehetett, hasznosítani próbáltak. Bár most már lassan negyven éve nincs hiány, az alapanyagok változatossága megmaradt.
Bár az esetek többségében a kínaiak sem nagyon esznek más jellegű állati fehérjét, mint mi, azért természetesen ez utóbbi lehet az érdekesebb. A standard állatok mellett errefelé a tengeri herkentyűk, teknősök, békák vagy helyenként még a kutyák is a tányéron végezhetik (ez utóbbi korántsem annyira széles körben gyakorolt szokás – földrajzilag is behatárolható helyeken űzik elsősorban, s az erre nyitott helyiek száma is egyre szűkül).
A teljesség igénye nélkül nézzük hát, mi került a bendőmbe az eltelt kínai évek során.
Fengjie
A fengjiei év nem tobzódott az extremitásokban. Hacsak a helyiek igencsak csípős, szecsuáni konyháját nem vesszük annak. A méltán erősnek tartott ízvilág bizony sokakat megvisel, Kínán belül is elsősorban csak a szecsuáni és hunani népek bírják, a tengerparti lakosság meg szenved tőle, mint mondjuk a magyar közönség tenné.
Az én gyomrom szerencsére sokat kibír, s az erős, fűszeres ételeket is imádom, így ezt azóta is tartom, hogy a legjobb kínai kajákat Fengjieben sikerült elfogyasztanom.
Hot pot fenn és fengjiei krumpli lenn jobbra
Jutott huoguo vagy hot pot is, bár ezen csemegéért nem kifejezetten rajongok. Nem az ereje miatt, csak nem kifejezetten vagyok leveses vagy a lében kifőtt cuccok fogyasztásának igazi megszállotja. Fengjieben kifejezetten sok krumplit is ettek a helyiek (a rizs domborzati okokból nem nagyon terem meg, így ez lett a hagyományos termény), ami természetesen nekem sem volt ellenemre. Főtt majd pirított verzióban töménytelen helyen árulták fillérekért. Ugyancsak nyílt mód egészen kiváló füstölt húsok beszerzésére is, ami szintúgy jól jött nekem.
Kacsa is sűrűn szerepelt a menün, s ugyancsak jutott kacsatojásból is rengeteg. A menzán is kifejezetten jókat lehetett enni, nagyon olcsón.
Xianning és Wuhan
Ugyan még Fengjieből látogattam oda ekkor, de Xianningben nyílt lehetőségem először békát enni. Nagyon kellemes, finom jószág, hamar meg is szerettem.
Xianning már Hubeiben van, ami egy átmeneti konyhát visz. Szecsuánhoz képest semmi ereje nincs az ételeknek, de a partról jövő népeket már ez is megviselte.Itt is akadt helyi specialitás, a reganmian. Ez, ahogy a neve is leírja, forró, száraz tészta. Az utóbbit úgy kell érteni, hogy lé nélkül szervírozzák, de megküldik egy kis szezámos szósszal. Az íze eléggé felejthető, emlékeim szerint talán kétszer fogyasztottam belőle.
A tartomány székhelyén, Wuhanban nagyon megy a kacsanyak is. Szintén feledhető, de nem olyan rossz. Még Xianningben ettem teknőst és teknőstojást is, mely amúgy szintén nem rossz csemege, de a csirke finomabb.
A békára annyira rákaptam, hogy azt egyszer Wuhanban még magam is készítettem. Wuhanban már egész frankó lamianes helyek is akadtak, ez utóbbi étkek mindenképp érdemes kipróbálni.
Xinjiang
A nyugaton eltöltött összesen cirka öt hét legnagyobb élménye az étel volt. Xinjiangban rengeteg birka, marha, mindenféle patás jószág (tevék, kecskék, lovak és szamarak szintúgy) előfordulnak, s eszik is őket. A nemzetiségek muszlim mivoltja miatt a disznó itt háttérbe szorul, de azért azt is kapni. A tehenek, kecskék miatt tej is van, s belőle készült kiváló ujgur joghurt is.
Birkacomb
A helyi finom ujgur pékáruk mellett az egész birkacomb, a nyárson sült birkafalatkák mind-mind nagyon bejövősek voltak.
A helyi, csapadék hiányában szinte folyamatosan háborítatlanul sütő napnak köszönhetően a zöldségek és a gyümölcsök is ritka üdítő élménynek bizonyultak, gyermekkorom ízeire emlékeztettek.Egyéb
Shenzhenben élünk most már egy éve, de Shenzhen új város, a lakói elsősorban bevándorlók, s itt a helyi kantoni népesség csak elenyésző arányban lelhető fel. A kevert viszonyoknak köszönhetően egyik regionális kultúra sem tud dominálni, ellenben kapni mindent. Itt újdonságként csak a kantoni zongzi jutott számunkra, amely bár fogyaszthatóbb mint az édes, standard társa, azért nem lett a kedvencem.
