-
Öt év Kínában IV. – A helyi élet külföldiként
Kína elég gyökeresen elüt a nyugatról érkező kitántorgók megszokott otthoni lakóhelyétől. Nekem ebbe szerencsére már volt szerencsém belekóstolni korábban, még az angoltanári karrierem megkezdése előtt is: jártam itt többször turistaként és/vagy munkaügyben, illetve még ezt megelőzően egy tanév erejéig tanultam is (ez már olyan régen történt, hogy meg sem merem mondani, mikor).
Szóval nem ért teljesen váratlanul a helyzet, s további előnyöm volt, hogy beszélek kínaiul, ami nélkül pl. Fengjieben elég erősen meg lettem volna lőve. Nagyobb településeken azért nem ennyire vészes a helyzet, több, esetenként sok a külföldi, s a helyi kínaiak között is többen fordulnak elő viszonylag használható angoltudással. És legrosszabb esetben xianningi kollégám, Javier módszere is működhet. Ő ugyan egy kukkot nem értett az itteni nyelven, de mexikói ősei révén jól ment neki a gesztikuláció, s valahogy feltalálta magát. Azt mondjuk azóta sem tudom, vonatjegyet önállóan hogyan bírt venni, de abszolválta még ezt a feladatot is.
Külföldiként az itteni életünk nagyban függ attól, hogy hova keveredünk. Vidéken, belsőbb, esetleg kisebb városokban lényegesen kevésbé komfortosak a lehetőségek, mint mondjuk Shenzhenben vagy Shanghaiban. Az étkezés komoly probléma lehet arrafelé, főleg, ha nem bírjuk a helyi kaját. Ez mondjuk szerintem nehezen elképzelhető, én imádom, de ettől függetlenül egy max. fél év után már nagyon vágytam valami otthonira emlékeztető kosztra. És főleg kenyérre. A helyi kenyerek kevés kivétellel a fogyaszthatatlanság határait súrolják, édesek, de nagyobb városokban a nagy szupermarketekben, illetve Shenzhenben akár közönségesebb pékségekben is bele-bele lehet futni bagettekbe, vagy más, európaibb jellegű pékárukba.
Kínában igazán beilleszkedni sem lehet. A külsőnk mindenképp elárul, így a helyivé válás folyamata elképzelhetetlen. Ez persze nem akkora tragédia, engem legalábbis nem viselt meg. Külföldiként az ember érdekesnek számít (minél kevesebb a nyugati egy adott helyen, annál inkább). Gyakori a közös fotózkodásra való felkérés vadidegenektől, a bámulás és persze az elmaradhatatlan hellózás. Ezzel nem nagyon lehet mást kezdeni, mint megszokni. És az ember adaptálódik is. Fengjieben nagyon zavart, de ott tényleg egyedüli külföldi voltam az egész járás területén, így ha az utcán jártam, az emberek megálltak és bámultak utánam, amíg el nem tűntem a látóterükből. Ehhez képest itt, Shenzhenben nekem fel sem tűnik, hogy néznek, noha férjem szerint igen, de ez a korábbi tapasztalatokhoz képest elhanyagolható. Ha nagyvárosba keveredik az ember, ez nem egy fajsúlyos, komoly probléma vagy zavaró tényező.
Az érdekesség azzal is jár, hogy külföldi ismerőssel bírni menő dolog, így aztán boldog-boldogtalan barátkozni akarhat. Még akkor is, ha amúgy egyáltalán nem lehetséges a kommunikáció. Ha mégis, általában akkor sem életreszóló barátságok kialakulásáról van itt szó, egy idő után általában ráunnak az emberre. Azért vannak itt is kivételek, szereztem kitartó és fontos barátokat is.
A kínai városok nyugati szemmel elég furák lehetnek. Jól megfér bennük egymás mellett a lerohadt régi, s a korszerű, mutatós új is. A lerohadó részeket persze előbb-utóbb szanálják, hogy új házakat építsenek helyettük, viszont néhány valóban nívós, normálisan kivitelezett újdonságtól eltekintve a többi nagyon hamar, 1-2 évtized alatt ugyanúgy amortizálódásnak indul.
