-
Veve, a migráns migránsoktató
Első két ír hónapom munkával is telik, bár kétségtelenül nem kell megerőltetnem magam, mivel csak heti négy alkalommal tanítok a helyi művelődési házban.
Tanítványaim kelet-közép-európai bevándorlók (plusz két pakisztáni nő), akik gyakorlatilag semmit nem beszélnek angolul, de valahogy idekeveredtek a szigetre. Számukra az oktatás ingyenes, ennek megfelelően jellemzően nem is nagyon törik össze magukat, hogy valami energiát fektessenek a dologba az órák idején túl, gyakran még ott sem.
Bár az órabérem szerencsére nem a helyi minimálbér, hanem egy egészen barátságos összeg, mivel csak heti 12 órám van, így vagyonokat nem keresek. Ez az óraszám sem maradna meg, ha távlatokban gondolkodnék itt, mivel általában nem szerveznek ennyit, csak most a korábbi (ír) tanárnő időskori elhalálozása miatt egy háromnegyed évig nem volt tanerő, s némiképp felgyülemlettek a feladatok.
Maga a tanítás erős kihívás. A diákokkal semmiféle közös nyelvet nem beszélünk, ráadásul egy cseh sráctól és a paki csajoktól eltekintve teljesen alulmotiváltak, így mostanra nagyjából szétszakadt az egész. A három eminens, akik két különböző csoportban vannak, jól halad, míg a többiekkel még szinte mindig ugyanott tartunk, mint az elején.
Szerencsére a korábbi, engem nem érintő tapasztalatok sem voltak mások, s erre fel is hívták a figyelmem, úgyhogy nem aggódok emiatt.Mindenestre így, hogy jövő hónapban megürül a házunk és költözünk, ez a munka is meg fog szűnni. Egyelőre csak férjemnek van kilátásban új, immár castlebar-i melója, én elképzelhető, hogy egy darabig háztartásbeli leszek. Hasonló pozíciót biztosan nem csípek majd meg, de azért reméljük, valami majd akad. Ha nem, az sem izgatna annyira máskülönben, de most az eléggé kiürült pénztárcám miatt egy kicsit kevésbé érzem magam komfortosan. De igazából nem lesz gond, csak szeretek picit túlbiztosítani mindent.
-
Véget ér a nyelvsulis szívás
Szerencsére megvolt az összes demóóra a hétvégi nyelvsuliban. A kedves szülők ingyen hordhatták a porontyaikat négy alkalommal, s most dönthetnek majd, hogy pénzt is fizetnének-e érte.
Az két csoportból a fiatalabbakat kifejezetten nem szívleltem, 7-10 évesek, számomra pont a legrosszabb korban vannak, s emellett még teljesen el is tér a tudásszintjük. A jó hír, hogy elvileg közülük senki sem szeretne a jövőben is élni a lehetőséggel. Ha őszinte akarok lenni, én se tenném a helyükben, mert tényleg semmi értelme az óráknak. A nyelviskolai oktatás kevés kivétellel* nem a valódi tudás átadásáról szól, hanem sokkalta inkább a szórakoztatásról.
Ennek több oka is van. Egyrészt a diákok nagyobbik fele elkényeztetett, gazdag lurkó, s ha nem tetszik nekik az óra, akkor valószínűleg meg is tudják győzni a szüleiket, hogy nem szeretnének részt venni bennük. Mivel gyerekek, nyilván nem nagyon szeretnének tanulni, így a nekik ideális óra nem lehet megerőltető.
Másrészt, mivel a pénz a minél több diákban van, a legtöbb helyen nincsenek jól összeállított csoportok. Néhány év eltérés ebben a korban egész más képességeket jelent, egyik-másik egészen okos, míg van aki egy mukkot nem ért angolul. Nem lehet olyan tervet csinálni, amit a teljesen kezdők is követni tudnak, de a haladóbbak számára sem dögunalom.
Ugyancsak a profitmaximalizálás miatt bármikor kerülnek be új diákok az év során, teljesen eltérő szinttel, akiket nincs lehetőség felzárkóztatni.A fentiek miatt a sikeresnek nevezhető óra valami érdekes dolgot takar, aminek az anyaga nem kapcsolódik semmihez, s így előképzettséget sem igényel, s egyik óra sem épül a korábbiakra. Ennek megfelelően nem is igazán ad át semmi hasznosat, de jó esetben a gyerek élvezi. Igyekeztem ennek megfelelni, de megmondom őszintén, hogy a lelkesedésem nem volt határtalan, s mivel a csatlakozásuk csak több munkával járt volna anyagi előnyök nélkül, nem is érdekelt a dolog.