Utaztam viszont sokfelé Kínában. Changshában végre erősebb ízek (hunani konyha) domináltak, s jutott az ottani híres-hírhedt büdös tofuból is. Dalianben az északkeleti konyhák ízvilágába engedtem egy kis betekintést az erről szóló cikkben. Jingdezheni látogatásom során a jiangxii konyha is feltűnt a blogon. Pekingben savanyú-csípős leves is jutott.
Ha Kínában jártok, egyetek ti is minél többet!
-
Öt év Kínában I. – általános áttekintés
A Szecsuánblog mostani hete a Kínában eltöltött évek összefoglalójáról szól. Előreláthatóan négy részes sorozatról lesz szó, pénteki zárással. A folytatásért tessék visszanézni!
Kezdjük az elején!
A Szecsuánblog 2012. június 13-án indult el, miután világossá vált, hogy Kínában fogom folytatni egy időre az életem, mint angoltanár. Mindjárt az elején sikerült megbonyolítani a helyzetet: Veve (Vera) vagyok, a blogos nickem pedig a kínai keresztnevemet tükrözi: Liping. De ezen lendüljünk túl.
2012 óta kerek öt év telt el, de így is kicsit becsapós a sorozat címe, hiszen egy évet odahaza töltöttem félúton. Viszont már egész picit meghaladtuk a négy évet is, s egy tanév erejéig voltam még korábban is Kínában, így egyezzünk ki az öt évben. Így jobban tetszik.
Az első évben Szecsuán, egész pontosan a belőle kihasított Chongqing egy apró településén, Fengjieben éltem és tanítottam. Nagyon érdekes év és érdekes hely volt. Egyedüli külföldi voltam az egész járás területén, s Fengjie természeti szépsége elbűvölt, azóta is szívesen gondolok rá. Két fontos kínai barátomat is itt ismertem meg, két diákot, Mengsit és Mingchunt, velük azóta is tartjuk a kapcsolatot és bármikor tudok rájuk számítani.
A fengjiei életnek megvoltak a kihívásai. A világ végén volt, ezért alig lehetett bármit (bármi nyugati jellegű dolgot) kapni, a lakhatás színvonala igencsak elmaradt az elvárható minimális szinttől is, s olyan lehetetlen osztálylétszámokkal dolgoztam, hogy az teljes mértékben megfúrt minden érdemi tevékenységet az óráimon (83 fős osztályom is volt).Fengjie és környéke
Mindenért kárpótoltak azonban Fengjie varázslatos hegyei, s az ott lakók viselkedése. Helyzetem egészen kivételes volt, kvázi celebritásnak számítottam abban a közegben, s mindenki kedves és segítőkész módon viselkedett. (És bámult – ez annyira nem volt jó, de jobb híján megszoktam.) És Fengjieben követtem el életem legnagyobb énekesi tündöklését is, amikor az iskolai fesztiválon nyolcezer ember előtt léptem fel. (Tettem ezt igencsak gyengusz hangocskám ellenére, de még így is őrjöngtek.)
Fengjie után a következő évben már előrébb léptem szakmailag. A középsulisok után végre fősulisokat kezdtem el tanítani némileg keletebbre, Hubei tartományban, Xianningben, Wuhan közelében. Xianning sem nagyváros, de lényegesen nagyobb, így itt a lehetőségek sokat javultak. S noha ennek ellenére is egy jelentéktelen, ismeretlen porfészek kínai szinten, nem sokkal érkezésem után már odalátogató magyar politikusok mellé osztottak be parolázni. Szerencsére a kezdeti pörgés hamar alábbhagyott, s egy nagyon nyugodt évet töltöttem el ott. A munka rendkívül egyszerű volt és alig volt órám.
Maga Xianning nem különösebben ragadott magával, különös tekintettel arra, hogy nincs ott semmi. Domborzatilag lapos, megjelenésre totál átlagos és leginkább jellegtelen. Egynek jó volt azért.
Egy év Magyarország jött, majd immár férjestül indultam meg Xianning közelébe, a tartomány székhelyére, Wuhanba.