Hipertisztaságra sem kell számítani. Bár már hajnali 3-4 felé elkezdődik a tisztogatás, s ennek eredményeképp hajnalban szinte minden szemétmentes, a népek tesznek róla, hogy ez ne maradjon így sokáig.Kína rendkívül biztonságos ország. Elvétve fordulnak elő erőszakos bűncselekmények, s ezek a lehető legritkábban érintik a külföldieket. Az ujgur szeparatizmus és a nemzetközi helyzet fokozódása nyomán igyekeznek megelőzni az esetleges terrorcselekményeket, de ezekből Kína magterületén szerencsére csak mutatóban fordult elő egy-kettő, ami Kína méreteit tekintve még mindig nem nagyon rontja az ország statisztikáit.
Az ujgurok otthonában, Xinjiangban a helyzet valamivel forróbb, ott néhány évente sikerült valamit alkotni, de most pár éve csend van, amióta igen keményen ráállt a hatóság az ügyre.
Ami a lényeg, Kínában félni tényleg nem kell. A rendőri jelenlét érezhetőbb, mint mondjuk odahaza, de ez sokkalta inkább megnyugtató, mint idegesítő tényező. Turisztikailag érzékenyebb területeken sűrűbben fordulhatnak elő külföldieket is érintő lopások, csalások, de az ország maradék 95%-ában gyakorlatilag példátlan, hogy bárki is le akarna húzni vagy be akarna csapni. Szeleburdi tudok lenni, a telefonjaimat már legalább háromszor hozták utánam az évek során különböző beülős helyekről lélekszakadva, s a visszajárót sem nyelik el. Tegnap a postáról hazaindulva folyamatosan csörgött a telefonom, mert jöttek nekem 45 yuannel, amiről nem is tudtam, így kérték, hogy menjek vissza. Odahaza mintha nem teljesen lennének ezek életszerű helyzetek, ugye?Ami külföldi fejjel leginkább nehezen feldolgozható, az a fejlődés. Itt állandóan, mindenhol épülnek valamit. A xinjiangi sivatagi porfészek Ala’erben ugyanúgy, mint Fengjieben. A nagyvárosokban meg pláne. Egy évtized után egész biztosan felismerhetetlenné válik egy korábban megszokott hely, a változás folyamatos és villámgyors. Az infrastruktúra is eszeveszetten bővül. A blogon rengeteget írtam a folyamatos, egész Kínát érintő metróépítésekről, a gyorsvasúti hálózat rekordütemű építéséről. Ez utóbbi már jó ideje a legkiterjedtebb a bolygón, s a 300+ km/h-s sebességgel haladva Kína gigantikus távolságai is könnyedén legyőzhetőek.
Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, Kína mindenkinek való. Én tényleg imádom ezt az országot, s nagyon szerettem itt élni, de aki kevésbé tolerálja a kaotikus közlekedést, a tömeget, a balfék szakembereket, az agyműködésre képtelen bürokratákat vagy az olykor értelmetlen szabályozásokat, az inkább ne jöjjön ide. Esetleg turistaként, mert azért Kínába belekóstolni senkinek nem árt meg, sőt!
————————————————–
Ma vacakol a VPN, talán érzi, hogy megyünk, így képeket nem raktam a posztba. Remélem, azért így is tetszett. -
Öt év Kínában III. – Munka és pénz
Kínai éveim alatt elsősorban angoltanítással foglalkoztam. Erről nincs semmilyen képesítésem, annak idején sinológiát hallgattam az egyetemen, s némi alkalmi korrepetálástól eltekintve soha nem is foglalkoztam korábban ezzel a területtel. Az angolom jónak mondható, de ez még önmagában véve nem tenne alkalmassá erre a pályára.