A nagyobbik csoport lényegesen jobb volt. Velük lehetett valamit kezdeni is, de azért ezt is behatárolta az a tény, hogy egymással nem összefüggő órákat kellett csinálni. Ők eleve nem voltak sokan, még nem tudom, maradnak-e. Velük nincs különösebb bajom.
Ami a fő az az, hogy holnap csak a megszokott állandó csoportomat viszem, így könnyű nap lesz. Aztán meg két nap pihi.
_____________________________
* Két típus létezik a nyelviskolai angoltanítás terén. Az első, a jellemzőbb a fentiekben vázolt szitu. A második, ritkább, de értelmesebb verziót szeretem. Ezekben a csoportokban a szülők érdemi eredményeket várnak el, s ennek megfelelően kondicionálják az utódaikat is. Ezekkel a csoportokkal jól lehet haladni és értelme is van. -
Dolgos hétköznapok újra
Sok újdonsággal nem nagyon tudok szolgálni. A munkaszünet elfogyott, s immár újra zajlik a robot, ami a nyolc nap dologtalanság után nem esett annyira jól, főleg hogy hipergyorsan sikerült visszaállnom az éjszakai ébrenlétre. De azért végül abszolváltam a feladatot.
Kaptunk még egy kölyköt a nagycsoportba, s elvileg a hónap során lesz majd valamikor egy nyitott óra, amikor érdeklődő szülők vizsgálhatják meg az oktatás mikéntjét. Mármint nem csak a jelenlegiek, hanem esetlegesen az ivadékaikat ide beiratni tervező újak is. Nekem aztán mindegy. Lámpalázam már régóta nincs, s mivel tudom, hogy az ovis óráim rendben vannak, az sem aggaszt, hogy vajon tetszik-e majd nekik (ha esetleg nem, az max. ízlésen múlhat, de pont nem érdekel, legfeljebb kevesebb baba rontja az óráimon a levegőt).
Ugyancsak lesz demó óra a nyelvsuliban is, most hétvégén. Tartani ezektől sem tartok, de lényegesen kisebb kedvem van hozzájuk, s egyáltalán nem bánnám, ha nem verbuválnék túl sok nebulót. Nem hiányzik, hogy hétvégén túl sok órám legyen.
-
Munkanapok
Immár második napja, hogy tanítok, eddig minden zökkenőmentes szerencsére, senki nem zaklat hülyeségekkel, s a gyerekek is kevés kivétellel együttműködőek. A legifjabb csoport egy kicsit még bizalmatlan, többük sírni kezd, ha a közelébe megyek, bár ha nem vagyok ott, akkor is hajlamosak rá, de még picik, egyik-másikuk nem éri el még a három évet sem.
Személyes tapasztalatom és véleményem alapján ez az a kritikus életkor, ahonnan már valami értelmes dolgot lehet velük kezdeni, előtte még nem sok értelme van cseszegetni őket. Egy részük még a kínai nevét sem ismeri. Szóval velük inkább csak énekelünk, de túl sok értelme nincs. A középső csoport már rendben van, a nagyokkal meg abszolút semmi gond, szépen lehet velük haladni.
Közben a munkarendem is módosult, mivel állítólag a nyelvsuliban nincs elég kölk, így aztán a vasárnapom szabad, helyette plusz egy napot ovizok. Így most a vasárnap és a hétfő lesz a szabadnap, kivéve ezt a hetet, mivel a tegnapi nyitásnál szerettek volna ott tudni, hogy üdvözölhessem az idehurcolt babákat és családjaikat a reggel. Ez szerencsére csak egyszeri program, de miatta most csütörtökön maradok otthon, a csütörtöki óráimat meg hétfőn tartottam meg.
Ugyancsak új fejlemény, hogy ezentúl én a konyhán eszem, mivel az osztályokba eléggé kicentizett adagokat hordanak fel, nem jut még belőle nekem is. Így legalább, ha valami nagyon ízlik, mérték nélkül tömhetem a bendőmet.
Végezetül néhány kép tegnapról. Veve tanárnéni újra teszi a dolgát, s még közben jól is érzi magát. Ez kell nekem, nem Vietnám…
-
Az út Kínáig 2.