Wuhan egy nyolcmilliós nagyváros, vagyis egy egész más jellegű környezetbe cseppentünk, mint eddig. Nem volt teljesen ismeretlen, mert Xianningből olykor bejártam ide kurrens árukért (szalámi, kenyér, hasonlók), meg eleve minden nagyobb hivatal itt székelt, a reptér is itt volt, így minden hasonló miatt ide kellett jönni korábban is.Wuhani kampusz
Wuhanban is főiskolán dolgoztam, s a kampuszunk szép helyen, külvárosban feküdt, s szuper lakást kaptunk. Fűtéssel! Ami nagy szó, mert Kína északi részétől eltekintve sehol nem fűtenek, így Kína középső részén télen kabátban fagyoskodnak a lakásban az emberek az átlag tíz fokban.
Egészen ideális munkahelyem volt itt, nagyon elégedett voltam vele, különösen amikor a második félévben mindössze heti négy órát kellett tanítanom. Éreztem, ez az a hely, ahol még maradni szeretnék, mert tényleg jó volt. Ennek sajnos keresztbe tett az állam, ugyanis egyre szigorúbban kezdték el kezelni a külföldiek alkalmazását. Nem angol nyelvű ország állampolgáraként már nem kaphattam meg a szükséges engedélyt, s így innen mennünk kellett.Mint minden ilyen szabályozásnak, ennek is volt egy kis kifutása Kínában. Kezdetben csak itt-ott vezették be, majd nagyjából az egész keleti parton, végül most már egész Kínában ez a helyzet. Akkor azonban még volt megoldás a nyugati, közép-ázsiai Xinjiang tartomány tekintetében.
Mindig is vonzott ez a környék, hiszen gyökeresen elüt mindentől, ami Kína magterületein fellelhető. Nemzetiségi terület, a lakosság nagyobbik fele nem kínai, javarészt ujgur. Bár ezen muszlim nép tagjai közül kerülnek ki azok a kevesek is, akik Xinjiangban relatíve sűrűbben (cirka 1-2 évente), míg nagyon hébe-hóba Kína más részein is terrorcselekményeket követnek el, ezen elenyésző mennyiségű szélsőségestől eltekintve barátságos, teljesen normális emberekről van szó.
Ala’erben, egy kínaiak által csinált, egészen friss városban kaptam munkát a helyi egyetemen, ahol a lehetőségekhez képest tényleg mindent igyekeztek megadni a külföldi munkaerőknek (merthogy volt még másik két tanár is). Még a wuhani tanévem alatt jártunk ott két hetet ügyintézni, ahol azonban már elkezdtek előjönni a problémák.
A helyi kínai, külföldiek rekrutálásával foglalkozó alkalmazottak általában kivétel nélkül inkompetensek, s ott sikerült kifogni a legrosszabbat, akivel az évek során találkoztam. A jó szándék nem hiányzott Apple-ből (ez volt a hölgy angol beceneve), de az értelem és a logika nem volt az erőssége. A lényeg, hogy férjem papírjait nem sikerült elintézniük, a saját hibájukból kifolyólag. Az enyémet nagy nehezen igen, így végül abban maradtunk, hogy az övét majd saját forrásból intézem én.Azonban lett egy céges munkám is, egészen jó fizetésért, s gyakorlatilag érdemi munka végzése nélkül. A kínai vagyonosok a világ többi részén fellelhető hasonló népekhez hasonlóan igyekeznek a pénzüket biztonságba helyezni. Lehetőség szerint külföldre juttatni. Amíg ez az igény fennáll, mindig lesznek olyan cégek, amik azzal foglalkoznak, hogy számukra kecsegtető befektetésekkel álljanak elő. A hitelesség érdekében arc is kell ehhez, így külföldieket is alkalmaznak, akik a cég nyugati menedzsmentjét hivatottak képviselni. Hülyeség vagy nem, ettől nő az ázsió, s szívesebben kezdenek el perkálni. Én is egy efféle cégnél lettem „vezető”, ami abból állt, hogy néhány havonta különböző rendezvényeken meg kellett jelenni, s ott beszédet mondani illetve eltölteni egy estét némi kajálással egybekötve. Az érdemi munka értelemszerűen nem rám meg hasonszőrűekre várt, mi csak kirakatnak kellünk.
Xinjiang és Ala’er
A lényeg, hogy ezt a munkát nem adtam fel, mivel igencsak jól fizet, s akkor is, ha az adott hónapban nincs semmiféle jelenés. Ha mégis van, az úgy max. egy hét távollétet követel valami kellemes éghajlattal megáldott országban. Mivel ez nem sok, bíztam benne, hogy összeegyeztethető lesz a xinjiangi szerepvállalásommal.