Kínában ez egy erősen keresett szakma, nem is feltétlenül azért, mert annyira hatalmas fejlődést várnak a külföldiek foglalkoztatásától, hanem sokkalta inkább marketing okokból. Nagyon gyakran egyáltalán nem érdekli a munkáltatókat, hogy tudunk-e tanítani vagy hogy épp mit csinálunk az órákon, a lényeg, hogy a külföldi személyével reklámozni lehet az intézményt. Állami iskolák esetén még belejátszik az a szempont is, hogy az erre kapott támogatást csak akkor tudják felhasználni, ha valóban prezentálnak egy külhoni arcot, így érdekük, hogy feltöltsék a keretet.
Azért persze, ha egy mód van rá, azt sem veszik rossz néven, ha megfelelő a munkaerő, de az igazság az, hogy túl nagy az igény, s ehhez képest kevés a jelentkező. Akik vannak, ők is elsősorban a keleti parti nagyvárosokat preferálják, így a belső országrészekben sokkal nehezebb megfelelő tanárt találni. Erre csak rátesz még egy lapáttal az egyre szigorúbb állami szabályozás, mivel így a potenciális alkalmazottak mennyisége nagy mértékben szűkül. Hivatalosan most már csak natív országból érkezők számára van mód érvényesülni, ami persze egyáltalán nem jelenti a minőség javulását, sok esetben csak ront a helyzeten. Rengeteg tehetségtelen, a saját anyanyelvén túl mást felmutatni nem tudó balek van, de kénytelenek őket felvenni, mivel esetükben elintézhetőek az engedélyek.
Ideérkezésemkor még nem volt ennyire szigorú a helyzet. A munkavállalási engedélyhez elég volt a diploma megléte (bármilyen), később már kellett legalább egy TESOL (az online 20 órás verziót is elfogadták, ami valljuk be, semmit nem ér), s még később egy-két év kínai tapasztalat is.
Fengjieben, első álláshelyemen egy középiskolában tanítottam. Ez utóbbi azért elég nagy túlzás, mivel jómagam is menetközben tanultam bele a mikéntjébe, plusz mert akkora osztályaim voltak, hogy ez lehetetlenné tett minden érdemi munkát. Idővel már nem is nagyon próbálkoztam, örültem, ha elteltek az órák nyugalomban. Munka szempontjából ez egy nagyon pocsék hely volt, de arra mindenképp jó volt, hogy javítsam az esélyeimet egy jobb munka megcsípéséhez a jövőben. A fizetéssel sem estek túlzásokba, emlékeim szerint 6500 yuant kaptam, ami a helyszín általános fejlettségét, s árszínvonalát figyelembe véve persze nem volt rossz, 1-1500 yuan körül költöttem havi szinten.
Másodjára Xianningben folytattam egy főiskolán. Nem volt túl magas színvonalú, ún. vocational college, de ez is előrelépés volt a korábbiakhoz képest. Itt már jelentősen csökkent az óraszámom is, s az osztálylétszámok is kezelhetőbb méretűek voltak. Ez a korosztály már fogékonyabbnak is bizonyult az angolra, így őket valóban lehetett fejleszteni is. Munka szempontjából nem volt ez rossz hely, szerettem ott tanítani. Anyagilag nem sokban léptem előre, itt is 6500 yuan volt a bér, de emellé kaptunk még némi bónuszt is a szünetekre. Elég volt ez is persze, mert nem volt drága a hely, tudtam bőven félrerakni.
Xianningben kóstoltam bele először a mellékállások gyönyöreibe is. Tartottam órát két helyi nyelviskolában is, de annyira nem tetszettek, hogy maradjak is. Innen indultam el először doktorkodni is, a tengerparti Wenzhouban volt egy jelenésem. Borszakértettem is a szomszédos Jiangxiban, Jingdezhen városban.Ezután következett a szomszédos Wuhan, az első nagyvárosi lakóhelyem. Végre normális főiskola, lényegesen jobb diákok és szuper lakás. És immár 7500 yuan havi kereset némi szünidei bónuszok mellett. Nagyon szerettem ezt a helyet. Nagyon könnyű volt tanítani is, s eddigre már bele is jöttem annyira, hogy tényleg nem is adhattam okot a panaszra. Az általuk adott vélemény (a következő munkához) szuper pozitív volt, s tényleg rá is szolgáltam.