Tavaly nagy lendülettel döntöttem úgy, hogy kipróbálom Vietnámot, ha már ide nem akaródzik összejönni a vízum. Ez nem bizonyult a legbölcsebb ötletnek, de szerencsére már elmúlt.
Mint írtam, valamelyest javultak a bejutási lehetőségek, s a munkáltató még ki is fizette az ezzel járó költségeket (üzleti vízum). Egyévest igényeltünk, de sajnos ebből első körben csak négy hónap (2*60 nap) lett, viszont elvileg következő körben már kiadják a félévest, ami effektíve nyolc hónapot ér, mivel még az utolsó nap is beléphet vele az ember és onnan indul a hatvan nap.
Ha ez is megvalósul, s közel egy évre nyugodt lehetek, akkor jön férjem köre, na meg a malackáké. Utóbbi egy külön történet, amivel most nem is fárasztanék senkit, de a (viet) hatóságok idiotizmusa miatt nem egyszerű.Férjem tehát jelenleg még Vietnámban van, kerek négy hónapig egész biztosan ott is marad, s ha meglesz a tartósabb vízumom, akkor neki is szerzünk, s lezajlik a családegyesítési eljárás. Szerencsére ez még kibírható idő.
Ha valami gebasz folytán mégsem sikerülne hosszítani (nem valószínű, de nem is kizárható), én akkor sem megyek többet vissza oda, hanem fogjuk magunkat és hazamegyünk, legalább addig, amíg találunk megoldást a visszatérésre. De reméljük, nem kell ezt a tervet bevetni.
Most is Shenzhen közelében élek, a mellette lévő Dongguan város közigazgatási határain belül, Humenben. Túlságosan nem néztem körül még, de teljesen vállalható, átlagos kínai színvonalú hely, sok magasházzal, normális utakkal, járdával (Vietnámban az utóbbi ismeretlen). Eddig határozottan élvezem az ittlétet, a kollégák is felettébb kedvesek, s a munkakörnyezet is nagyon kényelmes.
A munkahelyem egy óvoda és training center egyben, de csak most indul, szóval egyelőre nagyon korlátozott mennyiségű diák várható. Bár három szintes az épület, szintenként kb. 10 teremmel (s legalább ennyi babavécével, amik amúgy tök viccesek, miniatűr piszoárokkal, csapokkal, kagylókkal, vécénként kb. 10 gyermek egyidejű befogadására alkalmas kapacitással), első körben csak három csoport lesz, az egyikben nyolc, a másikban négy babával. A tulaj nagyon jól állhat, mert minden szuperül és méregdrágán van berendezve, s mindenből márkás, merthogy a félévente 20 ezer yuanes tandíjért cserébe nem mindegy, hova kerül a poronty.Szóval, a heti öt hétköznapból, amikor az ovi üzemel, én hármat töltök majd itt, két napom (előreláthatóan a csütörtök és a péntek) szabad lesz, míg a hétvégén a nyelvsuliban tanítok, szintén kb. három órát naponta, de ott is jelen kell lenni a nap további részében is netezni.
Bizonyára lejött, hogy Vietnám nem lopta bele magát túlzottan a szívembe, de ezt majd egy másik bejegyzésben fejtem ki. Jó újra blogolni!
-
Forrongó Saigon
Dél-Vietnám központja, egyben az ország legnagyobb városa mindig is annak legzüllöttebb, a káros nyugati hatásoknak leginkább kitett része volt. Ez ma sincs másképp, a tőkebefektetések zöme is ide koncentrálódik, s Vietnám külföldi lakosságának legnagyobb hányada is itt fordul elő.
Ezek a derék expatok persze sokféle funkcióban előfordulnak. Multik dolgozói, elismert szakemberek ugyanúgy vannak köztük, mint hosszabb-rövidebb ideig a környéken bóklászó turisták, s persze elsősorban a kiváló tanáremberek, hiszen Vietnám igencsak pörgő angoltanítási piacán rengeteg külföldi tanárra van szükség.