A puding próbája az evés lett, s miután tavaly szeptemberben visszatértünk, hamarosan sor is került erre. A lényeg röviden annyi, hogy a suli nem tolerálta volna a távollétemet, s így végül otthagytuk őket. Minősíthetetlenül viselkedtek, s eleve rengeteg kárt okoztak a töketlenkedéseikkel, így nem sajnáltam egy percig sem hogy megyünk, ahogy azt sem, hogy a nyárra járó fizumat sem adtam vissza.Ezután, immár magunkra maradva Shenzhenben telepedtünk le, a hongkongi határ közelében. Egyike lettem az illegálisan foglalkoztatott külföldieknek, mivel munkavállalási engedélyt már elég bajosan kaphattam volna a szigorodó környezetben. Ez nem annyira kirívó, ezen a környéken majdnem mindenki így élt, s munka, nyelviskolákban akadt dögivel a továbbra is megbízható céges mellé.
Az egyénileg beszerzendő turista vagy üzleti vízumok viszont egyre drágultak és nehezebb is lett hozzájuk jutni. Mivel a helyzet egyre romlott ezen a téren, s mert rábukkantam Vietnámra, ahol ezzel szemben kifejezetten csábítóak a körülmények, végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk.Itt tartunk most, szombaton már meg is kezdjük az ottani új életünket.
-
Kína után Magyarország
Két Kínában eltöltött év után hazatérni és visszailleszkedni nem annyira egyszerű. Két év ahhoz rövid azért, hogy teljesen elszokjak Magyarországtól, de elég hosszú, hogy összehasonlításokat lehessen tenni. Nézzük hát, hogy miképp csapódik le mindez másfél héttel az érkezést követően.
Kína zsúfolt. Rengeteg az ember, nagy a beépítettség, egyértelműen kevesebb a tér. Ehhez képest itthon lenni felüdülés. A levegő sokkal tisztább, rengeteg a zöld, s nem kell úton-útfélen népeket kerülgetni.
Itthon nagyjából megállt az idő. Kína pár hét alatt többet változik, mint kis hazánk egy évben. Míg odakinn folyamatosan építkeznek, fejlesztenek, addig itt évtizedek után is nehéz lenne eltévedni. Ez nem egyöntetűen negatív vagy pozitív dolog, de mindenképp más.
Mások az emberek is. Sokat panaszkodunk amiatt, hogy mennyire kihalt a szolidaritás, az egymásra figyelés. Ennek ellenére – főleg az eltérő kulturális hatások miatt – Magyarországon kevésbé zavaró a többi itt lakó. A kínaiak ritkán vannak tekintettel egymásra: képesek az éjszaka közepén zenét hallgatni, kopácsolni, a közlekedésben minden egyéb résztvevőt teljesen figyelmen kívül hagyni. Problémás alakok mindenütt akadnak, de nálunk valóban sokkal kevesebb a zavaró tényező. Ezért tényleg nem lehet a kínaiakat hibáztatni, ebben szocializálódtak. A saját értékrendjük szerint ők is viselkednek, de nyugatiként ez meglehetősen nehezen tolerálható lehet.
Az emberek milyensége tekintetében azért nem egyértelműen hazánk nyeri az összehasonlítást. A kínaiak – minden esetlenségük, s európai mérce szerinti furcsaságuk ellenére – általában kellemesebb társaságot nyújtanak egy random magyarnál. Míg idehaza a politika és a mértéktelen panaszkodás mindent átsző, Kínában rendszerint életvidámabb a légkör. A politika különösen súlyosan fertőz az itthon élők körében, ami teljes egészében akkor tűnik csak fel igazán, ha egy időre mentesül a hatása alól az ember.
Két év után most komoly bajban vagyok az árak tekintetében is. Miután most ősszel nem megyek vissza, így az átszámolósdinak már nem látom értelmét, s valahogy automatikusan nem is áll rá az agyam. A gond leginkább az, hogy a viszonyítás tekintetében teljesen tanácstalan lettem, fogalmam sincs, hogy egy vétel mennyire nevezhető kedvezőnek. Persze, tudom, hogy e tekintetben rövid időn belül visszaállok a rendes kerékvágásba, inkább csak meglepett, hogy ennyire nem vagyok képben. Erre nem számítottam.
Számítottam viszont a hazai ízekre, s ebben nem is kellett csalódnom. Magam is meglepődtem, de ezúttal még fogytam is 1-2 kilót a kínai tartózkodás alatt. Hogy ezt ne szedném vissza rövidesen, azt erősen kétlem. Kínában valóban nagyon jókat lehet enni, de már rettenetesen hiányzott az itthoni konyha.