Wuhanban már rengeteg mellékes állás is volt. Doktorkodni is voltam párszor, kaptam lehetőséget angol nyelvkönyv stúdiófelvételére is (amiért bevallom, hízott a májam, mert natívokat utasítottak el, míg az én kiejtésem tetszett nekik), s itt kezdtem el az első állandó munkát is egy nyelvsuliban. Ettől nagyon tartottam, mert gyerekeket kellett tanítani, s ebben semmi tapasztalatom nem volt. Nem is nagyon gondoltam, hogy lenne értelme. Végül kellemesen csalódtam, s nagyon meg is szerettem a piciket, különösen a blogon sokat emlegetett, 3 éves Ivy-t. Ez a munka nagyon jól jött, mert itt lettem kiképezve arra, hogy hogyan bánjak velük, aminek a későbbiekben igencsak sok hasznát vettem már itt Shenzhenben. Anyagilag sem volt haszontalan a 250 yuanes órabér, amit kaptam.
Már Wuhan vége felé indult el a céges karrierem is. Erről is regéltem már, ez egy igencsak jól fizető munka, havi szinten 15000 yuan bevétellel, ami lássuk be, nem egy rossz összeg. Úgy meg pláne nem, hogy ha azt is figyelembe vesszük, hogy mennyi erőfeszítést igényel az embertől.
Wuhanban kedvem lett volna maradni is, de sajnos ez volt lehetséges, mert szigorodott a szabályozás. Mivel Xinjiangban még nem, így végül oda jelentkeztem, s nyertem felvételt az első egyetememre, Ala’er városába. Tekintve hogy egy belső-ázsiai porfészekről van szó, a 7000 yuanes díjazás igazán nem nevezhető rossznak, különösen, hogy ezt végül még meg is emelték 7500-ra, miután valahogy összeállt bennük a kép, hogy a végzettségem nem bachelor, hanem master diplomával egyenértékű. Ráadásul ők nem 10, hanem 12 hónapot fizettek, tehát a nyarat is.
Hogy ott milyen munkám lett volna, az végül nem derült ki, mivel a már sokszor ecsetelt helyzet miatt menni kényszerültünk, s a tanév ott töltött három hete alatt nem volt órám.Shenzhenbe érve anyagilag igencsak jó helyre csöppentünk. Itt ugyan már nem volt esélyem arra, hogy legálisan foglalkoztassanak, ellenben annyi nyelviskola van, mint égen a csillag, s az órabérek is minimum 200-nál kezdődnek, de a 350 sem kirívóan magas. Cirka három és fél hónapot kvázi főállásban töltöttem el Iso sulijában, ahol 7000 majd 8000 yuannel honoráltak a heti 6-7 óráért, s mellette voltak heti 1-2 óráim más helyeken is. A nyár különösen profitábilisnek bizonyult, sikerült 450, de egy helyütt még 500 yuanes órabért is leakasztani.
Férjemnek ez a harmadik éve kinn. Ő nem beszélt egy kukkot sem angolul az elején, mert annak idején németet tanult (azt sem beszélte, de az egy másik kérdés). Wuhanban kezdtünk bele közösen az angolozásba, s ennek eredménye is lett, most már rendesen kommunikál, s a helyzet annyira képes volt fokozódni, hogy egy bő fél éve elkezdtem a picik tanítására is kiképezni, mely feladatot ügyesen abszolválta. Ennek gyümölcse volt, hogy egy hónapot óvóbácsi volt, s ez folytatódna tovább is, ha nem mennénk el.
Férjem fejlődése tényleg szembeötlő, aminek nagyon is örülök, s büszke is vagyok rá. Arra azonban legalább annyira az vagyok, ami az én szakmai előmenetelemet illeti. Bevallom őszintén, eleinte semmit nem konyítottam a tanításhoz, de most már szerintem egyértelműen a jobbak közül való vagyok, az ovisoktatásban meg kifejezetten eredményes. S ami talán még fontosabb, eleinte utáltam piciket tanítani, ehhez képest most már ha választanom kéne, egyértelműen rájuk szavaznék. Beletellett egy kis időbe, de végül kikupálódtam.
