• Diktatúra a mindennapokban

    Egy másik blogon akadt egy kisebb vita a kínai berendezkedést illetően, javarészt passzívan szemléltem, de tanulságos volt. Bár érzékeny terület, s nem akarom feleslegesen szítani a feszültséget, úgy érzem, megérdemel egy posztot.

    Kívül, a távoli Európában többnyire két vélemény ütközik, elsősorban az egyes személyek világnézetétől, politikai hovatartozásától függően. A liberálisok általában a poklok poklának szeretik látni-láttatni a rendszert, olyan országnak, ahol a lakosság nonstop szenved az elnyomástól, s ahol a hivatalnokok szemráncolása elég a kivégzéshez, bebörtönzéshez. A rendpártiak ezzel szemben  – bár többségében nem tagadják a fenti fantazmagóriát – többé-kevésbé követendő példaként tekintenek az óriásra, mivel az elképzelés szerint a diktatúra teszi Kínát erőssé, s lehetővé a nagymértékű gyarapodást. Még olykor azt is hozzáteszik, bár ez lenne odahaza is, hisz’ ez esetben a libsik is hamar helyre lennének téve.

    Jómagam – bár liberális nézeteket vallok – nem tudok igazán azonosulni említett elvtársaimmal. A Kínát övező tudatlanság eszmerendszertől függetlenül szedi az áldozatait. Aki még nem járt Kínában, általában nem fogja fel, hogy a mindennapok szintjén ez az állam teljesen szabad.

    Nem akarok hamis képet festeni, sem kisebbíteni azok megpróbáltatásait, akikkel elbánt a hatalom. Kétségtelenül vannak veszélyes foglalatosságok. Nem tanácsos nyíltan fellépni a vezetés ellen, ahogy az sem túl hasznos, ha egy, a kormányzat által betiltott felekezet vagy szekta tagságát gyarapítjuk. De ép ésszel könnyedén felmérhető, hogy az állampolgárok elsöprő többsége nem kerül ilyen helyzetbe, s eképpen nincs is mitől tartania. (Hogy úgy mondjam, házhoz kell menni a pofonért, máskülönben nincs nagyobb esélye a vegzálásnak, mint nyugaton.) A mindennapokban azt érezhetnék legfeljebb, hogy nem jön be a fészbúk meg a youtube, de ezek eleve nem is voltak piacvezető oldalak ideát, így nagy törést nem okoz az életükben. 
    A lakosság elvétve foglalkozik politikával, a demokratikus rendszernek ideát nincs hagyománya. Dél-Korea és Tajvan is kemény (nem 1-2) évtizedeket töltött diktatúrában, mire átléptek a polgári demokrácia szintjére. Az eltelt pár ezer évben megszokták, hogy az országot érintő döntésekbe nincs beleszólásuk, s amíg a dolgok rendben mennek, nem is valószínű a zúgolódás.

    A dolgok márpedig sokkalta inkább rendben mennek, mint valaha. Lehet persze beszélni környezetszennyezésről, éhbérekről, más árnyoldalakról – ezek a kritikák nem is nélkülöznek minden valóságalapot, ugyanakkor be kell látni, hogy az életszínvonal lassan 35 éve töretlenül emelkedik. Nem is kicsit. Annak idején nem ettek rendesen, sokszor voltak éhínségek, ma meg fél Kína használja az internetet, s egyre eredményesebben haladnak a magasabb hozzáadott értéket igénylő termékek gyártása felé.  Amíg a saját bőrükön érzik a fejlődést, addig kevésbé izgatja a fantáziájukat egy olyan ködös, igazából nem is értett fogalom, mint a nyugati típusú politikai berendezkedés.

    Nem is biztos, hogy erre lenne szükségük. A diaszpóra által lakott Szingapúr is keményen rendpárti, mindazonáltal nem kevésbé sikeres, mint az anyaország. Bár ez szigorúan szubjektív – noha sinológus körökben elég elterjedt – vélemény, a kínai fejlődés kívánatos útja ebbe, a helyiek lelkületéhez közelebb álló irányba vezet.