S hogy összességben, jelenleg örülök-e annak, hogy itt vagyok, s itt is maradok egy időre? Ez még mindig egy nagyon fogas kérdés. Minden fogyatékossága ellenére imádom Kínát, s rendkívül elememben érzem magam, amikor ott vagyok. Honvágyam Magyarország iránt nem volt, ellenben a szeretteket már nagyon hiányoltam.
Az anyagi és munkahelyi kilátások is lényegesen egyszerűbbek és jobbak voltak odakinn, e tekintetben még magam sem tudom pontosan, hogy mi vár majd rám itthon.Felemás választ tudok csak adni. Az ideális, sajnos nem megvalósítható világomban Kínában lennék, de körülvéve a számomra fontos itthoni személyekkel. Miután ez nem kivitelezhető, így marad a fonák helyzet: hol Kínát kell hiányoljam, hol az otthont. Most mindenesetre Kínának kell várni, két év róla szólt. Ideje a másik oldallal foglalkozni.
-
Egy tanév tanulsága – 1.
Lassacskán befejeződik az itt töltött idő, az utolsó hét már igazán nem számít, úgy sem csinálunk semmit. A könyveikkel is végeztek, a végzősök meg már nincsenek is a suliban, szóval kár is lenne erőltetni…
Viszont így, a 10 hónap leteltéhez közeledve érdemes számba venni az eltelt időt. Kezdőgondolatnak a kissé értelmetlen mit csinálnék úgy, ahogy, s mit csinálnék másképp kérdése vetült fel bennem. Vegyük sorra.
——
Pozitív Először is, Fengjie nagyon jó választás volt. Elzárt, világvége helyzete különös élmény, amit kár lett volna kihagyni. Marhára élveztem, hogy én vagyok az egyedüli waiguoren, semmi zavaró körülmény, vegytiszta Kína.
Pozitív Az ideutazáshoz használt Qatar Airways-t se cserélném le, mert bár késtem két napot, de a kivételesen ügyfélbarát hozzáállásuk finanszírozta a laptopcserémet meg Hainan egy részét.
Negatív Amit kifejezetten bánok, hogy – dacára annak, hogy nem most ismerkedek Kínával – alábecsültem szervezetem addikcióját a nyugati ízekhez, s így semmiféle muníciót nem hoztam magammal. Ha ezt a részt javíthatnám, akkor a bőrönd egy részében velem jött volna pár kiló szalámi meg talán 1-2 guriga sajt is. Lefagyasztva eláll, s bár az élmény nem egészen ugyanolyan, azért valami kárpótlással felér.
Negatív A tanítást is másképp csinálnám, bár e téren nem nagyon tudok mit felróni magamnak, hiszen teljesen zöldfülűként csöppentem ebbe az iparba. Mindenesetre a mai bölcsességem birtokában a határokat igyekeznék hamarabb lefektetni, s mindenkor következetes maradni.
Negatív Hogy nem voltam Baidichengben és Tiankendifengnál, azt valamennyire nehezményezem, bár a belépők nem helyi lakosoknak elég borsosak. Baidi egy régi városka nem messze, majmokkal meg szép épületekkel, Tiankendifeng pedig egy hatalmas lyuk, szintén a járás területén. Mindkettő kiemelt turisztikai látványosság, s erősen sanszos, hogy miután lelépek innen, az életben többet nem járok erre, hogy megnézzem őket.
Tiankendifeng
Pozitív Mindenképp örülök, hogy voltam falun, hajókáztam a Jangcén meg a mellékfolyóján, hogy a várost az eltelt idő alatt nagyjából körbejártam, s megismertem. Sokmindenről lemaradtam volna, ha nem teszem. Szeretek olykor csak bolyongani és menni az orrom után, s ez itt is célszerű volt.
Pozitív A hainani „nyaralás” sem a megbánós listán szerepel, imádtam ott lenni, a trópusi tengerpartokból sosem elég. Ha visszajövök Kínába, komolyan nehezen tudom elképzelni, hogy a téli szünet alatt máshol lyukadjak majd ki megint.
Pozitív Hogy a diákokkal barátkoztam, az szintúgy nem volt rossz döntés. Mingchun és Mengsi mindketten nagyon jó barátaim lettek, s rajtuk kívül még páran mások is sok örömet okoztak nekem.
——
Összeségében azt hiszem, olyan nagy hibákat nem vétettem, s jó volt ez így, ahogy volt. Úgyhogy azt hiszem, a legnagyobb pozitívum az, hogy nem maradt ki Fengjie az életemből. Nem akarok csöpögősen hangzani, de hozzátett ahhoz, aki vagyok, s változtam sokat az egy év alatt. De ez majd egy másik részben…