-
Öt év Kínában II. – Gasztronómia
Tudjuk mindannyian, a kínai konyha méltán népszerű. Igazából nem is egy konyháról van szó, hanem legalább hétről, az ország egyes régióiban eltérő, különböző ízekkel. Ezek egymástól is igen jelentősen eltérhetnek, s akkor még nem is beszéltünk a nemzetiségek ételeiről, amelyek aztán végképp egy egész más világot jelentenek.
A kínai konyhaművészet legfontosabb jellemzői közé sorolható az alapanyagok szinte korlátlan, s odahaza nem is nagyon érthető bősége. Ennek oka eredetileg a szükség volt. Túlnépesedett agrárországként szinte mindig csak épphogy fedezték a szükségleteket, így aztán amit csak lehetett, hasznosítani próbáltak. Bár most már lassan negyven éve nincs hiány, az alapanyagok változatossága megmaradt.
Bár az esetek többségében a kínaiak sem nagyon esznek más jellegű állati fehérjét, mint mi, azért természetesen ez utóbbi lehet az érdekesebb. A standard állatok mellett errefelé a tengeri herkentyűk, teknősök, békák vagy helyenként még a kutyák is a tányéron végezhetik (ez utóbbi korántsem annyira széles körben gyakorolt szokás – földrajzilag is behatárolható helyeken űzik elsősorban, s az erre nyitott helyiek száma is egyre szűkül).
A teljesség igénye nélkül nézzük hát, mi került a bendőmbe az eltelt kínai évek során.
Fengjie
A fengjiei év nem tobzódott az extremitásokban. Hacsak a helyiek igencsak csípős, szecsuáni konyháját nem vesszük annak. A méltán erősnek tartott ízvilág bizony sokakat megvisel, Kínán belül is elsősorban csak a szecsuáni és hunani népek bírják, a tengerparti lakosság meg szenved tőle, mint mondjuk a magyar közönség tenné.
Az én gyomrom szerencsére sokat kibír, s az erős, fűszeres ételeket is imádom, így ezt azóta is tartom, hogy a legjobb kínai kajákat Fengjieben sikerült elfogyasztanom.
Hot pot fenn és fengjiei krumpli lenn jobbra
Jutott huoguo vagy hot pot is, bár ezen csemegéért nem kifejezetten rajongok. Nem az ereje miatt, csak nem kifejezetten vagyok leveses vagy a lében kifőtt cuccok fogyasztásának igazi megszállotja. Fengjieben kifejezetten sok krumplit is ettek a helyiek (a rizs domborzati okokból nem nagyon terem meg, így ez lett a hagyományos termény), ami természetesen nekem sem volt ellenemre. Főtt majd pirított verzióban töménytelen helyen árulták fillérekért. Ugyancsak nyílt mód egészen kiváló füstölt húsok beszerzésére is, ami szintúgy jól jött nekem.
Kacsa is sűrűn szerepelt a menün, s ugyancsak jutott kacsatojásból is rengeteg. A menzán is kifejezetten jókat lehetett enni, nagyon olcsón.
Xianning és Wuhan
Ugyan még Fengjieből látogattam oda ekkor, de Xianningben nyílt lehetőségem először békát enni. Nagyon kellemes, finom jószág, hamar meg is szerettem.
Xianning már Hubeiben van, ami egy átmeneti konyhát visz. Szecsuánhoz képest semmi ereje nincs az ételeknek, de a partról jövő népeket már ez is megviselte.Itt is akadt helyi specialitás, a reganmian. Ez, ahogy a neve is leírja, forró, száraz tészta. Az utóbbit úgy kell érteni, hogy lé nélkül szervírozzák, de megküldik egy kis szezámos szósszal. Az íze eléggé felejthető, emlékeim szerint talán kétszer fogyasztottam belőle.