Ezek a javarészt rendkívül képzett, tapasztalt és elhivatott pedagógusok keményen dolgoznak, s munkájuknak hála a viet ifjúság is fejlődhet. És mégis, hiába minden áldozat, újabb és újabb akadályok gördülnek eléjük…
A napokban szembesültem azzal, hogy az egyik nagy nyelvsulihálózat egészen brutális, megalázó lépéseket kíván bevezetni. Ezek a gonosz kizsákmányolók kitalálták, hogy munkakezdéskor szondát dugnak a szakemberek képébe. Bár erről nem szólt a fáma, feltételezem, hogy alkoholmaradvány kimutatása esetén még valamiféle retorziót is foganatosítani akarnak az amúgy is meggyötört személyzettel szemben. Mintha a másnaposság érzése nem lenne önmagában kellemetlen!
Most képzeljétek el. Ezek a hihetetlenül felkészült és makulátlan pedagógusok hiába méretik meg magukat azzal, hogy egy hátizsákkal bejárják Délkelet-Ázsiát. Az sem elég, hogy fehér bőrt növesztenek, s nagy részük még annyira is képzett, hogy natív beszélője az angolnak.
Valószínűleg azt sem értik, hogy pár sör után a nyelvük is jobban megered, s ez csak javít a munka minőségén.De ez még mindig nem minden! Még olyan terveket is forralnak, hogy negatív drogteszthez kössék a munkavállalási engedély beszerzését!
Az érintettek most zúgolódnak, a facebook csoportok hangosak. Teljes joggal, teszem hozzá. Most mit sajnálják azt a kis dorbézolást? Adnának inkább egy doboz Saigont védőital gyanánt. A trópusokon ez lenne a minimum…
_________________________________________________
Szerzői állásfoglalás az iróniadetektorral nem rendelkező olvasók részére
Jelen blog írója, Veve nem alkoholista, s bár a félévente egyszer előforduló hétvégi kiruccanásai során alkalmanként nem veti meg az alkoholt sem (nagy ritkán még be is rúg), egyáltalán nem esne pánikba, ha szesztilalmat vezetnének be.
Fogyasztási szokásaitól függetlenül azon az állásponton van, hogy se részegen, se másnaposan nem kellene egy dolgozónak sem előfordulnia a munkahelyén, tanárként pedig különösen nem szerencsés dolog. -
Teljesen nem vesztem el
Újfent kénytelen vagyok mentegetőzéssel indítani, de kicsit megsűrűsödtek a napjaim. Tanítgatok, s férjemnek is lett munkája az idegenforgalom területén – plusz az én régi óráim hétvégente is rá várnak, ha végre beindul a nagy ünnepi leállás után az a suli is. Ez sajnos azzal is jár, hogy ő teljes állásban nincs itthon, így újra a nyakamba szakadt a háztartás vezetése is, amitől már egy kissé elszoktam. Hát, ez van.
A havi egyenlegünk így viszont végre újra megindulni látszik pozitív irányba, aminek őszintén örülök. Beindult az online tanítás is, kínai diákok számára, ami szintén segít lekötni az időmet. Most még elég hektikus minden, de remélhetően rövidesen beáll a nyugalom.
Közben a januárban idehozott másik malacka szülésére is várok már lassan egy hete, ami miatt elég keveset alszom. Remélhetően nem lesz gond, de azért csak akkor nyugszom meg teljesen, ha már lezajlik a folyamat.
Az új lakhely környékén (fenn), a kilapuló kismama (lenn)
-
Még munka, még!
Úgy néz ki, hogy a kapcsolati rendszer egészen jól működik erre. A már emlegetett harmadik munkám mellett (ami végül heti 7 óra lett, szerencsére csak 45 percesek) tegnapelőtt még egy helyről kerestek. Egyik nyelvsuli passzol tovább a másiknak.
Szóval, egy találka erejéig össze is futottunk a hölggyel, de az órarendem végül nem bővült, mivel már így is heti 22 órám van, s ahova még befért volna ütközés nélkül valami, az a minimális regenerálódásra alkalmas csütörtököm lett volna (aznap csak két órám van délelőtt, majd péntek délután 3-ig semmi), így azt nem adtam.
Viszont Nick valamikor december 6-7 körül visszatér, s akkor a helyettesítés megszűnik, vagyis az óráim elég rendesen lecsökkennek, s lesz időm ezekre is.
Valahogy majd meg kell próbálnom úgy összehozni, hogy minél koncentráltabban legyenek, s akadjon 1-2 szabadnap is, mert már eléggé unom. Őszintén bevallom, készülni már nem is készülök, örülök, hogy odaérek, aztán improvizálok.
Végül néhány sulis kép, innen-onnan.