A tartomány székhelyén, Wuhanban nagyon megy a kacsanyak is. Szintén feledhető, de nem olyan rossz. Még Xianningben ettem teknőst és teknőstojást is, mely amúgy szintén nem rossz csemege, de a csirke finomabb.
A békára annyira rákaptam, hogy azt egyszer Wuhanban még magam is készítettem. Wuhanban már egész frankó lamianes helyek is akadtak, ez utóbbi étkek mindenképp érdemes kipróbálni.
Xinjiang
A nyugaton eltöltött összesen cirka öt hét legnagyobb élménye az étel volt. Xinjiangban rengeteg birka, marha, mindenféle patás jószág (tevék, kecskék, lovak és szamarak szintúgy) előfordulnak, s eszik is őket. A nemzetiségek muszlim mivoltja miatt a disznó itt háttérbe szorul, de azért azt is kapni. A tehenek, kecskék miatt tej is van, s belőle készült kiváló ujgur joghurt is.
Birkacomb
A helyi finom ujgur pékáruk mellett az egész birkacomb, a nyárson sült birkafalatkák mind-mind nagyon bejövősek voltak.
A helyi, csapadék hiányában szinte folyamatosan háborítatlanul sütő napnak köszönhetően a zöldségek és a gyümölcsök is ritka üdítő élménynek bizonyultak, gyermekkorom ízeire emlékeztettek.Egyéb
Shenzhenben élünk most már egy éve, de Shenzhen új város, a lakói elsősorban bevándorlók, s itt a helyi kantoni népesség csak elenyésző arányban lelhető fel. A kevert viszonyoknak köszönhetően egyik regionális kultúra sem tud dominálni, ellenben kapni mindent. Itt újdonságként csak a kantoni zongzi jutott számunkra, amely bár fogyaszthatóbb mint az édes, standard társa, azért nem lett a kedvencem.
Utaztam viszont sokfelé Kínában. Changshában végre erősebb ízek (hunani konyha) domináltak, s jutott az ottani híres-hírhedt büdös tofuból is. Dalianben az északkeleti konyhák ízvilágába engedtem egy kis betekintést az erről szóló cikkben. Jingdezheni látogatásom során a jiangxii konyha is feltűnt a blogon. Pekingben savanyú-csípős leves is jutott.
Ha Kínában jártok, egyetek ti is minél többet!
-
Öt év Kínában I. – általános áttekintés
A Szecsuánblog mostani hete a Kínában eltöltött évek összefoglalójáról szól. Előreláthatóan négy részes sorozatról lesz szó, pénteki zárással. A folytatásért tessék visszanézni!
Kezdjük az elején!
A Szecsuánblog 2012. június 13-án indult el, miután világossá vált, hogy Kínában fogom folytatni egy időre az életem, mint angoltanár. Mindjárt az elején sikerült megbonyolítani a helyzetet: Veve (Vera) vagyok, a blogos nickem pedig a kínai keresztnevemet tükrözi: Liping. De ezen lendüljünk túl.
2012 óta kerek öt év telt el, de így is kicsit becsapós a sorozat címe, hiszen egy évet odahaza töltöttem félúton. Viszont már egész picit meghaladtuk a négy évet is, s egy tanév erejéig voltam még korábban is Kínában, így egyezzünk ki az öt évben. Így jobban tetszik.
Az első évben Szecsuán, egész pontosan a belőle kihasított Chongqing egy apró településén, Fengjieben éltem és tanítottam. Nagyon érdekes év és érdekes hely volt. Egyedüli külföldi voltam az egész járás területén, s Fengjie természeti szépsége elbűvölt, azóta is szívesen gondolok rá. Két fontos kínai barátomat is itt ismertem meg, két diákot, Mengsit és Mingchunt, velük azóta is tartjuk a kapcsolatot és bármikor tudok rájuk számítani.
A fengjiei életnek megvoltak a kihívásai. A világ végén volt, ezért alig lehetett bármit (bármi nyugati jellegű dolgot) kapni, a lakhatás színvonala igencsak elmaradt az elvárható minimális szinttől is, s olyan lehetetlen osztálylétszámokkal dolgoztam, hogy az teljes mértékben megfúrt minden érdemi tevékenységet az óráimon (83 fős osztályom is volt).Fengjie és környéke
Mindenért kárpótoltak azonban Fengjie varázslatos hegyei, s az ott lakók viselkedése. Helyzetem egészen kivételes volt, kvázi celebritásnak számítottam abban a közegben, s mindenki kedves és segítőkész módon viselkedett. (És bámult – ez annyira nem volt jó, de jobb híján megszoktam.) És Fengjieben követtem el életem legnagyobb énekesi tündöklését is, amikor az iskolai fesztiválon nyolcezer ember előtt léptem fel. (Tettem ezt igencsak gyengusz hangocskám ellenére, de még így is őrjöngtek.)
Fengjie után a következő évben már előrébb léptem szakmailag. A középsulisok után végre fősulisokat kezdtem el tanítani némileg keletebbre, Hubei tartományban, Xianningben, Wuhan közelében. Xianning sem nagyváros, de lényegesen nagyobb, így itt a lehetőségek sokat javultak. S noha ennek ellenére is egy jelentéktelen, ismeretlen porfészek kínai szinten, nem sokkal érkezésem után már odalátogató magyar politikusok mellé osztottak be parolázni. Szerencsére a kezdeti pörgés hamar alábbhagyott, s egy nagyon nyugodt évet töltöttem el ott. A munka rendkívül egyszerű volt és alig volt órám.
Maga Xianning nem különösebben ragadott magával, különös tekintettel arra, hogy nincs ott semmi. Domborzatilag lapos, megjelenésre totál átlagos és leginkább jellegtelen. Egynek jó volt azért.
Egy év Magyarország jött, majd immár férjestül indultam meg Xianning közelébe, a tartomány székhelyére, Wuhanba.
Wuhan egy nyolcmilliós nagyváros, vagyis egy egész más jellegű környezetbe cseppentünk, mint eddig. Nem volt teljesen ismeretlen, mert Xianningből olykor bejártam ide kurrens árukért (szalámi, kenyér, hasonlók), meg eleve minden nagyobb hivatal itt székelt, a reptér is itt volt, így minden hasonló miatt ide kellett jönni korábban is.Wuhani kampusz
Wuhanban is főiskolán dolgoztam, s a kampuszunk szép helyen, külvárosban feküdt, s szuper lakást kaptunk. Fűtéssel! Ami nagy szó, mert Kína északi részétől eltekintve sehol nem fűtenek, így Kína középső részén télen kabátban fagyoskodnak a lakásban az emberek az átlag tíz fokban.
Egészen ideális munkahelyem volt itt, nagyon elégedett voltam vele, különösen amikor a második félévben mindössze heti négy órát kellett tanítanom. Éreztem, ez az a hely, ahol még maradni szeretnék, mert tényleg jó volt. Ennek sajnos keresztbe tett az állam, ugyanis egyre szigorúbban kezdték el kezelni a külföldiek alkalmazását. Nem angol nyelvű ország állampolgáraként már nem kaphattam meg a szükséges engedélyt, s így innen mennünk kellett.Mint minden ilyen szabályozásnak, ennek is volt egy kis kifutása Kínában. Kezdetben csak itt-ott vezették be, majd nagyjából az egész keleti parton, végül most már egész Kínában ez a helyzet. Akkor azonban még volt megoldás a nyugati, közép-ázsiai Xinjiang tartomány tekintetében.
Mindig is vonzott ez a környék, hiszen gyökeresen elüt mindentől, ami Kína magterületein fellelhető. Nemzetiségi terület, a lakosság nagyobbik fele nem kínai, javarészt ujgur. Bár ezen muszlim nép tagjai közül kerülnek ki azok a kevesek is, akik Xinjiangban relatíve sűrűbben (cirka 1-2 évente), míg nagyon hébe-hóba Kína más részein is terrorcselekményeket követnek el, ezen elenyésző mennyiségű szélsőségestől eltekintve barátságos, teljesen normális emberekről van szó.