Mostanában egyre többet fordul elő velem ilyesmi, mint a vemhes hölggyel a képen. Ő kb. 1-3 héten belül babázik, s egy másik leány is nem sokkal később. A harmadik megúszta.
-
Vaklárma
Vasárnap reggel megjött a tájfun, de ez most még csak figyelemreméltóbb széllel sem járt együtt. Az eső is elhanyagolható mértékű volt.
Ez nem egy utolsó helyzet, mert nem szerettem volna se áram nélkül maradni, se költözni. Ugyanakkor azt azért el bírtam volna viselni, ha az előre belengetett két napos tanszünet második napja sem marad el, az a kis pihi nem esett volna rosszul.
Így végül csak a mai napom lett szabad, de holnap már gályázhatok. De ez legalább bevételt is jelent. Ha a helyettesítés elfogy, úgysem lesz ennyi órám.
-
Az első vietnámi munkanapok
A héten megkezdtem nha trangi angoltanári karrieremet az Ischool nevű magánintézményben. Ez egy középiskola, amelyben a diákok a vietnámi iskolarendszer miatt már egy kissé fiatalabbak, mint otthon. A kínaival sem egyezik meg, mivel ott hat, itt pedig öt év az általános iskola.
A középsuli alsó tagozata itt négy, míg a felső 3 év, így összességében ugyanúgy 12 évet ölel fel az alap- és középszintű oktatás, mint nyugaton vagy épp Kínában.
Nekem egy hetedikes és egy nyolcadikos osztályom van, mindegyikükkel heti három óra (darabja 45 perc). Jól követhető könyvük van, amihez van tanári kézikönyv is, így nem igazán kell agyalnom semmin, ami számomra meglehetősen ideális.
A kölykök angolja elég gyatra, de jobb, mint Kínában. Ezt valószínűleg nem lehet a helyi pedagógusok javára írni, gyanúm szerint a viet nyelv fonetikája egy kicsit kevésbé nehezíti meg nekik a dolgot, mint az északi óriásországban. Az akcentusuk még szokatlan, s időnként nehezen értem őket, de ez majd kialakul.A diákok egy részét persze hidegen hagyja az óra, de legalább jobbára csöndben alszanak. Ez engem személy szerint nem kifejezetten zavar, csodát tenni nem tudok és nincs is ilyen küldetéstudatom. Az iskola oktatási programjának vezetője, egy Francis nevű, kissé idegesítő figura persze órák után azért mondja az ötleteit, hogy milyen úton-módon kéne őket aktivizálni. Például az egyik leckében említettek egy múzeumot Hanoiban, ő állítólag személyesen is látta, s szerinte milyen fantasztikus lenne, ha beraktam volna egy fél perces videót a helyről.
Talán az is belejátszik, hogy minimum két és fél évtizeddel frissebbek az emlékeim a diákéveimről, talán csak lusta vagyok, de nem feltétlenül gondolom, hogy kifejezetten értékelték volna az erőfeszítést. Ahogy abban sem nagyon értek egyet, hogy gyakorlati szempontból bármiféle előrelépéssel járna, ha alvás helyett leírogatnák az új szavakat, de ő a főnök, így aztán ráhagyom, amit beszél. Nickhez képest, akit most helyettesítek, szerintem még így is nagyságrendekkel jobb tanerőt kaptak a személyemben.A középsuli mellett ugyanott működik egy esti nyelvsuli is, ahol külsős diákok is vannak, cirka 10 fős létszámban. Volt egy demóm hétfőn, ami bejött nekik, így kaptam két keddi órát is, tehát összesen heti 2 duplát.
Ezek a kölykök valamivel jobbak, de egy részüket persze szintén hidegen hagyja, hogy mi történik. Akit nem, az viszont szépen tud fejlődni. Az anyag náluk is adott, könyv, nem nehéz munka.Az iskola legidegesítőbb pontja (Francis mellett, aki ugyan jó szándékú, de rengeteget és nagyon unalmasan beszél, amit sokszor már alig bírok követni, mert egyáltalán nem érdekel) a dress code. Valamiért Vietnámban a tanároknak szépen kell felöltözni. A férfiak ingben, nyakkendőben, s a nők is kosztümben, vagy valami hasonlóban. Ez nagyon nem fogamra való, de jobb híján kibírom. Szerencsére kilátásban van egy ovi is, ott remélhetően nem ilyesmiben kell majd parolázni.
Végül néhány kép a suliról, suliban.