Ala’erben, egy kínaiak által csinált, egészen friss városban kaptam munkát a helyi egyetemen, ahol a lehetőségekhez képest tényleg mindent igyekeztek megadni a külföldi munkaerőknek (merthogy volt még másik két tanár is). Még a wuhani tanévem alatt jártunk ott két hetet ügyintézni, ahol azonban már elkezdtek előjönni a problémák.
A helyi kínai, külföldiek rekrutálásával foglalkozó alkalmazottak általában kivétel nélkül inkompetensek, s ott sikerült kifogni a legrosszabbat, akivel az évek során találkoztam. A jó szándék nem hiányzott Apple-ből (ez volt a hölgy angol beceneve), de az értelem és a logika nem volt az erőssége. A lényeg, hogy férjem papírjait nem sikerült elintézniük, a saját hibájukból kifolyólag. Az enyémet nagy nehezen igen, így végül abban maradtunk, hogy az övét majd saját forrásból intézem én.Azonban lett egy céges munkám is, egészen jó fizetésért, s gyakorlatilag érdemi munka végzése nélkül. A kínai vagyonosok a világ többi részén fellelhető hasonló népekhez hasonlóan igyekeznek a pénzüket biztonságba helyezni. Lehetőség szerint külföldre juttatni. Amíg ez az igény fennáll, mindig lesznek olyan cégek, amik azzal foglalkoznak, hogy számukra kecsegtető befektetésekkel álljanak elő. A hitelesség érdekében arc is kell ehhez, így külföldieket is alkalmaznak, akik a cég nyugati menedzsmentjét hivatottak képviselni. Hülyeség vagy nem, ettől nő az ázsió, s szívesebben kezdenek el perkálni. Én is egy efféle cégnél lettem „vezető”, ami abból állt, hogy néhány havonta különböző rendezvényeken meg kellett jelenni, s ott beszédet mondani illetve eltölteni egy estét némi kajálással egybekötve. Az érdemi munka értelemszerűen nem rám meg hasonszőrűekre várt, mi csak kirakatnak kellünk.
Xinjiang és Ala’er
A lényeg, hogy ezt a munkát nem adtam fel, mivel igencsak jól fizet, s akkor is, ha az adott hónapban nincs semmiféle jelenés. Ha mégis van, az úgy max. egy hét távollétet követel valami kellemes éghajlattal megáldott országban. Mivel ez nem sok, bíztam benne, hogy összeegyeztethető lesz a xinjiangi szerepvállalásommal.
A puding próbája az evés lett, s miután tavaly szeptemberben visszatértünk, hamarosan sor is került erre. A lényeg röviden annyi, hogy a suli nem tolerálta volna a távollétemet, s így végül otthagytuk őket. Minősíthetetlenül viselkedtek, s eleve rengeteg kárt okoztak a töketlenkedéseikkel, így nem sajnáltam egy percig sem hogy megyünk, ahogy azt sem, hogy a nyárra járó fizumat sem adtam vissza.Ezután, immár magunkra maradva Shenzhenben telepedtünk le, a hongkongi határ közelében. Egyike lettem az illegálisan foglalkoztatott külföldieknek, mivel munkavállalási engedélyt már elég bajosan kaphattam volna a szigorodó környezetben. Ez nem annyira kirívó, ezen a környéken majdnem mindenki így élt, s munka, nyelviskolákban akadt dögivel a továbbra is megbízható céges mellé.
Az egyénileg beszerzendő turista vagy üzleti vízumok viszont egyre drágultak és nehezebb is lett hozzájuk jutni. Mivel a helyzet egyre romlott ezen a téren, s mert rábukkantam Vietnámra, ahol ezzel szemben kifejezetten csábítóak a körülmények, végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk.Itt tartunk most, szombaton már meg is kezdjük az ottani új életünket.
